Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Szigethy Vilmos, Sz.: A Nagyasszony

Egészen apró gyerek voltam, mikor először láttam a Nagyasszonyt. Mármint aminek emlegették, hol komolyan, hol tréfás grimasszal. Akkor még nem vettem észre az arcfintorokat, meg se tudtam volna bírálni a jelentőségüket, mindezek később tükröződtek bennem vissza, ahogy összeadtam sok mindent, a múltban leraktározottakat.
Rendkívül imponált nekem mindenki, ha öregebb volt nálamnál, a tanítómat a harminc évével vénembernek tartottam, vajon hány esztendeje lehet még hátra? Itt mégis az ütött meg, hogyan hívhatnak valakit nagyasszonynak, mikor olyan kicsi termetű, mint a Loli néni. Sokszor láttam az utcán – kellett látnom, mert folyton csavarogtam –, egészen elveszett kísérői tömegében. Volt úgy, hogy öten is jártak vele, kétfelől egy-egy bácsi, a többi csak mögötte, azért igyekezve előre jutni, ha alkalmas rés támadt. Aztán folyton beszéltek, ő a legtöbbet, ez is különösnek tetszett. Hogy lehet egy élőlénynek annyi mondanivalója? Mi, ha klikkereket cseréltünk, elintéztük pár szóval.
– Adod a tíz agyagot az üvegért?
– Csak ötöt.
– Kevés.
Negyedóráig is eltartott az alku, azért ennél több szó nem esett, legfeljebb a variációja. Közben a dolgon tűnődtünk, latolgattuk az alku körülményeit. Ezek pedig egyre fecsegnek. Hogy nem unják meg! Talán nem is tudnak tűnődni, gondolkozni.
A másik emlékem róla, hogy nem volt szép. Az esztétikai érzékem mindig kitűnően működött, egy-egy oltárképen órákig el tudtam bámészkodni, soha nem felejtem el azt az eleven királykisasszonyt, akit B. B. az atléta aljegyző vezetett téli alkonyatkor oltár elé. A filigrán, finom Hófehérke felülmúlt minden álmot. Istenem, milyen korán halt meg az is!
A Nagyasszony más formájú volt kicsinyben. Talán észre se veszem, ha nem beszélnek róla, hogy miket csinált, hol rendezett jótékony bazárt, mennyit táncolt, kivel a legtöbbet, de a javát nyilván elhallgatták előttem, mert mikor mosolyra derült az apám arca, az anyám idegeskedni kezdett.
– Mit ténferegsz mindig a szobában? Máskor kötéllel se maradsz benn.
Végül is meg kellett állapítanom, mint már annyiszor, hogy a felnőttek értelmetlenek, soha mi teljes lélekkel egymáshoz közeledni nem fogunk. A sors különös játéka, hogy így vagyok vele most is, az életem vége felé. Csakhogy ezúttal rám mondják a hozzám tartozó fiatalok.
De akkor szerencsére volt más elfoglaltságom is, kezdtem nőni, s a természetben kerestem meg azt, ami hiányzott az emberekből. Már akadtak kislány pajtások, és nyáron egész napokra meglaktam az erdőt. Ma is áhítat fog el a fái között, Isten szebb templomát ennél elképzelni nem tudom. Nem csináltam én ott semmit, csak leheveredtem a páfrányok közé, s bámultam az egymásba kapaszkodó lombokat, a milliárdnyi levelet, amikből kettő nem egyforma (amit a sablonra alkotott embertípusok közt nem találok meg), kísértem útján a napsugarat, amint rést keresett a varjúfészkek között, s vibrálva végigreflektorozta a hűs levegőt, bogarakat aranyozva meg, esetleg mentem a sárgarigó füttye után, amíg megláthattam őt magát is. A rigó volt mindig a kedves madaram, városi madár, a diófa nemes színe illett a ruházatához – mintha kuruc vitéz öltené magára a sötétzöld mentét –, a gyümölcsöskertbe sokszor csalt le korán reggel, hát mit keres az erdőben? Nyilván azt, amit én, a magányt, a zsongító csendet, szivárványt játszó, dekadensen túlfinomult szitakötők bolondozását, amint balettet járnak a természet legrafináltabb kulisszájú színpadán. [260]
Ott kúszott álmosan kis folyónk is, incselkedve a fűzfákkal, ezzel a szomjas növénnyel, amely nem elégszik meg vele, hogy a partba mélyeszti gyökereit, a lombjaival is kívánja. A folyón gyakran jöttek fölfelé csónakázó emberek, erősen dolgoztak, amíg ideértek, és pihenésre kikötöttek. Vissza már úgy is vitte őket a víz. Néha egyedül voltak, ha azonban párosan, akkor nő volt a másik. Én nem kíváncsiskodtam, mégis látnom kellett a fűből, hogy a regattista nem használja perceit pihenésre, hanem buzgón rágja a szót a Nagyasszony szájába. Az pedig most nem beszél annyit, mint az utcán, ellenben kifáradhatott a kormányzásban, mert lankadtan dől a férfi mellére. Később azonban sikít egyet, és visszaszalad a csónakba.
