Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Kisregény 1931-ből (folytatás)

De amint kiért a napra, máris józankodott:

–Varrótűhercegnő.

Lia nem is sejtette, hogy a szerző milyen hálás neki ezért a kitűnő címért, csak ment kissé fanyar ízzel a jól szabott jelző miatt, de aztán újra beleesett álomhajójába, és ösztönei kormányozták a Hotel Palace felé.

A szobában ledobta ruháit, aláfeküdt a csapnak, aztán bebújt egy leheletkönnyű, halványkék pongyolába. Kölnit locsolt szét, friss szag terjengett a szobában, és éppen egy habos indiánert dugott a szájába, amikor kopogtak.

Ákos… na persze… és ilyen korán… és egy szál piros rózsa… persze… és a tüdőbeteg verseskönyv. Na persze…

Hanem ami ezután következett, az olyan gyorsan történt, mint egy filmhumoreszk, amelyiket egy részeg pörget.

– Kezit csókolom!

Szakértelemmel nézte végig a lányt, és mondta:

– Jaj de szép ebben a ruhában, vesse le hamar, mert megbolondulok…

– Majd később – nevetett Lia.

– Mert még tetszeni akarok

Ákos megfogta Lia kezét, és egy rántással maga mellé húzta a diványra.

– No, no – komolyodott el a lány, és azonnal felállt.

– Tessék a formákat betartani.

– Ugyan, gyermek. Egy hotelszobában téte-á téte és az illemszabályok… Egy szabad leány, aki egyedül utazik… Remélem, nem hozta el bőröndjében kisvárosi világnézetét.

– Hogy mit hoztam el, mit nem, ezt mindig az adott körülmények mutatják… Semmi esetre nem azért indultam, hogy megtanuljam, hogyan üljek egy férfi mellé.

– Ezt már otthon is megtanulta – röhögött valami oktalan dühben a fiú, akit a nem várt ellenállás kihozott a sodrából.

Lia arra eszmélt, hogy a tenyere sajog, és reszketve áll a nyitott ajtóban:

– Kifelé!

A fiú meghökkent, odament hozzá, és meleg hangon könyörgött:

– Így nem mehetek el, előbb meg kell bocsátania durvaságom, higgye el, maga életemben az első lány, aki ilyen leckét adott nekem…

Lia így tűrte még kis ideig jelenlétét, de nem tudott többé felmelegedni. A fiú kínos zavarában a verseskönyvét vette elő, és szavalni kezdett. Lia semmit sem értett belőle, és így búcsúzott:

– Maga nőcsábásznak és költőnek is egyaránt kiforratlan, tanuljon, fiatalember!

Sokáig ült dermedten, egymagában, valami furcsa szégyenfélével, hogy ami történt, nyilván ő provokálta… Jónak, kedvesnek érezte a könnyű hangot, amibe belement, és most úgy ítélte, hogy veszélyes.

Kedvetlen volt, mert egész mást várt a jóképű, finom külsejű fiatalember társaságától, és egész délelőtt azért volt vidám, mert várta a délutánt.

Este nem ment örömmel a társaságba, ámbár sejtette, hogy Ákos távol fog maradni. Egyszerre minden súlyosabb ok nélkül továbbvágyott innen. Valami furcsa staccato verte benne szüntelen:

–– Nem így, nem ezt…

Zajjal, örömmel fogadták, és úgy látszik, ma valaki tiszteletére jobban álltak a nyakkendők, borotváltak voltak az arcok és a haj gondosan elválasztva, a kopaszság még gondosabban takarva. A nők is toalettben, ami ugyan csak addig emelte önérzetüket, amíg Lia nem jelent meg cobolyos esti köpenyében. Mikor a köpenyt lesegítették róla, a szemek ráfelejtődtek valamennyien. Borpiros szatén ruha volt rajta, ami úgy simult hozzá, hogy rejtély marad, miként bújt ebbe a testhez tapadó selyembőrbe. Szenzációs volt túlzott egyszerűségében ez a ruha, aminek minden hatása a szabásában rejlett.

–Hol dolgoztatsz? – kérdezte Ili, Gabos szerkesztő felesége.

Lia egy másodpercre zavarba jött. Aztán mondta:

–Egy nagyon tehetséges úrilány varr nálunk, aki Bécsben tanult, és remekül dolgozik.

– Keres, ugye?

– Bizony, az szépen keres.

