Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Gulyás Pál: Az utolsó ige

Megyek az esti utcán. Egy csillag sem ragyog.
Hová lettek, mondjátok, a szent apostolok?
Az apostolok fölött fű nő, és zöld moha.
Ó, régen volt a test már a lélek temploma!
*
Bekopogtam egy szobába,
és nem volt ott senki, senki!
Úgy nyílt rám, mint egy koporsó,
melyből a sötétség cseng ki.
Kinek kopogok én itten?
Egyszer majd nem lesz hazám.
S istennek csak egy atomját
úszkáltatja a magány.
*
Hagyd ott az éjszakát! menekülj messze tőle!
Hisz nem is ismered! Csak az órakettyenést
veszi észre füled, csak az ajtócsattanást…
Semmit sem sírhatsz tőle vissza:
alvó alakodat, napfényes napjaid!
Lesi már lopva lelked… Lépted kong üresen,
szállongsz a levegőben, mint egy szálló pehely.
*
Felrohantunk a föld porából,
felcsalt bennünket a fény,
s most itt állunk kihűlt szemmel,
és nincs a fákban remény.
A perc hull ránk, a percnek átka,
az órák vasszárnya dörög
fent a felhőkben, nincs imádság,
széttört az ég, az örök.
*
Ó, Istenem, a teremtmények
elemeikre bomlanak,
otthagyják őket a növények,
és otthagyja őket a nap!
Egyedül sírnak a homályban.
Ereikben a szent sötét
munkás keze lassan lebontja
a káosz ős épületét.
*
Látod a holdat? Nemsokára
eltakarja a fáknak árnya.
A gondolat, mint a nap, lemegy.
Az anyag legyőzi a szellemet.
*
Lent fekszik Krisztus a pincékben,
ott bujdosik a föld alatt,
szét van szakítva glóriája,
széttépte egy pillanat,
mely minden glóriát kettétép,
mely a tengert is szétveti…
Ez a pillanat kormányoz lent
és fent, nincs határa neki.
*
Mentse meg egymást mindenki a földön! Az eső mentse meg a magot,
s legyen boldog a mag, ha belőle az akác feltámadott!
Mentsen meg az akác a haláltól, ha tél van, és a nap lemegyen,
s lehelje beléd színjátszó lelkét sugárzó melegen!
Te is ments meg engem a Semmitől: csak egy forró napot adj,
s tested forgó tündérkastélyából nyisd ki felém az ablakodat!
*
Hív a világ nyíló káprázata,
a szép színek boszorkánytánca? Vesd meg!
Fordulj el az élő szépség Gorgó-arcától!
Az Ideák mindennél szebbek.
*
Minden embernek lelke alján
ott szállnak az égi körök.
Csak egy-két pillanatnak légy futára.
Egy-két pillanattól függ az Örök.
*
Kétféle csillag van, százféle csillag,
ezerféle csillag – és nincs sehol
egyik se… Nem látjuk az éjszakát.
* [253]
Miniszterek, mily szép a csillag,
mikor az esti nap lemegy
a hegyeken túl a füvekbe,
s emelkednek a tengerek!
Miniszterek, más csillagot
ne fogadjatok el, ne égjen
egy csillag se ruhátokon,
amíg csillag ragyog az égen!
*
Lássátok, ott szállnak fölöttünk,
mint a szent csillagok. Az égnek
árnya veri homlokukat.
S egyszer csak az arcuk fehér lesz.
Imádkozzunk hát a vezérekért:
az ő kezükkel a halál arat.
Ők állnak némán a halál előtt
és gyöngébbek ők, mint a madarak.
*
Hadd menjek, amerre a tenger
lehelete visz, óriási
lelke elrántja lelkemet
a fellegekbe felkiáltni.
Nézd a Dunát, északról délre
fut hömpölyögve boldogan.
S a te szívedben mért fut vissza
a vér, az isteni folyam?
*
Nem látok mást, csak egy ívet,
csak egy fénylő vonalat.
Vonalakon fut az élet,
fénylik, lejt és elszalad.
