Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Fiala Endre: A népközösség elmélete

Az a tény, hogy Magyarország délvidéki része igen kevert lakosságú, figyelmünket fokozottan irányítja azokra az elméletekre, amelyek az állami közösséget és népközösséget külön fogalmaknak tartják. Ezeknek a tanításoknak az alapján egy bizonyos állam valamennyi polgára származás, faj, vallás, anyanyelvre való tekintet nélkül az illető állam közösségébe tartozik. S viszont mindazok, akik lehetőleg egyféle faji jelleggel rendelkeznek, de mindenesetre egy nyelvet beszélnek, és így ennek a révén ugyanannak a kultúrának hordozói: azok nem az állami, hanem a népközösségbe tartoznak még akkor is, ha különböző államokban szétszórtan élnek. Így tehát hazánk valamennyi polgára, az államfenntartó magyarságon kívül a német, román, szerb, szlovák, rutén nyelvi kisebbség: a magyar állami közösségbe tartozik. Ellenben a történeti magyar faji tulajdonságokkal rendelkező, de mindenesetre magyar anyanyelvű magyar állampolgárok (tehát a német, román, szerb, szlovák, rutén stb. nyelvű állampolgárokat nem számítva) és a Szlovákia, Románia, Szerbia, Horvát-, Németország területén és bárhol másfelé élő magyarok pedig a magyar népközösséget alkotják. Ezek szerint tehát a magyar népközösségből ki vannak zárva azok a magyar állampolgárok, akik nem magyar anyanyelvűek, viszont beletartoznak azok a magyarok, akik az ország területén kívül élnek. Ez valamennyi más állam és nép esetében így van.
Mindezek alapján elméletileg a következőket állapíthatjuk meg: minden államközösség politikai fogalom, s a tagok, vagyis az állampolgárok feltétlen hűséggel tartoznak államaik iránt, de viszont egyik államnak sem szabad semmi körülmények között sem megakadályoznia a területén élő nyelvi kisebbségek népi és kulturális fejlődését. Ennek azután a fordítottja is fennáll: a kulturális természetű népközösség semmi olyant nem kívánhat tagjaitól, és önmaga mint szervezett egység sem léphet fel olyan igényekkel, amelyek az állampolgári jogokon túlnőnek, és a kötelességekkel ellentétesek.
A népközösség gondolatát a német tudományos történetírás és publicisztika alakította ki rendszerré. Kezdetei az 1891-ben alakult Allgemeiner Deutscher Verband-ra nyúlnak vissza. Ez az egyesület 3 évvel később Alldeutsche Verband-ra változtatta nevét, s törekvései „alldeutsch” mozgalom révén ismeretesek. Ennek célja volt a német nemzeti érzés ápolása, fokozása és az egész világra kiterjedő hatalmi törekvések munkálása, amelyet gyarmatosító, kivándorlási és telepítő politikával kívánt biztosítani, és nem kevésbé a már külföldön élő németek védelmével, mely utóbbi főként a külföldi német iskolákról való gondoskodásban nyilvánult meg. Némileg hasonló volt ehhez a magyar Szent László Társulat és Julián Egyesület működése, amennyiben a romániai, horvátországi, Fiume-környéki és bukovinai, főként a csángó-magyarok hitéletéről, iskoláiról s magyarságuk megőrzéséről gondoskodott elsősorban, de egyébként hatalmi igényei nem voltak.
Az újabb német tudományos felfogás a népközösség fogalmát megkülönbözteti a régi „alldeutsch” törekvésektől. Az „alldeutsch” mozgalom „hatalomra törekvő csoport politikai jelszava” volt, míg „az össznémet népgondolat… csupán a különböző német népcsoportok határozatlan élménye.” (Isbert Ottó: A magyarországi németség birodalmi német szempontból.) Ez a népközösségi mozgalom mentes minden politikától, kizárólag kulturális jellegű, a gyarmati kérdésekkel nem foglalkozik, de viszont ez is fejleszteni akarja a birodalmi németséghez való tartozás gondolatát, és a külföldön élő német kisebbségek támogatására és megerősítésére törekszik. A mai új elmélet tehát jobban számol a realitásokkal. Ahol [268] a német kisebbségek támogatása és megerősítése az egységes nyelvű, kultúrájú és berendezkedettségű állami közösség miatt nem lehet eléggé eredményes, vagy a kisebbség létszáma csekély, ott hazatelepítéssel védi meg őket, pl. Olasz- és Oroszországból s a Balti államokból.