– Na, látod. Ilyen példa van előtted és te riportereskedel. Különben úgy látom, nem szorulsz te egyik mesterségre se, pláne erre a becstelen újságírásra.

– No, hallod, az újságírás nem becsületes dolog?

Olyan komikusan hatott őszinte megdöbbenése, hogy az egész társaság felkacagott. Aztán hullottak a kurta, de velős megjegyzések:

– Rabiga éhbérért.

– Szellemi proletariátus, avagy újságírótársadalom.

– Le a tulajokkal!

– Abból élnek, amit nem írunk meg.

Ica belekotyogott:

– Csak ne járjon a szájatok! Egyiktek sem mondana le erről az ócsárolt mesterségről semmiért.

– No né, inkább lennék bankár.

– Annak se jó máma – így a másik.

– Hát kinek jó?

– Akinek sok pénze van.

– A Kredit Anstaltban?

– Fenét, a szalmazsákban.

– Ott se biztos.

– Akkor minek? Igyuk el. Egészségtekre.

Mialatt ittak, koccintottak, egy különös arcú, fehér-szőke férfi lépett az asztalhoz. Arca piros volt, szemei halványkékek, és két pofacsontja erősen kiállt.

–Ah, Forgó Péter itt?

Lia meglepetten hallott egy jól ismert nevet, kedvenc írója nevét, ö volna? Ebben a percben eltűnt minden csúnyasága, önfeledten, boldogan nézte, mialatt mellékerült. Most esett ki először öntudatos magatartásából, és bakfismódra elfogultan dadogta:

– Oh, a Mester…

A Mester éles, kék szeme horgán keményen: tartotta a leány rárebbenő pillantását, és hamarosan szédítő mesékbe fogott. Könyvekről, amelyek már „fejben” készek, és ami éppen most lett kész. Ömlött belőle a szó pazarul, színesen, káprázatosan, a más légkörben élő, ilyet soha nem halló lánynak őrjítő gyönyör. Kezét törte izgalmában, nem tudta, hova tegye ezt a csudamesét, hogy itt neki, csak neki mesél most egy híres író szédítő, kibírhatatlan gyönyörös dolgokat. Mindent megkapott, amit csak sóvár fantáziával egy írótól várhatott.

– Az ember nem mindig azt cselekszi, ami szándékában van – mondta, merően nézve a lányra, és mindig véletlenül megérintette karját. Lia érezte a tüzet, ami átfutott rajta. A Mester is, érezte.

– Ma nem akartam lejönni, sétáltam a vízparton. Néztem az ég fehér csipkéit, és sajnáltam, mint tépődtek ronggyá szörnyű érintetlenségükben. Olyanok voltak, mint a szűz lányok, akiket széjjelmarcangolnak a vágyaik. Szerettem volna megsimogatni őket, csónakba ültem, hogy legalább tükörképüket érintsem… Oh, milyen hálásak voltak, hogy simultak a tenyerem alá… a sok kis csipkés, fehér, szűz felhőcske…

Irtózatos mélységek és magasságok himbálták a lányt, és megszűnt számára a társaság. Csak egy hang bársonyán ült súlytalanul, és az vitte már, ahova akarta.

Természetes volt, hogy Liát az író kísérte haza. Természetes, hogy karonfogta, és forró szavakba pakolta:

– Oh, kislány, mintha mindig téged vártalak volna. Minden kielégületlenségem benned érzi a Nőt, a Mást, az Igazit. Honnan jöttél, te kis pipacs, érzem rajtad a rónaság jó szagát, látom szemedben a búzaszem Krisztus-arcát, érzem, minden este imádkozol, és végtelen vágyakat takargatsz. Kereső vagy, megszeretnéd találni, aki érted van, és akiért te kinyíltál. Mit kellene még többet tudnom rólad? Mondd?

Lia érezte, hogy nem, semmit. Mert amit a Mester róla „tud”, az, amit – úgy hitte eddig – nem tudhat róla senki.

Riadtan fordította felé arcát.

– Ki az a varázsló, mindentudó?

Az író nagyon is látta szuggesztív hatalmát, de így akarta. Csak így volt lehetséges, hogy Liát ő vezette fel a lépcsőkön, ő zárta ki a szoba ajtaját, és be is zárta maga után.

Lia idegein kábulat ült, valami gyönyörű teljesültség.