Az ember pedig odajön hozzám, és nagyon barátságos.
– Szervusz, kisfiú! Te is szereted az erdőt?
– Ezt a legjobban.
– Aztán mit láttál?
Még mindig ez a felnőtti értelmetlenség. Hogy lehel azt elmondani, amit az ember nem a szemével, hanem a lelkével, a szomjúságával, minden idegével szemlél, hogy érzéketlenné válik másféle benyomások számára?
– A sárgarigót – mondtam bizonytalanul, mert mit tudom én, mi tetszik neki.
– Mást nem?
– Nem, kérem szépen.
– Akkor jól van, szórakozzál tovább! Hazamenet pedig el ne kerüld az öreg Schlézinger boltját, ott kapni a világ legfinomabb bogárcukrát.
– Tudom – mondtam lelkendezve, és zsebre vágtam a kapott hatost.
Ismerőstől elfogadhattam, viszont a cukor egész különös valami volt. Szarvasbogár formájú és nagyságú, íze keveréke a gyömbérnek, a cimetnek, idegen aromáknak. Sokkal később, mikor megismertem a forralt bort meg az ürmöst, mindig visszaemlékeztem rá. Akkor jöttem rá arra is, hogy a Nagyasszonyt az erdőben ölelgette a regattista. Egymás társaságában azonban már nem tapasztaltam őket. A Nagyasszony udvarában sok ember megfordult, s egy hónap múlva már olyan udvarias hidegséggel köszöntötték egymást hajdani gavallérokkal, mintha a francia négyes kolóniában találkoztak volna, nem az erdő gyepén.
A Nagyasszonyt akkor se találtam szépnek, mikor nekilegényesedett esztétaként már tudtam lelkesedni a diáktánciskolában barackvirágarcú apró hajadonokért, akik között – milyen különös ez! – az egyik rendszerint szebb volt, mint a többi, sőt ideig-óráig az egész világon a legszebb. A Nagyasszony termete ebben az időben még mindig lányos maradt, arca vékony metszésű, és inkább sovány, az álla akaratos és csontos, ellenben a tekintete veszedelmesen feketén lobogó. Rá hasonlított a fia is, kelletlen kamasz, nálam pár évvel öregebb. Nem barátkozott az senkivel, de az ő társaságát se keresték a cimborák. Az iskolában magántanuló volt, állandó nevelő mellette, azaz úgy állandó, hogy a személyek gyakran változtak.
– Kiszekírozná az a kölyök a világból a Herkules-idegzetű embert is – mondta egyszer valaki.
Mire a rókaképű, vörös aljegyző, a veszedelmesen fullánkos nyelvű azt jegyezte meg:
– Szegény Herkules mankón távoznék innen három hónap múlva. Nehéz szolgálat ez.
A fiú piperkőc volt, hátaslovat tartott, meggörbedve járt, orrhangon beszélt, s gyűlölt mindenkit, akit úri lányokkal látott, mert azok szemtől szembe kinevették.
– Lajoska, még mindig szerelmes belém? – kérdezte a szemtelenebbje, mert végtelenül impertinensek a fiatal lányok, ha fölényben érzik magukat.
Lajoska elvörösödött, pislogott, egy másik lány ráduplázott.