Ennek a modern népközösségi elméletnek magyarországi szempontból nagy jelentősége van, mert ebben a kérdésben mi kétféleképpen is érdekelve vagyunk. Elsősorban azért, mert arra kell törekednünk, hogy a tőlünk területileg elszakított vagy kivándorolt magyarok teljes mértékben megőrizhessék magyar jellegüket. E tekintetben tehát aktíve kell dolgoznunk, s más nemzetek jogaira hivatkozva nekünk is jogunk van erre anélkül, hogy ez ellen egy bizonyos határon belül – az érdekelt más állami közösség óvást emelhetne. Viszont hogyha más nemzetek követelik tőlünk a Magyarországon élő nyelvi kisebbségek nemzeti jellegének sértetlenségét, akkor ezeknek a kívánságoknak szintén eleget kell tennünk, azaz mi passzíve is érdekelt felek vagyunk. S nyelvi kisebbségeink nagy számát tekintve óvatosaknak és tartózkodóknak kell lennünk, hogy ennyi ellentétes érdek közepette is helyes politikát folytathassunk.
Az állami közösség gondolata, azaz maga az állam történeti adottság, mely a történeti erők mérkőzése útján jött létre, s valamennyi elv és elmélet közül a nemzeti gondolatnak volt és van legnagyobb államalkotó ereje. Éppen ezért nem is vitás, hogy nemcsak a nemzeti, hanem a vegyes lakosságú állam határain belül élő minden polgár feltétlen államhűséggel tartozik. Nincsen olyan állam, amely ezt meg ne követelné polgáraitól, mert ha ezt az államot összetartó, alapvető feltételt nem tudná érvényesíteni, akkor nem érdemli meg az állam elnevezést. Az állam iránti hűséggel szembeszálló minden törekvés forradalmi jellegű. Igaz, hogy forradalmárok mindig voltak, és lesznek is, és az is tény, hogy sok forradalom és átalakulás magát az államot mentette meg a felbomlástól, de azután ez az újjáalakult állam is hűséget követelt alattvalóitól, sokszor sokkal keményebben, mint elődje. Ebből az következik, hogy minden államfenntartó népnek, tehát a magyarságnak is az összes kérdéseket a saját, nem pedig más, idegen államok érdekeinek szempontjából kell felfognia.
A népközösség fogalmát már sokkal nehezebb pontosan meghatározni. A német felfogás szerint, mint láttuk, az államhatárokra való tekintet nélkül olyan nép és népcsoport beletartozik ebbe a népközösségbe, amely többé-kevésbé azonos kulturáltságú, mert ugyanazt a nyelvet beszéli, és fajilag is valamennyire rokon vonásokat mutat. Tehát mindenekelőtt azt kell kutatnunk, hogy mekkora mértékben vannak meg azok az alapvető kívánságok és tényezők, amelyekből a népközösség összetevődik. Elsősorban a közös nyelv kérdését vizsgáljuk.
Annyi valóban bizonyos, hogy az azonos nyelv bírása az e nyelvet beszélő összes népcsoportoknak, éljenek a földkerekség bármely pontján, lehetővé teszi, hogy birtokába jussanak azoknak a kultúrjavaknak, amelyek ezen a nyelven kitermelődnek. Avagy fordítva: ha ezen a nyelven valamelyik nemzeti kisebbség tagja értékes művet alkot, akkor az az illető nyelvet beszélő egész nép vagy népcsoport kulturális birtokállományát is növeli. Pl. egy Szerbiában, Romániában vagy Szlovákiában élő, magyar ajkú kiváló tudósnak, költőnek, írónak a művei az egész magyarság kultúrájának is értékei, aminthogy a hazánk határain belül napvilágot látó magyar irodalmi alkotásokat a magyarul beszélők összessége is minden nehézség nélkül azonnal használhatja, ha nem is él az országban. Ugyanez az eset hazai kisebbségeink és az önálló államalakulatokban élő testvéreik kapcsolatát tekintve is. A nyelvi közösség tehát valóban létezik, és más nyelvi csoportoktól különálló, elhatárolható. Az azután egészen természetes, hogy a közös nyelven kitermelt kulturális állomány bizonyos mértékben azonos kultu[269]rális közösséget is teremt. Még inkább megvan ez a kulturális közösség akkor, hogyha a kisebbségek egy náluknál alacsonyabb kultúrfokon lévő államban élnek, vagy pl. ha a Szerbiában, Romániában, Szlovákiában élő magyarok nem ismerik, esetleg csak kevéssé tudják a szerb, román és szlovák nyelvet, hanem csak a magyart, s így kizárólag a hazai magyar sajtótermékekre vannak utalva. S mindez szintén vonatkozik a saját kisebbségeinkre is, bár ez ma, a nemzetállamok korában nagyon nehezen képzelhető el, hogy valaki ne tanulja meg az államnyelvet, ezért a közös nyelven alapuló kultúrközösséget csak óvatosan, fenntartással fogadhatjuk el. Elsősorban az alacsonyabb műveltségi fokon álló tömegekre kell gondolnunk, amelyekre a tudományos és irodalmi alkotások közömbösen hatnak. Ezeknek a kulturális fejlődését amúgy is inkább a szokások, hagyományok, környezethatás és együttélés táplálják, tehát a nyelvtől sokszor független tényezők. Ilyenformán, pl. egy nálunk működő szerb anyanyelvű természettudományi szakos tanárnak a szakműveltsége sok közös vonást mutathat egy hasonló szakos szerbiai tanáréval, ketten nem állnak oly távol egymástól, mint a Bánságban élő magyar paraszt szokásai, életkörülményei a Debrecen környéki magyar gazdától. És ugyancsak különbözhet egymástól a mačvai és bácskai szerb paraszt is, sőt valószínű, hogy a két szerb – egymáshoz hasonlítva – és a két magyar paraszt életviszonyaiban és szokásaiban bizonyára több a különbség, mint a közös vonás. Végső következtetés tehát, hogy a kulturális közösség nem határozható meg olyan élesen és szabatosan, mint a nyelvi közösség.