A villany még fel sem gyulladt, csak annyi világos volt a szobában, amennyit az utcai lámpák beárasztottak. Lia két erős kar szorítását érezte magán, és forró, lángoló csókok meg szavak zuhatagát.

–Jöjj, jöjj, kis liliom, hogy szippantsam magamba illatod, téged, egész hófehér magadat…

Liát magához térítette egy csurom víz arc, ami az ő arcát, nyakát, vállát is bemázolta. Érezte, hogy ajkát birtokolja az utálatos, vizes arc, még csak nem is sikolthatott.  Egyszerre rútnak, undorítónak látta, és teljes erejéből ellökte magától. Gyorsan felkapcsolta a villanyt, és lihegve fordult szembe a férfival, hogy felháborodásának kifejezést adjon. De a látvány, amiben része volt, csaknem hangos hahotára fakasztotta. Lenhaja csapzottan hullott az arcába, skarlátvörös volt és patakzott róla az izzadtság, öltözéke rendetlen, úgy általában igen komikus figura volt. Egyszerre megszűnt a varázs. Érezte ezt a férfi, dühös volt a maga ügyetlensége miatt. Tudta, ha türelmesebb, egész másképp történt volna minden, de ő sietett, mert a kaszinóban várják a nagy römizők. Most már csak a szituációt igyekezett menteni valahogy. Tükörnek fordult, rendbe hozta magát, aztán a némán álló lány kezét megcsókolva mondta:

– Nagyon megszédített, kis vándormadár.

Aztán leült kissé, kedvesen elbeszélgetett, persze egyoldalúan, és azután, mintha minden comme il faut ment volna, búcsúzott.

– Holnap fellátogatok, ha időm lesz. Pá, kedves, köszönöm a szép estét.

Lia gyorsan lefeküdt, nagyon rosszul aludt, reggel átnézte a menetrendet, és a déli gyorssal elutazott.

*

Harmadik osztályon utazott, ámbár a körutazási jegye másodikra jogosította. Úgy gondolta, ha a második osztályon jólszituált vigécekkel utazik az ember, a jobb társaság nyilván a harmadikban található.

Végigment néhány kocsin, és csakugyan az egyikben csupa úri külsejű ember ült, legtöbbnyire férfiak. – Úgy látszik, a kasztbeliek mindenütt összeverődnek – gondolta – ámbár a szakasz utasait egy kasztba sorozni naiv megalapítás volt.

Lia, mióta nem hallotta reggeltől estig az elkényesedett úriasszonyok nyafogását, fel tudott figyelni az emberek és dolgok sokféle vonatkozására. Arra, amiben egyformák, és amiben elütnek egymástól, örült most a sok útitársnak, és bőröndjeit rendben tudva elfoglalta az egyik ablak melletti ülést, amit egyik udvarias útitárs engedett át neki. Jó volt most ez a sok idegen arc körülötte.

Egy kicsit el szeretett volna bújni önmagától, mert már fáradt volt a saját ügyében nyomozni és minduntalan meglepő felfedezéseket tenni.

A csinos leány jó szagot hozott a szakaszba. Lia hamar látta, hogy minden esetben, ha férfiakkal van közelien, rajtuk keresztül önmagához vetődik vissza. A férfiszemeken eszmél újból és újból a maga jelentőségére, és tagadhatatlanul jólesik neki, és fontosságának tudata irányítja minden mozdulatát.

Végre is nem érezte elkerülhetetlen szükségét annak, hogy a maga személyével a továbbiakban kiessen a dolgok menetéből csak azért, mert az este…

Nos, elég sokáig élt már „kívül” mint nő, mint férfikívánság. Igaz, hogy eddigi tapasztalatai megnevezhetetlenül keserű nyomokat hagytak a lelkében. Olyan emberek horzsolták fel szép hitét, akik után leginkább vágyakozott.

És még mielőtt a szívéig juthattak volna! Megijedt a maga fáradtságától, és „csak azért is” gesztussal simította ki haját a homlokából.

Aztán végigtörölte arcát a púderes pamaccsal. Az emberek beszélgettek.

Szemét lehunyta, és úgy hallgatta, mintha a rádió beszélne:

– A Krausz csődbe ment…

– A Kropacsek megszökött az árvák pénzével.

– A bankóid nem adják ki a betétet.

– Hű, mi van, mi van?

– Hát világválság…

Nevettek.

– Van, ami van, de mi lesz? – mondja valaki.

