Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Szabó György: A visszatért országrészek fiatal képzőművészeinek kiállítása

A visszatért területek, Felvidék, Erdély, Délvidék fiatal képzőművészei december közepén Budapesten, a Gömbös Gyula Diákotthon tanulótermeiben kollektív kiállítást rendeztek műveikből. A kiállításon harmincnégy fiatal képzőművész vett részt mintegy száztíz alkotással.
Először történt, hogy a három országrész képzőművészei együttes kiállítás keretében mutatkoznak be a főváros közönségének, és a magyar közvélemény először találkozott szemtől szemben a három terület tájaival, embereivel, levegőjével, művészi hagyományaival és fiatal alkotóival.
A kiállítás azonban nem végződött azzal az eredménnyel, mint amilyet a kiállított anyag értékénél fogva valóban megérdemelt, és a visszatért területek fiatal képzőművészeinek nemes összefogása nem keltett nagyobb visszhangot. Mindez a rendezés kezdetleges voltával magyarázható,
Hiányzott a kapcsolat a kiállítás és a közönség között; a fővárosi sajtó vagy elhallgatta, vagy két-három sorban emlékezett meg a kiállításról. Elhibázott dolog volt a reprezentatív jellegű kiállítást diákotthon tanulótermeiben rendezni, amikor egy kis utánjárással bizonyára sikerül hivatalos kiállítóhelyiséget is szerezni. Ezzel a tárlatnak meg lett volna a méltó és megfelelő kerete, és ugyanakkor biztosítva lett volna a kiállítás látogatottsága. [37]
Utólag, a kiállítás bezárása után megállapíthatjuk, hogy erről a kiállításról a fővárosnak éppen az a rétege hiányzott, amely képzőművészeti kultúrájával, ítéletével, vásárlásaival és sajtójával biztosítani tudja kiállítások erkölcsi és anyagi sikerét.
A fiatal művészek számára tanulságos volt a kiállítás. Önbizalmukat növelte, bátorságot és hitet öntött beléjük. Megtanította őket, hogyan kell a jövőben tárlatot rendezni. Ilyen hittel, tudással és anyaggal, mint amilyet első kiállításukon láttunk, bármikor a közvélemény elé léphetnek. Komoly és művészi munkát produkáltak, és a közvélemény ítéletét nyugodtan, és felemelt fővel várhatják.
Megérdemlik, hogy a nagy magyar közönség felfigyeljen rájuk, és elősegítse kibontakozásukat.
*
A tárlat komoly tehetségek seregszemléje volt.
Mindenfelé művészi élménytől sugallott képek és szobrok. Alkotások, amelyeknek alkotói már túl vannak a kezdet nehézségein, próbálkozásain. Művészemberek, akik már kezdik levetni magukról az iskola sok felesleges terhét, és szabadon, függetlenül, a saját egyéni nyelvükön szólalnak meg.
Ez természetesen nem megy simán. A művészi formanyelv bonyolult, és sok körülmény determeninálja azt. A táj művészi hagyományai, az iskola és a környezet, mind befolyásolja az alkotót, és az egyéni stílus sokszor hosszú ideig tartó, komoly és lelkiismeretes munka eredménye.
A táj művészi hagyományait az erdélyi fiataloknál figyelhettük meg legtisztábban. A nagybányai iskola nyugodt magyar impresszionizmusa, a magyar látás és a magyar festői kifejezés keresése az erdélyi fiataloknál volt meg, és néha meglepő eredménnyel mutatkozott, mint Moldován István négy nagyméretű olajfestményén, amelyek nagybányai környezetben születtek meg, és magukon viselik a táj szellemét és művészi hagyományait. Ugyancsak ez jellemzi Tóth Béla két kis tájképére is. Mindkét képe a hagyománytisztelő, higgadt és kiegyensúlyozódott festő munkája. Nem helyezhető az előbbiekkel egy sorba Szőts István, akinek munkái a problémakereső, töprengő és nyugtalan festőt mutatták. Egyéni utakon jár, kissé zilált egyéniség. A nagybányai hagyományok mellett ott láttuk – különösen néhány akvarellben – a székely Nagy Imre hatását is, amely néha modorosságig fajult, de észrevehető volt a budapesti főiskola nehézkes és bántóan iskolás ízű előadásmodora is, különösen a gyengébb festőknél.
Az erdélyiek számbelileg a legerősebben voltak képviselve – tizenkilencen állítottak ki –, de minőségileg ők adták a kiállítás közepes és gyönge anyagát. Kivéve a három fent említett festőt, kiemelkedő egyéniség nem akadt köztük.