– Legalább ne ugyanazt mondja a Margitnak, az Ilonkának, a Böskének, amit nekem.
Az arca még vörösebb lett. [261]
– Tessék, tessék? Micsoda indiszkréció ez?
– Hát a maga tempója micsoda? Szórul szóra egyforma a vallomása. Azt hiszi, mi sose cseréljük ki a titkainkat?
Lajoska ezek után a nörszök után kezdett járni, de megelégedett szűk melle a kisebb rangúakkal is. Az anyjával sosem lehetett látni, más anya büszkélkedett a kamaszával, de a Nagyasszony óvakodott a nyilvánosságtól.
– Öregítené mondták a rossznyelvűek.
Teljesen szavahihető úriember állította, úgy hallotta fürdőn valakitől, aki ismeretségbe került a Nagyasszonnyal, hogy azt is letagadta tavaly nyáron, hogy egyáltalán van gyereke, vagy bármikor lett volna. A lánya három év óta nem került haza a külföldi nevelőintézetből, pedig már eladó lehetne, lévén ő az öregebbik. Mit tudja az ember, talán férjhez is ment azóta, csak titkolják. Uram bocsáss, esetleg az unoka miatt.
– Mit érdemel az ilyen anya? – vetette fel a súlyos problémát hosszú két karját egymásba csapva Laura néni.
És mivel lehetnek olyanok, akik a nagyobb nyilvánosságot nélkülöző pályázati felhívást nem hallották meg, elismételte szózatát.
– Mit érdemel az ilyen anya?
Az én édesanyám azzal adta meg rá a választ.
– Volnék csak szolgabíró!
Na, ugyan messzire ment volna a szigorúságával szegény anyukám, mikor a szolgabírák is ott lebzseltek a Nagyasszony körül. Valami ilyesfajta gondolata támadhatott neki magának is, mert váratlanul a kuncogó apámnak támadt.
– Vagy tán inkább te szeretnél az lenni?
– Mármint hogy én? – horkant fel az öreg. – Ejnye, teremtette faszekere, azt kérded, hogy én?
Kieresztett néhány füstmacskát a pipájából, gondolatait megúsztatta a tejeskék felhőkön, végre döntött.
– Hátra is kötném a sarkát. Majd megmutatnám neki!
– Persze, hátra, no, természetesen hátra… – hizlalta anyám a szót. – Fél is az tőletek! Mit mutogathattok ti neki, aminél ő különbet ne mutogatna. Ha egyszer az ura nem tudta ráncba szedni…
Az ám, majd elfelejtettem említeni, hogy ura is volt a Nagyasszonynak. Hatalmas termetű ember, akit az evésen kívül más nem érdekelt. Fekete szakálla a melléig ért, azt gondozta egész nap, a hozzávaló kefét a zsakettje hátulsó zsebében hordta. Ráfogták, hogy festi a szakállát, mert lám, a bajusza fehér maradt, de akik ismerték a kényelemszeretetét, ekkora áldozatra nem tartották képesnek.
– Igenis, kedves barátaim – mondogatta mintha kérdésre felelne –, az ember ott kopik, ahol a legtöbb bánat éri. Uti figura docet, engem a bajuszom körül ért szomorúság és csalódás, azért fehéredett meg, ellentétben a szakállammal, mert azt nem veszem igénybe az érzelmeim megnyilvánulásánál. Nagyon sokat foglalkoztattam a bajuszomat.
– De a hajad sűrű maradt.
– Értelek, igen tisztelt barátom, megtalálom szavaid borsában azt, amit dicső múltakba merült klasszikusaink a „malícia” fogalommal illettek. Helyesen véled, ha úgy véled, hogy én nem sokat gondolkoztam életemben. Mire való az? Minden megérkezik, kialakul az idők folyamán, sürgetni bármit is oktalanság kivéve természetesen az ebédet, mert fenét ér a sült malac, ha elpuhul a bőre. Hol is hagytam el? Igaz, az emberi balgaságnál, amely nem változtatja meg a természet rendjét. Ezután is születünk és meghalunk, közben átlakomázunk néhány évet, és ez teszi elviselhetővé a két szomorú véglet közé eső időt. Szereted-e a fokhagymával spékelt, hizlalt ürücombot? Lehet-e költemény lelkesebben szárnyaló, mint az, egyaránt forró pecsenyezsírban és hidegen?