– Aki holnappal akar törődni, akassza fel magát máma.

– A feleségem azt mondja, ha nincs miből élni, akkor él az ember a látszatból, és vett magának egy pörge kalapot hitelbe.

Nevettek.

Lia feje elnehezedett. A maga játszi gondjait egyszerre túlnőtte valami fojtó, súlyos, láthatatlan valami, ami lehúzza az emberek fejét, akik pénzről beszélnek, számolni tudnak, és mégis… holnapig se mernek számolni.

Liával szemben egy fiatalember ült. Lába, mintegy véletlenül, szüntelen érintette Lia térdeit.

A fiatalember egyre kibámult a tájra, és olyan ártatlanul dörzsölődött, mint egy bárány. Lia ránézett, elvonta térdeit ismételten. A férfi arca kipirosodott, és makacsul kereste Lia térdeit, ami a zsúfolt szakaszban lehetséges volt. A fiatalember nézte a dombos zöldséget, mialatt kitartóan rendezte a rövidzárlatokat. Úgy látszik, eredménnyel, mert Lia a továbbiakban tűrte. A férfi vérszemet kapott, és egyre nagyobbra szabta a tűzveszélyes területet. Végül térdét egészen Lia térde mellett felejtette. A férfi forrósága gyújtott, és a lány megdöbbenve vette észre, hogy átzuhog rajta a vér.

Lehunyt szemét nem nyitotta ki. Érzett valami édes forróságot. Hallotta a fiatalember gyors lélegzetét, és egyszer megcsapta forró lehelete is.

Már nem tűrte, hanem öntudatlanul élvezte a szétáradó forróságot, és most tudott mégis arra gondolni, hogy miképpen volt lehetséges, hogy annyi évig nem tudta, amit most pár nap alatt megtanult, hogy semmi sem fontosabb, mint két ember, férfi és nő együtt, egy közös érzésben. És hogy minden, ami van, ezért van. Még ami nincs, tehát amire vágyunk, az is ezért van.

Ezért a divat, a pénzimádat, ékszer, ezért a harc és minden, amiről tudunk, meg nem tudunk.

A hőség tarthatatlan volt. Kinyitotta a szemét. Két nagy, fekete, égő szempárba esett a tekintete. Felállt, de megszédült, a férfi átkapta. A gesztus kiábrándította, kitámolygott a folyosóra.

Utálta, nagyon utálta magát.

A férfi nemsokára mellé lépett.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam.

– Nincs értelme, Másfél óra múlva kiszállok.

– Én is. Szabad tudnom, asszony-e vagy lány.

Lia rápillantott.

– Minek gondol?

– Asszonynak gondolnám komoly viselkedéséért, de lánynak, mert…

– Mert?

– Sok kíváncsiság, még több ártatlanság sugárzik magából.

Liát meglepték ezek a szavak. Felpofozott egy férfit, aki kételkedett tisztességében, holott erre okot nem adott, és itt ez most ártatlannak ítéli, holott tűrte a mondhatni szemtelen közeledését. Érdekelte már.

– Rómavárra megy?

– Igen, kérem.

– Ott lakik?

– Igen.

– Mi a foglalkozása?

– Festőművész vagyok. Mátray István.

Lia bizony még nem hallotta soha ezt a művésznevet.

– Én nagyon szeretem a művészetet, bár keveset értek a képekhez.

– Aki szereti a művészetet, az ösztönösen, helyesen ítéli meg a műveket.

– Van műterme?

– Hogyne. Feljön?

– Lehetséges.

Most már futott az idő, és Lia érdeklődéssel hallgatott végig egy tanulmányt a modern festészetről, és rájött, hogy mennyit kellene tanulnia, ha az előadás anyagát csak nagyjából is meg akarná érteni.

Mégis érdeklődéssel hallgatta. És mialatt a különböző izmusok zsonglőrködtek a füle körül, szemlélgette a beszélőt.

– Jó fazonja van – gondolta –, az álla angolosan sveifolt, az orra merész szabású, a szemei úgy fénylenek, mint két ragyogó strasszgyöngy.

No, lám, Lia, aki mialatt a dámák előtt térdepel a nagytükör előtt, mint egy modern oltár modern szentképe, és a mellére tűzött gombostűlándzsákkal szúrja szíven a selymeket, így szokott fohászkodni:

– Milyen festői. – Milyen színoázis. Ez a redő ecsetre méltó.