A felvidéki fiatalok komoly, érett alkotásokkal jelentkeztek. Művészi szemléletük fejlett, közel állnak a kiforrottsághoz. Hatott rájuk a modern cseh piktúra, de hagyományokat nem hoztak magukkal. Hatott rájuk a harmincas évek magyar festészeti szemlélete és modora, de különösen egy festő: Aba-Novák Vilmos Legtehetségesebbnek Zmeták Ernő bizonyult. Portréi színben és formában egyaránt szépen felépített és megoldott alkotások. Grafikái biztos kezű és komoly rajzoló stúdiumai. Pleidell János sokoldalú tehetség. Nagyméretű, egyéni modorban festett olajképei, akverelljei és oltárképe az elmélyülő művészt mutatták. Farkas András jó technikai felkészültséget és egyéni festői meglátást visszatükröző olajkompozíciói, Sárpataky László ruszin falvak hétköznapjaiból vett, a mese és a valóság között mozgó, erősen rajzos olajfestményei és a szobrász Csicsátka O. Ferenc monumentális és az impresszionizmus felé hajló szobrai művészemberek élményeiből fakadó, őszinte alkotások.
A felvidéki fiatalok között találkoztunk több olyan művésszel, aki már közel áll a befejezettséghez, és egyéni stílust próbál kialakítani – sikerrel. A művészi élmények tolmácsolását – a képzőművészet formanyelvén és eszközeivel – náluk találtuk meg legtöbbször hibátlanul.
*
A tehetséges, fiatal együttesben kíváncsian fordultunk a délvidékiek felé. Nem vesz-e el hangjuk a fiatal, erőteljes kórusban, hisz ők vannak szám szerint a legkevesebben! Tudnak-e ők négyen egy külön színt képviselni a visszatért országrészek képzőművészei között? Vajon alkotásaikban a rátermettség mellett ott van-e a technikai felkészültség? Hogy jelentkezik a bácskai, a délvidéki táj munkáikban? [38] A Délvidéknek nincsenek művészi hagyományai, mint Erdélynek, fiataljaink nem is hozhattak magukkal hagyományokat. A belgrádi iskolában francia hagyományokon nevelődtek, és a tiszta színek festészetét tanulták meg. De megtanultak mást is! Az egyéniség tiszteletét! Alkotásaikban a haladott, modern művészi irányt képviselték. Témaválasztásban és felfogásban új hangot ütöttek meg, és nemegyszer technikában is.
Elsőnek a szobrász Zentai Tóth Istvánt említhetjük meg. Tanulmányait Budapesten végezte, távol a délszláv szobrászi formavilágtól. Három munkáját állította ki. Felfogásban, kivitelben egyaránt a befejezett szobrász érett alkotásai ezek.
Szemben a felvidéki Csicsátka szimbolikus, impresszionista és formában sokszor megoldatlan szobraival Tóthot a naturalista megfigyeléseken alapuló, zárt és kiegyensúlyozott komponálási mód jellemzi. A témát tiszta szobrászeszközökkel igyekszik megfogni, és a pillanatnyi érvényű ábrázolás helyett nyugodt ábrázolásra és kivitelezésre törekszik. A testszerűség nyugodt harmóniája, a látás frissessége és fölényes technikai tudása „Fiatal lány” című gipszalakjában jut legjobban kifejezésre.
„Tanulmányfeje” bár naturalista követelményekből indul, Tóth élni tud a szobrászat egyszerűsítő eszközeivel is, ez a karakterben jól megfogott férfiportré formában és belső tartalomban egyaránt sikerült alkotás.
„Leány madárral” c. terrakotta szobrocskája új oldalról mutatja be a művészt: stilizál, komponál, és bár úgy hisszük, Tóth igaz tere a monumentális szobrászat, nem a kisplasztika, itt is tud figyelemre méltót és művészit alkotni.
Tóth törekvő és komoly művész. Egyik biztató ígérete az új magyar szobrászatnak.
Erdey Sándor három olajfestményt állított ki. Nyugtalan, állandóan fejlődő egyéniség. Problematikus festő. Festményein problémákat vet fel és old meg, és így mindegyik képe a kifejezésforma keresésének egy-egy új állomása. A szín a vonal és a forma festői viszonyát az anyagszerűség kérdését nála szemlélhetjük legtisztábban.
„Ősz” c. tájképén a színprobléma foglalkoztatja. A forma teljes mellőzése, a színek önmagukért való tisztasága és ragyogása, a rajz laza, elbontott szerkezete jellemzik ezt a tájképet, amelynek egyéni ecsetelése ad különös, sajátos ízt.
„Csendélet” c. képén a jól megkonstruált rajz mellett Erdey már visszatér a formához. Festői előadása merész, de következetes: a zöld, piros és rózsaszín színben kissé széteső felületeken uralkodik a belső, zárt szerkezet, amely Erdeyt mindig megóvja a szélsőségektől.