Ilyen sokat is csak beszélt, ha lakmározáshoz készült, mert evés közben megnémult. Állandóan terített asztalánál a vendégeket az asszony kínálta, Milan [262] legfeljebb hatalmas vadászkésével mutatott az ennivalókra, az italokra. A földjeit rendbe hozták – majdnem azt mondtam, hogy elintézték – az ispánjai, bérházait az ügyvédjei, Milannak valóban nem sok szüksége volt a gondolkodásra. Ha jóllakott, fejét a szakállára lehajtotta, és tíz percet szundított az asztalnál. Mire horkolni kezdett volna, a felszolgáló cseléd tévedésből oldalba bökte, s erre befejezte a sziesztát.
– Igaz is, igen tisztelt barátaim, mit szóltok a szerémségi boraimhoz, nemkülönben ki tudná eltalálni, hogy mit kapunk vacsorára?
A gyerekei csak futólag érdekelték, s mikor a felesége egyszer nyolc hetet töltött idegenben – hogy úgy mondjam: kalózlobogós hajóval az élet tengerén –, Milan jóindulattal legyintett a túlzó célzásokra.
– Hadd játssza meg magát a Lórika, elég fiatal hozzá.
Pedig erről a nyolc hétről a szokásosnál is többet beszéltek. Voltak, akik határozottan állították, hogy a Nagyasszony megszökött egy dzsidás tiszttel, a dolgot őszinte levélben megírta az urának, s mikor a katona kiadta őnagysága útját, mert elfogyott a költőpénzük, az asszony pedig surranva visszajött, hogy tájékozódjék a helyzete felől, kiderült, hogy Milan fel se bontotta a búcsúlevelet. Úgy találták azt meg az ispánok számadásai közt.
A két hónapi távollét erre előlépett tanulmányúttá, aminthogy igen jelentős társadalmi esemény lett az az előadássorozat, amit a Nagyasszony tartott a modern családvédelemről, nemkülönben a gyermeknevelés okszerű irányairól, tekintettel a nemi felvilágosítás szükségességére. A vezérfonál az ő eszméje volt, ellenben a kidolgozásban az oroszlánrész az éppen aktuális nevelőt illette, aki doktori disszertációját és ifjonti lelkesedésének sok tüzét áldozta fel erre a célra.
Női társasága alig volt a Nagyasszonynak, nőegyleti vezérségéhez is úgy jutott, hogy az alakuló ülésen – közérdekből – az alispán elnökölt, ő írta körül a magasztos célokat, s nemcsak javasolta a tisztségre a Nagyasszonyt, hanem közismert tapintatával és gyakorlatával nyomban megválasztottnak is jelentette ki.
Határozottan az az emlékem róla, hogy nem szerették, azért állandóan beszéltek róla, és hozzá fordultak, ha befolyásra volt szükség; pályázatoknál, ösztöndíjak elnyerésénél az ő levele hatott a legjobban.
Minisztériumokban járó urak üdvözletet hoztak neki, tavaszi újdonságokat, friss vadakat az ő konyhájára szállítottak az agglegények, a törzstársasága, a kártyapartnerei. Sőt szerepelt a pedagógiában is. Történt ugyanis, hogy Csajkás tanár úr, a végletekig bohém és cinikus öreg piarista tanár, aki azért nagy tudománya révén dísze és büszkesége volt a rendnek, nem volt megelégedve, hogy valamelyik diákja milyen ösztövér nullákat rajzol a táblára, miközben megoldani igyekeznék a harmadfokú egyenlet bujkáló titkait.
– Fiam – szólt rá atyailag – a zérusaid olyanok, mintha heptikában akarnának elsorvadni. Szép, kerek nullákat rajzolj, olyanok legyenek, mint a Nagyasszony feneke.
A jeles mondás nem maradt véka alatt, a város majd kettévált a derültségtől, voltak, akik szigorú megtorlást emlegettek, mert ez már mégis sok, csak a Nagyasszony maradi fölényes és derült.