Ugyanaz a Lia most a művészt tökéletes varrodai stílusban „ecsetelte”.

Lia szemeiben lassan az egész fülke háttérré változott. Az elmosódott figurák közül élesen vált ki egy magas, merész arcú fiatal férfi, akinek a szemeiben most már réteket, erdőket, muskátlis ablakokat és mindenféle csendéletet látott.

Megérkeztek. Közös taxiba ültek. István megfogta a lány kezét, és nem engedte el, amíg az „Imperial” előtt meg nem álltak.

– Itt a törzskávéházunk – mondta a festő.

– Megengedi, hogy keressem?

– Majd én jelentkezem az asztaluknál. Jó?

– Helyes.

Szép, balkonos szobát kapott. Délután öt óra volt. Megmosdott, és percre szétnézett a város felett. Hegyek ölében ült a város, de a hegyek csak közeli ígéretek voltak zöld hátukkal az üdülni akaróknak.

Csakhogy Lia képtelen volt túllépni önmagán. Szeme boldogságok után kutatott, és révedezve mondta:

– Züllök… napról napra jobban.

Nyomást érzett a szívén, izgalmas bűntudatot és vad kérdést:

– Mi lesz?

Bántotta az engedékenysége, sőt hajlamossága, és nem tudta, mivel magyarázza. És ez a sajátságos véletlen, írók, művészek voltak mindig az ideálképei. Ezeket a legkiválóbb emberfajtának érezte… és most, hogy egy írótól menekül, éppen egy festőművészt sodor a véletlen hozzá. Mindabból, ahogy az ismeretségük indult, arra következtetett, hogy felsőbb akarat irányítja.

Egy pszichológus bizonyára azt mondta volna, hogy Lia a maga szabadjára eresztett vágykomplexumával eljutott az önfegyelmezés határáig, sőt túllépte azt, ösztönök lettek úrrá értelmén, amely most higgadtabb pillanatokban áthárítja a felelősséget a végzetre, sorsra és egyéb nevű dologra, amelyre gyakran hazárdul bízzuk az életünket.

Leült levelet írni az édesanyjának. Ide kérte a választ, tehát öntudatlanul elhatározta már benne valami, hogy itt hosszabb ideig marad.

Levele egészen mamáknak való levél volt.

Drága Anyukám, úgy sajnállak, hogy otthon kuksolsz ebben a nagy melegben a lankadó violáid között. Tudod, innen messziről nem is csúnya és nem is unalmas minden otthon, mintha mindig benne van az ember. Most vasárnap délután van. Ilyenkor ketten szoktunk ülni és kávézni a diófa alatt. Te mindig a jövendőbeli vejedről ábrándoztál, hogy milyennek szeretnéd. Nem is gondolnád, anyu, hogy a vőlegények sehol sem lógnak a kirakatokban, hogy az ember egyszerűen az áruk után érdeklődhetne. Semmiképp sem lehet olyanformán hozzájuk jutni, mint egy pár cipőhöz. Mert teszem, ha már kiválasztottam volna is magamnak egyet, nem mondhatom neki: »Tisztelt uram, legyen a férjem, hozományom százezer, egy varroda tíz lánnyal és egy – anyós.«

Na, látod, ezt nem lehet ilyen becsületesen. De azért ígérem anyukám, hogy okvetlen beszerzek egyet örömödre. És csak ne félts, nem fázom meg, nem hagyom el a retikülömet, nem pazarolom a pénzt, éjjel betakaródzom, vigyázok a karórámra, gyűrűkre, nem esznek meg a farkasok, nem vagyok Piroska, nem tévedek el az erdőben, nem vagyok Juliska, nem fulladok meg egy almától, nem vagyok Hófehérke, ne félj, nem történik velem semmi meseízű kaland, mert én Szalay Kornélia vagyok, a Lia szalon tulajdonosnője, a te Nellid.

Megirt még néhány képeslapot az előkelőbb dolgoztatóinak, és nagyképű divatreferádákat adott le nekik, azután átöltözött és lement. Hat óra lehetett, sokan ültek a kávéház teraszán, mert a teremben fojtott volt a levegő.

Lia alighogy körülnézett, az egyik asztaltól felemelkedett az új ismerőse, és felé közeledett.

– Boldog vagyok, hogy viszontláthatom… nem volt nyugalmam otthon, pedig ebben az időben ritkán vagyok itt… Mit csinált?

