Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Az irodalomnak az élettel legyenek kapcsolatai, ez az első követelés, amelyet az irodalommal szemben támasztunk. Azok az írások, amelyek csak a művészi akarás megnyilatkozásai, és amelyeknek csodálatos szépséget adhat a művészi teremtő erő, ékességek, ragyogó díszek, amelyekre azonban ma csak másodsorban van szükség. Elsősorban olyan irodalom kell, amely az élet problémáival foglalkozik, a nehéz életharc fázisait ismerteti, és közelebb visz bennünket a dolgok megértéséhez.

Az utolsó húsz esztendő irodalmában mindig erősebben érvényesült ennek az igazságnak a felismerése. Az az irodalom, amely most alakult ki, sok tekintetben irányirodalom, programirodalom, és éppen ezért igen sokszor fogyatékosságokat kell látnunk, különösen a szép, a művészi hiányzik ebből az irodalomból. A programirodalom valami olyan szükségszerűség, amelyet el kell fogadni, mert maga az élet teremtette meg, és maga az élet az, amely ezeket az írásokat így és éppen így akarja.

A jugoszláviai magyar irodalomban egyelőre ennek az irányirodalomnak még halvány körvonalait sem lehet felismerni. Talán éppen azért, mert a jugoszláviai magyar irodalom most kezdi magának az utakat egyengetni, és nem utolsósorban azért, mert még nem alakultak ki azok az olvasó tömegek, amelyek bizonyos irányokat megkövetelnek. A jugoszláviai magyar irodalomban a világnézeti kérdések csak elburkoltan jelentkeznek, és tulajdonképpen eddig nem alakultak ki a világnézeti frontok. Ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek különböző világnézetek azok között, akik tiszteletreméltó akarással és ma már tiszteletreméltó eredményekkel is dolgoznak a jugoszláviai magyar irodalom megteremtésén. Inkább úgy lehetne megmagyarázni ezt a szinte egyedülálló jelenséget, hogy még nem elég erős sem ez az irodalom, sem azok, akik csinálják ahhoz, hogy nyíltan, mindent elvetve, ami azt is jelenti, hogy minden álarcot elvetve, valamelyik világnézet hívének vallják magukat. Néha körülkerülgetik a kérdéseket, néha félőn és óvatosan oda[344]nyújtják ujjuk hegyét valamelyik nagyon égető dologhoz, azután visszakapják. Megpróbálnak visszavonulni a művészeti elgondolások bástyáiba, és ezen a védett helyen próbálnak álmodni. Az almáik talán szépek, és néha egészen szépek azok az álomlátások, amelyek a közönség elé kerülnek. Arra mindenesetre jók, hogy az itt lévő, még nagyon csekély és sajnos sok tekintetben még nagyon szkeptikus közönségnek az érdeklődését felkeltsék. Érdeklődés nélkül nem lehet alkotás, mert nem lehet alkotni légüres térben. A közönség érdeklődése az írónak úgy kell, mint a levegő.

Az írónak azonban érdeklődni kell a közönség iránt is. Különösen áll ez a kisebbségi íróra, és éppen ezért arról a könyvről akarunk beszélni, amelyet a jugoszláviai magyar kisebbség irodalmának ki kell termelnie önmagából. Meg kell már írni azt a könyvet, amely ennek a kisebbségnek, ennek a félmillió embernek az életproblémáival foglalkozik.

Mi ez az élet? Nem feladatunk itt a jugoszláviai magyar kisebbség politikai, társadalmi problémáival behatóan foglalkozni. A kulturális kérdésekről, hála Istennek, ma már elég szó esik, és éppen ezért nem tartjuk szükségesnek egy olyan könyvnek a megírását, amely a jugoszláviai magyarság kulturális kérdéseiről szóljon. Legalábbis elsősorban nem tartjuk egy ilyen könyv megírását szükségesnek.

Elsősorban olyan könyv kellene már, amely a jugoszláviai magyarság gazdasági problémáit és gazdasági helyzetét világítaná meg. Legyünk tisztában azzal, hogy minden az anyagi boldoguláson vagy az anyagi pusztuláson múlik. Az a nép, amely nem tudja az anyagi javait megőrizni, amely nem tudja az anyagi boldogulás lehetőségeit megteremteni, nem képes kulturális kincseinek megőrzésére sem, és ha anyagilag elsorvad, szellemileg is teljesen lezüllik. Minden megoldás az anyagi kérdéseken múlik.