– Ugyan, ne legyenek már olyan tökéletlenek! Hát ha egyszer plasztikus magyarázattal akart szolgálni az a jámbor barát, mondhatott-e mást a szemléltető oktatás érdekében?
Már bajusztépdeső legény voltam, az egyik jótékony egylet beszippantott jegyzőnek, de voltaképpen a kubikozás lett volna a dolgom. Így hívtuk azt a kirendelt társaságot, amelyiknek a soha észhez nem térő öregedő hölgytársaságot kellett a bálakon táncoltatni, azaz tolni a nagy talicskát, ahogy önmagunkat gúnyoltuk. Sokan csináltak már ezen a réven karriert, még tanfelügyelő is lett a [263] jobb kubikosokból, elképzelhetik az én vadságomat, tehetségtelenségemet, ha semmire se vittem.
A jegyző játszotta az összekötő tiszt szerepét az egyletek között, melyik mikor rendez valamit, hogy ne legyenek dátumbeli összeütközések, hiszen egyazon közönségről van a szó minden alkalommal.
– Menjen, fiam, mondja meg annak a híresnek, aki elég szemérmetlen, hogy önkényesen felvegye a Nagyasszony címet, mintha fogalma se volna róla, hogy ezzel hosszú évtizedek példás életét, értékes cselekedeteit jutalmazza a félre nem vezethető közvélemény, és nem kunyerálható ki sem erőszakkal, sem kurta eszű férfiak elbolondításával, önkényűen magamagának pláne nem adhatja senki, mert ez olyan volna, mintha azt híresztelném, hogy én vagyok a világon a legszebb szűz, ami ugyebár kacagásra ingerelné a jó ízlésűeket, hát igenis, fiam, menjen, és mondja meg neki…
– De mit mondjak?
– Amit maga akar, majd megtalálja a helyes kifejezést. Erről a gyűjtőnapról van szó, azért se lesz az ő akarata szerint.
– Melyik nap az alkalmasabb?
– Bánom is én, csak az nem, amelyiket ő akarja.
– Mást ne közöljek?
– Ha finoman be tudja neki adni, hogy pukkadjon meg, semmi ellenvetésem. Beadhatja gorombán is, nem olyan finnyás, mint amilyennek hiszik. Aki két hétig vendégül tud látni egy koszos kalugyert…
Mentem hát terhes szolgálatom abszolválására.
– Nagyasszony, kérem alázattal, elnöknő őnagyságánk szívélyes üdvözletét hozom.
– Na, mit akar öreganyád? – tegezett le minden látható ok nélkül. – Finom kis hazug vagy, hiszen tudom róla a régi krónikákból, hogy soha nem tisztelt az sem Istent, sem embert, legfeljebb Austerlitznél a fehér lovat, akit kilőttek alóla. Sejtem, hogy a dátum ellen van kifogása, márpedig abból nem eszik.
– Az események szerencsétlen torlódása tenné kívánatossá…
– Tán nagygyűlése lesz a Gellérthegyen? Ne is beszéljünk többet róla, inkább azt mondd meg, miért hervasztod magad abban a társaságban, mikor mi jobban megbecsülnénk. Egy kis tiszteletdíjat is ki tudnék szorítani. Édes pálinkát akarsz, vagy erőset?
Odagurította a kis asztalt a dívánhoz, maga mellé ültetett. Könnyű selyem lebernyegféléjét kapkodta folyton össze, – ma is az a hitem, hogy ezenkívül más se volt rajta. Akkor rettenetesen féltem, hogy rájövök erre. Arcvonásai közelről élesebbek voltak, sok mesterkéltség igyekezett azon segíteni, de a modorában volt valami boszorkányos.
– Él-e még a Miklós bácsid?
– Tetszett ismerni?
– Valamikor sokat táncoltam vele. Ismerlek én valamennyieteket, ha nem is akartok rólam tudni.
– Kérem szépen, mi nagyon magunknak élő emberek vagyunk.
– Jól van, tudok mindent. Más is leszállt a lóról, azért nem kiabálja ki tüntetően. Az apád is jobb sorsot érdemelt volna.
– Őt is tetszett ismerni?