Ő is lejt már lebegő
rejtekében elmerülve…
S fehér testén átremeg
a sötétség hegedűje.
*
Milyen hasonlat lenne hozzá
méltó, hogy lássuk vonalának
végtelen pályáját, amely
a halálnál is messzebb támad;
hozzá van kötve a halálon
túl egy holdhoz, hol fennakad
a lét szava, hogy a sötétben
holdhoz kötözzön holdakat?
*
Miért hallgatsz minden szavaddal,
minden szavad fut és botol,
mikor úgy égsz a levegőben,
mint egy égő csipkebokor?
A tenger fű mindenfelől, a
Föld minden sarkán ő robog:
mért hallgatsz hát minden szavaddal,
miért rejted el homlokodat?
Hívd fel neved a föld porából!
A tűz fölött és víz alatt
alvó szellemek vándorolnak,
szemfedőjük a virradat.
Téged mily szemfedő takar be?
Benned mily síri hang kiált?
Mily vándorló kísérteteknek
állomása szubsztanciád?
Szemed szép csillagát mily éter
szűrte össze, mily mennyiség
fölött mondta ki a szibilla
fölötted a végső igét?
*
A virágoknak nincs neve,
a név alatt fekszik a lényeg.
Zöldek ezek a levelek,
és a szirmok halványfehérek.
Fölöttük nincs név, nincs magasság,
fölöttük nincs ég s emelet.
A sírra is lehetne tenni
ilyen virágot s levelet.
Ki tudja, hogy ki hajtja bennük
a színt, az illatot, a vért?
Fölöttük meghal a halál is,
leejti fáradtan kezét.
*
A magány hozta hozzánk, ő ragadta ki
a formák örvényéből a mi egyedül
létünk csöndjébe. Úgy jött, mint egy csillogó,
halk eszme, az anyag terhétől könnyesen.
S egyszer csak megszűnt körülötte a magány:
szeméből eltűnt az éter… Zord és sötét
volt az alkony, mely visszavitte a világ
barlangjába. Ó, az imádság is kevés
siratni végzetét és végzetünket. Így
akarta az idő, mely mindent elmerít.
*
Hol van a tegnap? Emlék. Összeomlott,
Emlék a szája, és emlék keze,
emlék a hangja, és emlék a homlok,
emlék a képe és a szelleme. [254]
Úgy jött, mint emlék, és úgy ment, mint emlék,
a múltból jött, s a múlt vitte tovább.
Ha szólt, már messziről szólt. Ha közelgett,
vitték már a percek halk távolát.
*
Nem lehet megmozdulni. Összevissza
fecsegünk bár, mint friss patak vize
csobog beszédünk, a nagy hallgatások
malomkövét szorítja ajkainkra
egy árnyék. Ó, a röpke szó elillan,
mint egy madár. Az utolsó ige
malomköve forog lassan fölöttünk,
őrölve életünknek útjait,
szívünknek dobbanását…
*
Miért nem ég a hang, s a fénynek
miért nincs hangja? Látomásom
miért nem száll, mint egy imádság
keresztül e zord változáson?
Bárcsak árnyékomat a föld
nyelné el mindörökre, semmi
nem köt a földhöz… Ó, miért
nem lehet fölfelé üzenni?
*
Az élet robbanásai
közelednek, az éjszakától
villámok futnak szerteszét,
s elmossa könnyedet a zápor.
Most emeld fel a szemfedőket!
Fut a halál, mint egy katáng,
s az elemek rablánca csörren
az anyag roppant torlaszán.
*
Könnyű annak, kinek nincs lelke,
lépni kevélyen és elszántan
az ágyuk dörgése között,
a háború vak viharában,
sárban taposni, agyra lépni,
meszet önteni haragos
tusák után vérre és észre
az őrültség lángtarajos
forgatagában… Könnyű annak,
akit a lélek nem emel,
kit nem vonzott soha a hold még,
ez a földöntúli teher.
*
Az élet csillaga messze van,
engedd, keressem fel, az űrön
keresztül úszok még ma este,
a holdvilágot megkerülöm,
apám árnyéka lesz palástom,
anyám árnyéka lesz ruhám,
de a testet most le kell vetni,
az űr zizeg körül puhán.