– Levelet írtam haza.

– Jéjjön az asztalunkhoz!

Mikor a férfiakkal kezet fogott, és leült, azt mondta Lia:

– Ez a festők asztaltársasága?

– Nem, ez a munkanélküliek asztaltársasága – mondta az egyik.

– Akinek dolga van, az nem ül itt.

Kedves, vidám, szellemes emberek voltak, vidámságukat bátran lehetett akasztófahumornak nevezni, és szellemességüket vesézésnek. Vagy önmagukat, vagy egymást csúfolták.

Lia és Mátray szeme gyakran találkozott, és öntudatlanul simult egymásba. Mindketten vágyódtak arra, hogy kettesben legyenek. Hét elmúlt, az urak is elszállingóztak, Ekkor mondta Mátray:

– Nincs kedve sétálni egyet?

– Oh, nagyon is, csak nem mertem kérni erre. – Úgy beszélgettek egymással, mintha régesrég ismernék egymást.

Keskeny, ódon házú, csöndes utcákba mentek, és a festő bizarr történeteket mesélt, amelyek ott játszódtak le, ezek mögött a történelmi érdekességű régi házak csukott ablaktáblái mögött. Rövid mondatú szavai olyanok voltak, mint egy-egy színes festékcsomó, amit hanyagul dob a palettáról a vászonra, és mégis az egészből valami súlyos, patinás hangulatkép született.

Lia a múlt vörös bársony meséin lépegetett.

Hála, szeretet támadt a szívében a mesélő iránt, aki talán nem is sejtette, hogy egy mesékre, életregényekre, szépségre szomjas léleknek ad most üdítő italt, amit az el nem felejthet soha.

– Az élet adja a művész kezébe a legizgalmasabb és legmeseszerűbb témákat… Egy kisírt lányszem… egy szoptató anya… egy kaszáló férfi… Minden történés, minden mozgás értelmet kap a művész szemében. Még a legjelentéktelenebb is… Nézze, ott fent, abban a régi sárga házban azt a virágos ablakot! Nézze csak… egy nő ül és néz. Most minket néz, és egész biztosan irigyel. Magányos nő vagy magányos férfi mindig irigyli azokat, akik ketten mennek és jegyezze meg: a mozdulatlanság mögött mindig tragédiák rejtőznek…

Most felfelé mentek, valahol a város végén, amely mégsem volt külváros, mert alig pár száz méternyire innen húzódott a főutca, ahol már kezdtek kigyulladni a reklámok.

Itt fák voltak és a nappalból estébe futó időnek az a pillanata, amikor hihetetlenül megszépülnek a dolgok. Lia leült egy padra. A festő nézte:

– Úgy hat ebben a halványzöld – rózsaszín virágos ruhában, mint egy tavaszból idehullott almafaág.

– Fáradt lettem – mondta Lia –, és érezte, hogy már síkba lapulnak körülötte a dolgok, elveszti előtte minden a jelentőségét, érdekességét, abból az egy okból, hogy egy ifjú férfi áll mellette, beszél neki, és szavai éppen úgy fűtik, mint tegnap a térdei.

– Szegényke, elfárasztottam. Több mint egy órája sétálunk már… – A festő leült a lány mellé, keze megkereste a kezét, és ültek sokáig kéz a kézben, szótlanul, szívükben a boldogság érzetével.

Aztán hazakísérte Liát, és a bejáratnál elköszönt. Lia kissé csodálkozott azon, hogy miért nem maradt vele ezen az estén a férfi, hiszen nincs több kilenc óránál, miért nem vacsorázik vele?

De nem sokat tépelődött. Nem emlékezett mesére, amely csak megközelítette volna azt a szépséges valóságot, amit átérzett, és gyűltek benne ujjongó, lázas vágyódások.

– Neked adom, aki vagyok, és neked mindent, amim van.

Lia nem is tudta, milyen szép ma este. Csak vergődött a rásugárzó férfiszemek lánca között, nem mert sehova se nézni, mert lasszót érzett a tekintetekben.

Sietett a vacsorával, nem érdekelte most senki, hiszen fogva volt.

Korán lefeküdt. Az ágyban újra meg újra átélte a szép és lelkes órákat. De csakhamar mély álomba esett. Reggel jókor ébredt, és a balkonról nézte a város nyüzsgő forgalmát. Később lement kirakatokat nézdegélve, beült egy cukrászdába, és hosszú idő után újságot vett a kezébe. Mióta hazulról eljött, nem olvasott.