Elkomolyodott, a térdemre tette a kezét.
– Mondd, ismered te az apád igazi tragédiáját?
– Nem sokat tudok róla, bár állandóan azon gondolkodom, miért tört le olyan korán? Az anyámtól nem kaphatok felvilágosítást, az sír, ha a neve szóba kerül, a tantijaim csak célozgatnak, de nem beszélnek.
– Mert félnek az anyádtól. Mindenki tartott tőle, soha nálánál féltékenyebb teremtést nem ismertem. Ha pedig egy férfi elkezdi járni a bolondságok útját, nincs megállás. Hát ha még gőgös is hozzá, s a megbántottságát magába temeti.
Veregette a térdemet, néha annyira nekilendült az emlékeknek, hogy megragadta a két vállamat, úgy erősítette a [264] mondanivalóit, de bennem felborult minden. Nem vitt közelebb a nagy titokhoz, hogy mi sértette meg annyira az apámat, hogy valóságos remeteéletre szánta magát, a szegénységet választotta, azonban mindez még jobban felkavart. Félni kezdtem a Nagyasszonytól, öntöttem magamba az erős szilvóriumot.
Megint kényszerített, hogy szembekerüljek vele.
– Nagyon öreget mutatok? Nézz rám! Nem azt kérdezem, hogy öreg vagyok-e, hanem milyennek látsz te a gyerekszemeddel? Élemedett korútól nem kérdeznék ilyesmit. Azok haszontalan kalandorok, abba gebednek bele idő előtt, hogy egyre válogatnak, megülni egy helyen képtelenek, s a visszaélést szó szerint veszik, mert maholnap az elemista lányokig mennek vissza.
Halálosan megrémültem, mit akar ez tőlem? Bókzáport? Szerencsére azonban nem várt választ, a szót is inkább csak azért mondta ki, hogy szabaduljon a gondolataitól, aztán hogy túl volt rajta, elintézettnek tekintette, és szemlátomást megkönnyebbült.
Fészkelődtem, menni készültem, arra megveregette az arcomat, és megint hivatalos formát vett fel.
– A vén sárkányodnak pedig mondd meg, hogy egye meg, amit kotyvasztott, itt az történik, amit én akarok. Azért néha felnézhetnél hozzánk.
– Megjött, jegyző úr, egy darabban? – fogadott az elnöknőm. – Mondhatom, elég könnyen szabadult. Mit végzett?
– Tiszteletét küldi a Nagyasszony, és rendkívül sajnálja, hogy az előkészületek előrehaladott mivolta akadályozza más időpont kitűzését.
– Pukkadjon meg – felelte rá elnöknőm, a gyűjtés napján pedig összeszedte a maga egyletét asszonyostul a hozzájuk tartozó férfijárulékokkal, s kivonultak majálisozni az erdőbe.
A szegény gyerekek, akik meleg téli ruhát és cipőt kaptak minden társadalmi megmozdulásból, akkor már rég mezítláb jártak, mert elértük márciust, s a fagyos napokon megkezdték mázas tányéraikon az erdei ibolya árusítását. Nem tudom, melyik volt sápadtabb: ők-e, vagy az ibolyák?
Nem szoktam oda a Nagyasszonyhoz, időm se volt rá, hamarosan elkerültem a vidékről. Egyebekben mint magamnak élő ember olyan egyéni bájjal mentem mindig a muszáj-kötelességek társadalomnak nevezett vágóhídjára, mint a Riska tehén, pedig szegény nem is gyanítja, hogy fejbe fogják verni. Én azonban biztosan tudtam, hogy elkocsonyásodott stílusok, szokások, ezer éve koptatott frázisok, közmondások bárdját verik hozzám.
A Nagyasszony urának temetésén jártam utoljára a házban. Mert meghalt ő is, jóllehet ezt a szereplést igényelte a legkevésbé. Hirtelen ment el kora tavaszi napon, épp az első rántott csirkék fulladoztak a sercegő zsírban. Kisírt szemű ismerősök, akik mindenhová bekukkantottak, hogy hangulatemléket vigyenek magukkal, s plasztikus képet szerezzenek róla, milyenné válik egy gazdátlan ház, mondom, nőegyleti tagok határozottan látták az öntött fejes salátát, amit pedig annyira szeretett Milan. Íme, milyen hitvány és semmirevaló az egész élet! Még csak nem is ehetett szegény az újdonságokból.
