Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Becskereki Szabó György: Élmény, szerep, hivatás

A felismerés – politikust teremt, az élmény – művészt.
A domremy-i pásztorlányka, az orleans-i szűz égi hang szavára indul el VII. Károlyhoz, hogy az ő táborában küzdjön Franciaország függetlenségéért és önállóságáért. Elhatározása a feladat felismeréséből született, és életművében – a megszállottak fanatikus hite mellett is – nagy szerepe volt az akaraterőnek és egy magasabb hivatásérzetnek.
Az égi intelem csak a kezdet lendítő erejét adhatta meg.
Petrarca megpillantja Laurát, és az élmény a világirodalom legszebb művét adományozza a halhatatlanságnak. Az élmény vizuális volt, és lefordítva a vers formanyelvére a legnehezebb és legtökéletesebb műfajt, a szonettkoszorút eredményezte.
Meddig hevítette az élmény az írót az alkotásban, s mikor lépett fel az öncélú teremtésvágy – alkotni magáért az alkotásért –, alkotni a formák és szavak finom és nemes játékáért?
A külső forma és a belső tartalom ritkán lesznek alkotójuk árulójává. A nagy művész, az élmény felidézésében a közvetlenség és természetesség elhitetésével téveszti meg a szemlélőt. A valóság érzetét kelti az alkotás, holott kevesebb köze van a valósághoz, mint a művész benső énjéhez.
Az élmény pillanatában az alkotás már elindul az újrateremtés felé, és amidőn a műhöz érkezik, már a művész hangja szól hozzánk.
A művész keze vonása ott van a derűs égbolton, és alkotó képzelete tájakat, embereket, szelleme pedig életet, helyzeteket és fordulatokat teremt.
A politikust a felismerés érzése támasztja fel – az élmény teremti a művészt.
Magasabb rendű érzések ezek, amelyek öntudatra jutása szerepre kötelezi hordozójukat.
A politikus vagy a művész csak úgy válik szerepének hordozójává és betöltőjévé, ha a kezdet indító lendületét állandóan fokozni tudja.
Az állandó erőkifejtés, az alkotásból származó idegfeszültség szerepéből támadt felelősségérzet megtartja a politikust és a művészt, és új feladatok felé, új szerepek betöltésére kényszeríti az alkotó szellemet.
*
Élmény sorozott be az alkotók közé. Talán nem is volt nagy élmény, csupán az idő nagyította fel jelentőségét. Azonban élmény volt, és éveken át foglalkoztatott.
Hatéves lehettem, és labdát szedtem a csókligeti teniszpályán.
Béke volt, jólét, augusztus.
Este kilenc óra lehetett.
A bronzszínű és fehér sávos teniszpálya árva volt, kihalt, csupán néhány labdaszedő társammal locsolgattam a pályát, és vödrökben cipeltem a vizet a Bégáról.
A közösök kaszárnyájából takarodót fújtak, és a föld párás, meleg lélegzettel pihegett. A fák fáradtan lógatták karjukat, és a sűrű homály óvatosan lopakodott az ágak közé.
A levegőben vaksi denevérek röpködtek titokzatosan és céltalanul.
A környékbeli villák teraszán villany égett, vacsorazaj és beszélgetés hallatszott.
Tücskök ciripeltek álmosítóan és távolról, elmosódva egyhangú békazene hangzott.
Az ég tiszta volt, s mint a csillogó ezüstpénz, a hold ragyogott ki a dús és sötét lombú fák közül.
Álltam a pálya közepén, mellettem egy vödör Béga-vízzel, és vártam a sort, hogy azt belédöntsem a rózsás bádogkannába. Álltam, néztem a holdat, az eget, a sötét fákat, és éreztem, hogy mindez szép, gyönyörű, és elfogott valami meleg, gyerekes áhítat.
Talán a végtelenség érzetével találkoztam, talán a természet harmóniájának meleg szava csendült meg először bennem?
Nem tudom.
Élményem lett. Első nagy élményem.