Mint hamisítatlan vidéki lány a lapot hátul, a „Levelezés” rovaton kezdte, és valamin egyszerre megakadt a szeme. Egy hirdetés, ami kétségtelenül neki szólt. „Bájos konkurens. Megtaláltam a táskámban fenyegető levelét. Nem félek, sőt el vagyok ragadtatva. Könyörgöm, adjon életjelt magáról a telekvári Híradó kiadóhivatalába, »Megtaláltam« jeligére”

Lia felkacagott, a vigéc, no lám… – Lecsúsztál – gondolta elégedetten, és örömét ünnepelni rendelt még egy adag fagylaltot magának.

Mikor délután öt órakor lement, a festőt már ott találta a kávéházban.

– Jöjjön, menjünk a moziba. Kitűnő német hangosfilmet adnak. Jó?

– Nagyon jó, de előbb uzsonnáznék.

– Majd a büfében.

– De hiszen mehetnénk a későbbi előadásra héttől kilencig?

– Nem bánom, de akkor se üljünk itt le. Elmegyünk csavarogni, és beülünk egy kis cukrászdába valahol.

Mátray egy nagy, árnyas parkba vezette Liát, és ott a kioszkban megozsonnáztak. Kitűnő kedvük volt, minden ok nélkül nevettek, és pajkosságokat követtek el egymással. Mintha kerülték volna a valóság megismerését, nem vágyódtak tudni egymásról többet, mint ami önkényt elmondatott.

Mintha mind a ketten valami elmulasztott ifjúkori játékvágyukat tombolnák ki.

Aztán moziba ültek. Egy páholy mélyén ültek kettesben, és Lia pazarul élvezte a szokatlan helyzetet.

– Hű, ha most egy poroskai ismerősöm meglátna. – Az előadásból azonban nem sokat látott, ámbár egyre nézte a vásznat. Karján érezte a férfi forró száját, és elbódult tőle. Akarat nélkül tűrte meztelen karján a sok apró csókot. Érezte, hogy jó, ami most történik. Egyszerre két erős kéz átkapta fejét, hátrahajlította, és a férfi ajka már egy tökéletes csókra érett forró szájat ért, és érezte a lángtengert, ami felé csapódott a hajlékony női testből.

Egymásba karolva, édes bódultan mentek a hotel irányába. A festő édes, tarka mondatokkal szórta teli a lány fülét, és a lány érezte jó szagát a színes virágszavaknak.

– Drága, csöpp kései bimbó..

– Rónákról ideszállt hópehely…

– Édes kis parazsa végtelen lángolásnak.

Lia felkacagott.

– Érdekes, hogy mert maga mondja, én elhiszem, és mindig annak érzem magam, aminek nevez.

– Én meg úgy érzem, hogy a palettám minden színét benned mindig megtalálnám… Kifogyhatatlan kincs, drága festékesládikó…

És a kapu előtt ismét elköszönt Liától. A lány torkát szorongatta a kérdés: – hova megy –, a kérés: – maradj velem, – de nem tudott szólni.

Minden fickándozó csepp vére egyszerre elkomolyodott, egyenesen szobájába ment, és vacsora nélkül lefeküdt.

Nehezen aludt el, és nagyon rossz álma volt.

Álmában – mint egy mozgóképet – az édesanyját látta ülni egy asztalnál. Megrakott tányér előtte, és evett. Csak az volt különös, hogy egyszerre hat példányban látta a mamát. Három ült egymás mellett, és három szemben. Mind a hat mama egyformán evett, miközben beszélgettek, és rosszallóan csóválták a fejüket. Hogy mit beszéltek, nem értette Lia, csak tudta, hogy róla van most szó, és erős kritika tárgyát képezi.

– De mamám, hiszen én nem tettem semmi rosszat.

A saját hangjára ébredt fel. Homloka csupa víz volt, és egyszerre érthetetlennek találta, hogy ő, Szalay Kornélia, a feddhetetlen előéletű, közbecsülésben álló úrilány, most itt fekszik egy hotelszobában egyedül.

A második gondolata volt az esti csókok a festővel. Természetesnek érezte, hogy csókolódzott egy idegen férfival, akit háromszor látott életében.