[Kép 05] Gábor Zoltán: Kroki

Legnagyobb feltűnést „Barátom arcképe” keltette. Ez a reálisan felfogott, higgadt, egyéni látással festett portré Erdey legérettebb alkotása. A biztos és egyéni rajz, a szépen megoldott formák, a színek ragyogó tisztasága és a modellálás biztonsága Dobrovics festői hagyományának és egyéni tudásának komoly, figyelemre méltó eredménye. Az arcképen jól érvényesül Erdey erős karakterizálókészsége. Portréja a legtisztább értelemben vett portré; egyéni meglátással festett [39] arckép a modellről, de ugyanekkor a művész őszinte és spontán vallomása önmagáról.
Erdey a délvidéki fiatalok között már a kiforrott művészt jelenti. Mint alkotó nagy nyeresége a Délvidék festészetének. Sokat várhatunk tőle.
A harmadik délvidéki fiatal az alsólendavai származású Gábor Zoltán. Biztató ígéret, kibontakozás előtt álló tehetség.
Két pasztellképe, „Vend vásár” és „Ciszterciták temploma Budán” témában és színben szépen megoldott művészi munkák, amelyek Gábort mint a pasztell hivatott művelőjét mutatják be.

[Kép 06] Szabó György: Kert (Tus)

Képei közül az utóbbit tekinthetjük megoldottabbnak, ezen a vonalak és a rajz keménysége eloldódik, és mindinkább érvényre jut a pasztell meleg színeivel való konstruálás.
Két krokija a jó megfigyelőt és a biztos kezű rajzolót mutatják. Határozott vonalú és biztos szerkezetű tusrajza komoly technikai tudást árul cl.
Szabó György két akvarellel és két tusrajzzal szervesen egészíti ki a délvidéki fiatalok együttesét.
Délvidéki származásúak mind a négyen. Azt vallják szűkebb hazájuknak, és soha nem tagadták meg azt a tájat, ahonnan elindultak, és amely első művészi élményeiket adta.
– Hogyan jelentkezik a bácskai, a délvidéki táj munkáikban? – kérdeztük a kiállítás megtekintése előtt, és számba véve az anyagot megállapíthatjuk, hogy az vagy halványan, vagy nem is jelentkezik. Ennek azonban kézenfekvő okai vannak. Ezek a fiatal munkások éveken át a fővárosban és az Akadémia falai között élnek, még nyáron is, mert az otthon hiánya és a szociális körülmények ide kényszerítik őket. A hazai táj, a bácskai levegő mind jobban kitörlődik emlékezetükből.
Amikor a Délvidéken egy sajátos festészeti és művészeti élet megteremtésén fáradoznak, és amikor ezeket a biztató, fiatal művészembereket látjuk, akik a nyarat a fővárosban kénytelenek eltölteni jobb megoldás híján, újra és újra hangoztatnunk kell a nyári művésztelep fontosságát. Ha nem másért, hát ezekért a fiatalokért meg kell valósítani! A nyári hónapok alatt biztosítani kell számukra a gondtalan és független alkotómunkát Gomboson vagy Doroszlón, és hiszem, hogy a bácskai tájjal, a bácskai néppel való találkozás gazdag művészi termést fog eredményezni!
Ezek a fiatalok jelentik az utánpótlást, de ők a fiatal délvidéki művészet lelkes úttörői is. Ők hivatottak a Délvidéken magyar művészetet teremteni. Ők fogják anyagba álmodni a bácskai tájat komor és vidám színeivel, ők örökítik meg a bácskai nép mindennapi küzdelmét és örömeit.
Azonban nem rajtuk múlik, hogy lesz-e valaha e tájnak képzőművészete, és lesznek-e képzőművészei.
Attól a társadalmi erőtől függ ez, amely képes kultúrát teremteni, és pezsgő szellemi életet létrehozni ott, ahol az sohasem volt még, de ugyanez a társadalmi erő képes bántó közönyével csírájában elfojtani minden kezdeményezést a szellemiek terén, és szűkebb hazájából örökre száműzni a művészt, az alkotót. [40]