A „Gonosz májúak Asztaltársasága” a temetés napján tort ült, és beható eszmecserét folytatott, hogy mi történjék az özveggyel? Férjhez kell mennie, ez nem vitás, de kihez? Az apátplébános – díszes és fő szakértője a lakomáknak – természetesen nem jöhet szóba. Az árvaszéki elnök idős ember, s lelketlenség volna kényszeríteni, hogy ebben a korban térjen vissza rég megunt szokásaihoz. Dísznek feltétlenül dísz a Nagyasszony parádés fogatában, de nem férjnek való. Azt se szabad elfelejteni, hogy ő mondja állandóan, hogy nem szokott nősülni. Bosznia egykor daliás hőse, a kvietált kapitány már húsz év óta a nyugdíjából él, márpedig a házasságot mindennek lehet mondani, csak nyugalomnak nem. Az egyesült helyi bankok elnöke, vagy ahogy ő szerette magát szerényen nevezni, üz[265]letvezetője, a legifjabb volna ebben a társaságban, de újabban alkonyati időben sokat kujtorog a külső városrészekben, személyesen tanulmányozza a nyomort, tehetséges fiatal munkáslányoknak készséggel nyúl a hónuk alá, határozottan felkarolja őket.
– Márpedig mégiscsak neki kell elvenni az özvegyet – jelentette ki a szőrös nyelvű aljegyző.
Majd megnyugtatásul hozzátette:
– Azért megmaradhatna üzletvezetőnek.
Természetesen elméleti volt az egész vita, mert az özvegy sem akkor nem ment férjhez, sem később. Óriási utazásokba fogott, ismerték a világ minden híres helyén. Fél esztendőt otthon töltött a fia mellett, aki csak gazdag ember lett, semmi más, kiskocsmák látogatója, borszakértője. A lánya tévedésből sem látogatott haza, férjhez ment valakihez, vagy tán nem is – bizonyosat az ilyesmiben tudni nem lehet. Szintén járta a világot, s azt beszélték, óvatosan vigyáz ő is, az anyja is, hogy egyszerre ne időzzenek ugyanazon a helyen. Néha világhírű játékkaszinók botrányáról írnak a lapok, azokban az összesküvésekben rendszerint benne van a lány.
Közben nagyon elszaladt az élet, harminc évet is vénült a lelkek gondja, s valamelyik nyáron, találkoztam a Balaton mellett a Nagyasszonnyal. Összeaszalódott, mint egy tizenkét éves sovány fiú, de végre határozottan szép lett. Van az így néha öregasszonyokkal, egyszer megjön a formájuk. Én mégis kétségbeesetten gondoltam el, hogy uram Isten, valamikor majdnem történt valami, mikor ott ült mellettem a díványon, a térdemet veregette, a vállamat rázta, én pedig nyakaltam a szilvóriumot.
Az ember az ilyesmit szörnyen tudja restellni akkor is, ha ártatlanul került ki belőle. Hát még ha nem lett volna ártatlan! Az ember nem szeret rágondolni, hogy felette is elszaladtak az évek, csak a másikat látja elvirultnak, letapasztott ritka hajúnak, a jódkúra szigorú betartása mellett a maga ostoba önzésében eszébe se jut, hogy fordítva is történhetik. Hogyan nézi a viruló, érett asszony az aggastyánt, akibe valamikor szerelmes volt, mikor az még érdekesen őszülő férfiként tapasztalatának sok zamatával, fortélyával szédítette a rajongó, kíváncsi csirkét. Aki talán csak a szerelem fogalmába volt szerelmes, s bátortalan, ügyetlen fiúpajtások mellől sodródott egy erősebb áramlat forróságába. Szörnyű lehet, de érthető, sok önváddal, utálattal, megalázó emlékezéssel, mikor a totyogó öreget látja, akit óvatos mozdulatokra kényszerít a köszvénye, meghajolni képtelen az isiász okából, s minden szava óvatos és halk, mert a protézis mégiscsak protézis. Jaj, valahogy meg ne lássák a gyerekei, unokái, a mai lányok mindjárt kombinálnak, és kutakodást rendeznek az esztendők dzsungelében. Ez a förtelem se lássa meg őket, mert olyan utálatosan tudja göbölyszemét az ifjúságon legeltetni, hogy fölért az a legszemérmetlenebb inzultussal. Essünk hát hamar át a találkozáson, aztán az ürügyek tárházából elő valamivel, hogy odébb jussunk.