–Az érzés jön hiszen készen van arra a szívben minden, hogy jöjjön, csak az kell hozzá, aki felébressze…

Mégis a mamának nem tetszene a dolog.

Kibújt az ágyból, köpenybe burkolódzott, és futott a fürdőszobába, mert a szobaasszony már kétszer kopogott.

A zuhany alatt úgy érezte, mindentől tisztára mosakodott, de érezte, hogy a tegnapi csókokat nem tudja lemosni, mert a szívébe fészkelődtek.

Ma délelőttre ígérte Lia a műterem látogatását, és a festő már várt rá, amikor lement.

A szeműk kölcsönösen bókolt.

– Remek nő.

– Jóképű gyerek!

És mentek a műterembe.

Végigmentek a kirakatos lármás, útvonalon, aztán a külváros felé haladtak. Egy hihetetlenül ósdi házba léptek, és keskeny, sötét csigalépcsőn vitt fel az út. A rozoga falépcső nyekergett a lábuk alatt, Lia botladozott, és Mátray csókokkal tömte ki a lépcsők folytonossági hiányát.

Jó magasra mentek, és egy napsütötte kis terembe léptek. Padlásszoba volt, és a magasból kapta a világosságot. A szoba hiába volt teli képpel, mégis a legképtelenebb rendetlenség honolt benne. Aktok, portrék- olaj- pasztell- szén, és különféle metszetekben. Fantasztikus linóleumok ide-oda hányva falon, földön és falhoz támasztva. Ezek között néprajzi torz remekművek hánykolódtak. Virágos kancsó, írásos terítő, rongyos, tarka selyemkendők, öreg cseréptálak, néhány cserép virág locsolatlanul tűrte a beözönlő napfényt. Buta bábuk, kis nippek és fényképek légiója.

A legfantasztikusabb csendélet.

Liának jó szeme volt. Megállt egyik szögletben, és mondta:

– Ezt így, ahogy áll, ezt a műtermet fesse le! Sikere lesz.

– Megfestem, ha maga mint modell, beáll a keret lényegének.

Liának tetszett az ötlet. Miért ne? Ülni fog. Naponta kétszer, három nap elég?

– Csak nem akar olyan hamar elmenni innen?

– Már három napja itt vagyok.

– Nem, nem fog elmenni hamar, erről szó sem lehet.

Lia gondolta: – Ha szeretsz, utánam jössz. – De nem szólt semmit. Aztán meg kellett beszélni a modell pózát. Mi legyen. A festő Évát, Vénuszt, Sellőt, Tündért akart csinálni Liából. Szóval olyan nőnemű lényt, akik fittyet hánynak a ruhának. Viszont Lia estélyi toalettben, Bálkirálynő címen akart a művészet szolgálatába állni. Végül megegyeztek az álmodó nőben, aki egy kereveten hever, és angyalokról álmodik.

Mátray buzgalommal húzta előtérbe a kerevetet, mert a skiccet még ma meg akarja csinálni. Egy jobb napokat látott, kopott perzsaszőnyeget terített rá, és összeszedett egy csomó oszlásnak indult díványpárnát.

Lia mondta:

– Ne rontsa el a csendéletet.

– Marad még elég vacak „szét” – nevetett a festő, és Lia nézte az erős, fehér fogsorát.

Leültette a lányt, és kapcsokat, nyílásokat kutatott a ruháján.

Lia ijedten kapott a keze után.

– Mit csinál, az istenért?

– Hát le akarom vetkeztetni.

A világ legtermészetesebb hangján mondta:

– Csak nem akar délelőtti toalettjében Álmodó Nő lenni?

Lia nem találta viccesnek a megjegyzést. Úgy tetszett neki, ő valóban a délelőtti ruhában és délelőtti napragyogásban egy álmodó nő.

– Nos, hogy vedlik ki ebből a modern hüvelyből, tanítson meg rá, lelkem. Hol van a nyitja?

– Ebbe csak bele kell bújni, ha felveszem, és ki kell bújni, ha leteszem. Ezt nem lehet legombolni az emberről, érti-e?

– De lelkecském, értse meg, így nem lehet. Nézze, itt egy spanyolfal, álljon mögéje szépen, bújjon ki ebből a bújócskából, és vegye maga köré ezt a selyem kendőt. Csak annyi meztelenségre van szűkség, amennyit a strandon mindenkor megenged magának. A karok, a keblek és a takaró alól kicsúszott lábacska.