Még inkább bizonytalan a népközösség fogalma, ha a közös fajt vagy a közös ősöktől való leszármazást is alapnak vesszük. A modern fajtörténeti kutatások napnál világosabban mutatják, hogy Európában nincsen tiszta fajtájú nép, s a közös leszármazás is éppen ott bizonyítható be legkevésbé, ahol ennek a népközösség ápolása szempontjából a legnagyobb jelentősége lenne: a kevert fajtájú, vegyes népességű vidékeken. Ha pl. a Délvidékre gondolunk, akkor azt látjuk, hogy a szerbekre, horvátokra, bosnyákokra jellemző dinári faj a színtiszta magyar anyanyelvű és nevű bennszülött, délvidéki magyarságban is előfordul, míg más magyar vidékeken csak elvétve, szórványosan, vagyis az itteni régi magyarok jó része – a századok folyamán történt elkerülhetetlen keveredés következtében – fajilag közelebb áll a szerbekhez és horvátokhoz, mint a nagy többségében kaukázusi, balti és alpesi fajtájú hazai magyarsághoz. Ugyanez áll a romániai magyarokra, akik a magyarságban a románok uralkodó fajtáját, a nyugati fajt képviselik. Ha pedig a délvidéki németeket vizsgáljuk faji szempontból, akkor azt látjuk, hogy ők a dunántúli magyarokhoz és jórészben a magyar középosztályhoz is közelebb állnak, mint a birodalmi németekhez, legfeljebb az Ostmark-beli németekkel fajrokonok, természetesen csak nagyobb többségüket tekintve. A poroszokra s általában az északi németekre jellemző északi faj a felvidéki magyarságban, azután az iparososztályban és az arisztokrácia körében fordul elő nálunk; a délnémetek, főként a bajorok és tiroliak főfajtája pedig a dinári, s ez – mint láttuk – a magyar Délvidéknek is uralkodó fajtája; a nyugati és középnémetek nagyrészt alpesi típusúak, ez meg viszont a régibb magyar városi polgárságnak és részben a jelenlegi intelligens középosztálynak is jellemző vonása. Természetesen egészen pontos határvonalat nem lehet megállapítani, de már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a népközösséget faji alapon még annyira sem lehet ápolni, mint kulturális alapon. Mindezekből tehát az következik, hogy a legdöntőbb és legszorgosabb kapcsolatot a közös nyelv adja, ez pedig valóban tényleges, az azt beszélő utódok akaratától, érzelmeitől és tehetségétől független adottság. Ezt az anyanyelvben összeforró közösséget az[270]után elmélyíthetik és megszilárdíthatják rokon kulturális és fajbeli tulajdonságok és elemek, de ezek az utóbbiak önmagukban még nem közösségalkotó tényezők. Ha a nyelv megszűnik, akkor népközösségről nem beszélhetünk.