*
Ki adja vissza énnekem
az első hajnal éterét?
Ha él még benned irgalom,
hozz egy feledtető zenét!
Ne azt, amelyik jéghideg
csontbillentyűkön átszalad,
azt a zenét hozd, amelyik
ott fekszik egy fűszál alatt!
*
Ó, ments meg, én többé nem élek,
ezek a versek csak egy bálvány
árnyékai, ki ott bolyong
a test és a lélek határán…
*
Elnyelik egymást a szellemek,
a szellemek egymás mélyén kimúlnak.
Reszketnek egymástól a szellemek,
és mint az ív az ívben elsimulnak.
*
A forma zárt, de jaj, fölöttem
az utak végtelenje leng.
Vers nem léphet a lét nyomába.
Egy percre vágyik szellemem.
*
Nem lesz soha egész belőlem.
Az Egész álma szétgörög
a füvek és fák csarnokában.
Csak a halál egész s örök.
*
Mindenki mögött a halál van,
csak van, aki nagyon siet,
s nem látja a tüzet a fában,
s nem látja anyját, a vizet,
s nem látja testvérét, a felhőt,
s nem látja, hogy nő a sötét,
s nem látja, hogy egy ige dönti
romba a föld épületét.
* [255]
Ismét halál! ismét halál!
Minden perc egy új elmúlást hoz!
Kihez vonszoljam magamat?
A sziklákhoz-e vagy a fákhoz?
A Természet vakablakát
betörte Krisztus, s Krisztus is már
örök távolba költözött,
s úgy fénylik, mint egy néma kristály.
*
Ki kell emelkednem a semmiségből,
a föld orkánjai körülrohannak,
ily nagyot nem zuhantam még soha,
a leveleknek nem látom határát,
szerelem nem lendít többé magasba,
csak a föld orkánja süvölt körül,
a sír homálya… Álmokkal kelek,
tárnákat táró álmokkal, üres
szemgödörrel bámulom végzetem.
*
A fáknak mondd meg: virradatkor
találkozom még én velük!
Mikor a kakas hármat szólal,
s a fellegeken át besüt
a nap legelső szép sugára
az elhagyott világ porára –
a fák előtt megállok némán,
s megkérdem tőlük gyermeteg:
„Óh, fák, emlékeztek-e még rám?
Ugye, sokat szenvedtetek?”
*
Nem ezt akartam, óh, nem ezt a szót!
A szónak az apját, ükapját!
Hátra akartam futni, messze hátra…
De a szavaknak őse el van ásva.
*
Jó lenne lent, mélyen
a tölgyek alatt
nézni szerényen,
hogy szállonganak,
mint néma búvárok
a gyöngyök után,
a balga kufárok
az élet után.
*
A hamvakat nem kell átvinni,
a szellem szüntelen bolyong.
Hiába ásod fel a csontot,
ásód alatt cseng a sötét.
Keresd meg Buddhát a tengerben
s Krisztus utolsó rejtekét.
*
Az Ideákat fel kell oldani,
mert különben megölnek, és tovább
kering az élet és a föld sötét
szövetje vesz körül majd, mint a báb,
ott fekszünk az Eszmék halottjaként
a föld homályában, s a lét kering
fölöttünk, s a feloldott Ideák
kórusa zeng a holtak porain!
Boldog, kiben Krisztus átlényegül,
s ki azért nem dobja el életét,
érinti az Ideák fényeit,
s megőrzi ajkát, csókját és kezét…
Érintse homlokunk ujjad hegye,
az Ég küldött, benned ő közelít,
oldja fel bennünk fényét a halál,
mint a tenger az Égnek tüzeit!
*
Egy madár repült el fölöttem,
a levegőben nagy hidat hagyott.
Ezen a hídon biztosan elérném
a legelső boldog virradatot.
Ezen a hídon át egy boldog tájat
találnék a csillagos ég alatt…
De messze van a nyár, és messze szállnak
a levegőben már a madarak.