Megvan, határozottan megvan ez az érzés mind a két oldalon, azért kerüli el a bölcs nagy idők után a viszontlátást.
– Kedves kis maskara – gondoltam én is, mivel nem ismert rám, távol maradtam, egyébként is egy naiv, gyenge húsú hajadonnak magyarázván az élet némely rejtelmét, sőt parancsoló szükségességét.
De amúgy se vett észre a Nagyasszony. Kitűnő öregurak társaságában járt, jobb mágnást is találtam köztük, s a sport mindenen áthatoló erkölcsi nevelő hatását magyarázta nekik. A lába finom vonalú maradt, és apró, a szoknyája lehetett volna valamivel hosszabb is. A fiatal atlétákat alaposan feldeputálta a lornyonján át.
– A caritás és a sport tökéletesen kiegészítik egymást, ezekből a gyerekekből alakul ki a jövő egészséges nemzedéke. Nézze, milyen izma van annak a fiúnak! Micsoda gyerekei lesznek, ha szűzen lép a házasságba!
– De Nagyasszony, kedves méltósá[266]gosom – riadozott egy nyírott fejű, fehér gróf – a hajadonaink nem köszönik meg ezt a nevelést. A sportszív amúgy se jó útravaló a szerelem világába. Pitigrilli is azt a tanácsot adja az életbe készülő lánynak, hogy szó nélkül rúgja fel a közeledő díjbirkózót és a tenoristát, mert – hogy úgy mondjam – a mesterségükbe fullad minden energiájuk.
A Nagyasszony megcsóválta a fejét.
– Ej, ej, kedves grófom, maga a férfi örök erotikájának szempontjából néz mindent. Hát azt hiszi, összedől a világ, ha a nők lesznek a felvilágosodottabbak? De ne tévedjünk idegen területre, nekünk mindenesetre idegenre, azt a cipőbeszerzési hangversenyt meg kell rendeznünk, amíg itt lebzselnek a nyaraló művészek. Hívja nekem össze őket!
Találkoztam a csípős nyelvű hajdani aljegyzővel is, aki közben átment a bírósághoz, s már nyugalomban élt mint táblai tanácselnök.
– Láttad-e a Nagyasszonyt?
– Csak messziről, nincs értelme, hogy tisztelegjek nála.
– Pedig jobb, mint új korában. A minap emlegetett téged is.
– Ugyan mit mondhatott rólam?
– Ne vedd komolyan, azt mondta, hogy elkallódtál. Kár érted.
– Tudom magamtól, lehetnék most tanfelügyelő is, ha rá hallgatok. Inkább arról világosíts fel, kedves bátyám, hogy miért méltóságos asszony?
– Mert annak hívatja magát.
– Minden jog nélkül?
– Úgy van, minden jog nélkül. Kisütötte, hogyha az ura életben marad, egy-két év alatt kijárta volna neki az udvari tanácsosságot. Milan pedig nem várta be, elpatkolt. Amit azonban egy asszony egyszer a fejébe vett, arról nem mond le olyan könnyen. Lolika rájött, hogy a „van” és a „lenne” vagy „lehetne” nincsenek egymástól messze, ezért használja a titulust. Megnyugtatlak, nem ő az egyetlen ezen a téren. A minap egy pincér kegyelmes asszonynak címezte, hiszed, kijavította? Fenét. Öt pengő borravalót adott neki. Hát nem akarod látni. Jó. Meg se említelek neki.
Azóta nem hallottam a Nagyasszonyról, csak azt tudom, hogy ma is életben van. Igen valószínűnek tarlom, hogy kegyelmesi rangban. Végtére annyi már a méltóságos asszony, hogy unalmas.