Mármost tekintsünk végig az utolsó tizenöt esztendő irodalmi és publicisztikai munkaeredményein. Arról talán beszélni sem kell, hogy eddig még egyetlen olyan jugoszláviai magyar könyv nem jelent meg, amely a jugoszláviai magyarság anyagi kérdéseivel foglalkoznék. Elég szomorú, de meg kell állapítani azt is, hogy a publicisztikai munkában is elhanyagolják ezeket a kérdéseket. Nincsen még csak kezdete sem annak a munkának, amely az okok, és összefüggések feltárásával megadhatná a kivezető út irányvonalát. E téren nem történt semmi. A napisajtó egy-egy cikket közöl, amely teljesen elszigetelten, néha egészen kicsinyes szempontok szerint egyes helyi bajokat világít meg, és a napisajtó ezzel körülbelül el is végezte a maga dolgát. Többet talán nem is lehet tőle követelni, hiszen azzal is tisztában kell lennünk, hogy a jugoszláviai magyar újságírás éppen az anyagi eszközök fogyatékossága miatt teljes egészében nem állhatná meg a versenyt sem a romániai, sem a csehszlovákiai magyar újságírással. [345]

Egy olyan könyvre gondolunk, amely keresztmetszetét adná a jugoszláviai magyarság anyagi helyzetének. Teljesen tisztában vagyunk azokkal a nehézségekkel, amelyekkel meg kellene küzdeni annak, aki egy ilyen könyvet akarna írni. Nincsen semmi támpont, nincsen semmi segítőeszköz, egyáltalában nincsen semmi a világon. Semmi, ami kell ahhoz, hogy egy ilyen könyvet meg lehessen írni. Nincsenek meg az adatok, nincsen semmiféle statisztikánk, nem tudjuk azt, hogy mennyi a magyar földbirtok területe, mennyi ennek a földbirtoknak a hozadéka, és milyen mértékű ennek a hozadéka, és milyen mértékű ennek a földbirtoknak az eladósodottsága. Homályos sejtéseink vannak csak a földbirtok megosztásáról és a gazdálkodás módszereiről. Nem tudjuk azt, hogy hány magyar ipari vállalat van Jugoszláviában, és azt sem tudjuk, hogy mekkora ezeknek a produktivitása. Arról sincsen semmiféle statisztikánk, hogy hány magyar munkás dolgozik, és hány munkanélküli van. Egyáltalában nincsen statisztika, még azt sem tudjuk, hogy vannak-e egyáltalában magyar pénzintézetek, hitelszövetkezetek, termelő vagy értékesítő szövetkezetek. Szinte végig sem lehet sorolni azt, hogy mi minden van, amit nem tudunk, és amit tudnunk kellene.

Mármost hogy tudhatjuk meg mindezt? Tulajdonképpen egész egyszerű módon. Kell lenni valakinek, kell akadni valakinek, íróembernek, aki meg tudja írni a dolgokat, és meg tudja látni a dolgokat, és aki összeszedi ezeket az adatokat.

Ez természetesen nem könnyű, és nem kellemes feladat. Csak úgy lehet a megoldást elképzelni, hogy valaki szinte faluról falura küldözgesse a kérdőíveket, és így gyűjtse össze az adatokat. Ezt természetesen egy ember nem végezheti el, mert egy embernek erre nincs ideje, és mondjuk csak ki egész nyíltan, nincs is pénze. Az ilyen adatgyűjtés nem kerül sokba, de mégiscsak pénzbe kerül, és ahogy általában ismeretes, azoknak, akik Jugoszláviában a magyar írás nehéz mesterségével bajlódnak, pénzük nemigen van.

Menjünk tehát tovább! Kell lenni, kell akadni egy olyan egyesületnek, amely ennek az adatgyűjtésnek a munkáját elvégezze. Arról nemigen tudunk, hogy léteznék egész Jugoszláviában valami olyan gazdasági egyesület, amely ennek a munkának az elvégzésére. alkalmas volna. Azt hisszük azonban, hogy a Magyar Közművelődési Egyesületnek meg lehetne találni a módokat arra, hogy ezt a száraz adatgyűjtést elvégezze. Azt mondottuk, hogy egy olyan könyvről akartunk beszélni, amelyet meg kellene írni, és most ehhez hozzátesszük, hogy ennek a könyvnek a megíratása éppen ennek a Magyar Közművelődési Egyesületnek a feladata volna. A megíratás módja sokféle lehet. Kiírhat pályázatot, megbízhat valakit ennek a könyvnek a megírásával, de az első feltétel az, hogy gondoskodás történjék arról, hogy meglegyenek az adatok, amelyek nélkül ezt a könyvet nem lehet megírni. [346]

Márpedig ezt a könyvet meg kell írni, ez a könyv lenne minden kulturális akciónak is az alapja. Kultúrát nem lehet csinálni akkor, ha a nép, amelynek kultúrát akarunk adni, elpusztul a nyomorúságban, amely maga a kulturálatlanság. Kultúrát nem lehet megőrizni akkor, ha a nép, amelynek mindennapi kenyere szárad össze, semmit sem áldozhat azért, hogy megtarthassa a kultúráját, Kultúra csak anyagi jólétben lehetséges, ha tehát azt akarjuk, hogy legyen magyar kultúra, akkor elsősorban meg kell teremtenünk a lehetőségét annak, hogy az anyagi jólét roncsait megmenthessük. Ezt a könyvet meg kell írni azért, hogy lássuk azt, hogy mije van a magyarságnak, és legelsősorban azért, hogy segíthessünk ott, ahol még lehet segíteni.