Való igaz tehát, hogy a nyelv alapján nemcsak állami, hanem népi közösség is van. Európa legtöbb országában vannak nyelvi kisebbségek, s a belga flamand-vallon, a spanyol baszk-katalán stb. kérdéstől kezdve a bolgár-macedón problémáig a nyelvi, érzelmi és kulturális hagyományok, származás és történeti múlt, vallás az, amely ezt a népközösséget létrehozza csakúgy, mint minálunk és szomszédainknál is. Ez a népi közösség annál inkább szilárdabb és hatékonyabb, hogyha a kisebbségek teljesen átérzik azt a közösséget, ami közöttük s az önálló államalakulattal rendelkező rokonaik között fennáll, főként akkor, ha ez a hátuk mögötti állam igen erős. Ebben az esetben csaknem bizonyos, hogy a kisebbségek az őket természetes módon fenyegető asszimilációs törekvésekkel szemben meg tudják őrizni anyanyelvüket, szokásaikat, gazdasági és kulturális birtokállományukat, sokszor befolyásolni is tudják az államfenntartó népet, bár ez az ő részükről még mindig csak védekezés, tehát a kisebbségi mozgalmak enyhébb formája. A másik törekvés, hogy többséggé és uralkodóvá váljanak, ez annyira radikális, hogy az államhatárok módosítása vagy az állami tekintély lerombolása nélkül nem képzelhető el. S ha egyikre sincsen kedvező kilátás, akkor – elméletben – fennáll még a kölcsönös visszatelepítés eshetősége is. És hogy a kisebbségek melyik álláspont felé hajlanak, azt a földrajzi helyzet és történeti múlt is nagymértékben befolyásolják, legfőként azonban a katonai erő. Mindegyikre bőven van történeti példa.
A népközösség eszméjének céltudatos terjesztése minden olyan nép részéről kívánatos, amelynek fiai a saját törzsországukon kívül más államokban is élnek, azokban véglegesen megtelepedtek, vagy az események odasodorták őket, azonban a rend, béke, nyugalom és felebaráti szeretet, megértés és az építő élet csak passzív formában engedi meg a közösségi gondolat ápolását. De ha egy nép a másik országban élő vérrokonai jogainak elismerését és kíméletét, sőt azoknak szélesbítését, kiterjesztését akarja biztosítani, akkor közöttük bizonyos kapcsolatoknak kell fennállaniuk, s kérdés, hogy az érdekelt államok milyen megértéssel fogadják ezt, mert a nyelvi és kulturális közösségnek a politikával is van érintkezési pontja, és így politikai eszmék is átszivároghatnak s behatolhatnak egyik vagy másik országba, ámbár ez kölcsönösen fennáll. Minden állam tarthat attól, hogy e szerves kapcsolatok révén a kisebbségek idegen politikai törekvések hordozói lesznek, ami az uralkodó állam bizalmatlanságát növelheti, és ez különösen akkor veszedelmes, ha a két érdekelt állam egymással merőben ellentétes politikai, gazdasági és kulturális berendezettségű. Az utóbbi évtizedek tapasztalatai is azt mutatják, hogy a kisebbségi kérdést az állam és az illető kisebbségek között nem lehetett mindig sikeresen megoldani. A középkorban a keresztény szolidaritás volt, ma a nemzeti gondolat a legfőbb államfenntartó erő, és éppen ezért hogyha a kisebbség nagyon erős, szervezett, és maga mögött segítséget érez, akkor ez az államfenntartó erő államrobbantó irányban fejlődhet. És mégis minden államvezetés azt akarja, hogy a más országokban élő vér- és nyelvrokonok érezzék az összetartozandóságot, sőt azt, hogy ez az érzés belőlük soha ki ne halhasson, tehát a népközösség fondorlatát mindegyik hirdetni, erősíteni és fenntartani óhajtja, és ebben a törekvésében a nyelvi és kulturális érdekek kielégítését tartja alapvető fontosságúnak. Mindez azonban politikától mentesen is biztosítható, és elméletileg egy állam csak annyit kívánhat valamely más államtól, amennyit a saját állameszme csorbulása nélkül maga is megadhat kisebbségeinek. A gya[271]korlati megvalósítás azután attól függ, hogy baráti, semleges vagy ellenséges országok állnak-e szemben egymással, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a kisebbségek lelkülete gyorsan megérzi a törzsországában végbemenő változásokat, és maga is hasonlókat akar.
E kulturális és nyelvi problémákon belül – terjedelménél és fontosságánál fogva – az iskolakérdés egészen külön helyet foglal el, sőt sokan a nyelvi, kulturális és iskolakérdést teljesen azonosnak is tartják. Tény, hogy a nemzetiségi harcokban mindig homloktérben állt. Az utolsó évtizedek azt mutatják, hogy a nemzetiségi oktatás mindenütt az illető ország közoktatásügyi hierarchiájába illeszkedett be, és az államnemzetével azonos szervezetű lett. Főként ez, az iskolaügy, de magának az egész népközösségnek a kérdése oly kényes, súlyos és sokfelé szétágazó problémákat jelent, hogy csak alapos elméleti és gyakorlati ismeretekre épített hosszas és nehéz munkával lehel elvégezni, de ezeket a modern államok mindenkor meg akarják oldani a saját nemzetsors biztos eligazítása miatt.