Egy törekvés született az élményből. [249]
Visszaadni azt valamilyen formában, alakban. Felidézni a maga valóságában. Majdnem húsz éven keresztül hurcoltam magammal ezt a törekvést, mint valami nehéz terhet.
Amikor úgy éreztem, hogy már-már megragadtam a lényeget, és kifejeztem azt a művészet eszközeivel – kisiklott a kezeim közül. Hangulatrajz lett belőle, döcögő vers, giccses vízfestmény.
De soha nem az, amit akkor éreztem.
Nem találtam sehol a végtelenség érzetét.
Időközben rájöttem arra, hogy a művészet célja nem lehet az, hogy felidézze a maga valóságában az első, a primer érzést, hanem jóval több: új érzést, új gondolatot, új szépségeket hivatott teremteni.
Az élménynek csupán annyi köze van a műhöz, hogy az élmény inspirál, megindítja az érzés és gondolatláncolatot az alkotóban, és nyersanyagot ad a műhöz.
Nem maga a mű, és csak annyi köze van hozzá, mint a bábasszonynak az újszülötthöz: a világrajövetelt segíti elő.
*
Festő lettem, s ezt a gyerekkori hajlamot bizonyos művészi igénnyel és elgondolással űztem. Kezdetben az alkotás primitív örömei elégítettek ki. A kép hasonlított, tökéletes másolata volt a természetnek. A naturalista korszakom volt ez, és művészi fejlődésem követte a modern művészet majdnem teljes lázgörbéjét.
Először az anyag szabadult meg bilincseitől, külön életet élt, és úgyszólván elfojtotta a belső mondanivalót.
Nem az volt fontos, hogy mit fest az ember, hanem az, hogyan festi meg.
Színeimben elindultam a világosság felé. Megutáltam a fekete, szürke és barna „moslékszíneket”, mert úgy láttam, hogy ezek a színek a képet unalmassá, fáradttá és fakóvá teszik. A természetben sem találtam meg ezeket a színeket.
A fejlődés a tiszta színek használatáig vezetett.
Nem kevertem a színeket, hanem azokat úgy használtam, ahogyan előállították. Témáimat úgy választottam meg, hogy alkalmazni tudjam színskálámat.
Van Gogh, Gauguin voltak vezetőim ebben az időben, és semmit sem vetettem meg jobban az akadémista irányzatnál. Később Matisse érdekelt és Picasso.
Képeimben egyre több lett a gondolati elem. Nem vittem irodalmat a festészetbe, mert megtanultam disztingválni, de a tudatosan ösztönös alkotások sohasem nélkülözik a gondolati tartalmat.
Merev szemekkel bámultam a művészet mélységei felé.
Az ábrázolás igazságát kutattam: a szín, a vonal, a forma törvényeinek alkalmazása érdekelt, és a megjelenítés momentumainak állhatatos figyelője lettem.
A művészet gondolkodót nevelt belőlem.
Itt már egyedül voltam. Környezetem nem értett meg. Problémáim és érdeklődési köröm kívül esett az övékén.
Művész voltam, a meg nem értettek fajtájából.
A magárahagyottság nem tört le.
Nem vagyok érzékeny lélek, aki az első kapott ütés után meglapul, és visszabújik csigaházába. Nem vagyok menekvő és megalkuvó művésztípus. Tudok alkotni, harcolni, és meg tudom védeni a magam igazát.
Körülnéztem. A fiatal délvidéki művészek közül nem egy rokon lélekre találtam, aki éppen úgy vergődött a meg nem értettség szűzi mélységű vizeiben, mint jómagam.
Tudtam, hogy a hiba nem bennünk van, mert amit alkotunk, az becsületes és őszinte művészi munka.
Nem voltam annyira egyoldalú, hogy ezért a meg nem értettségért a környezetet hibáztassam. Tény, hogy közönségünk művészi nevelése hiányos, és mindaddig, amíg ezen mi magunk nem segítünk, nem igyekszünk önerőnkből javítani a helyzeten – nem leereszkedéssel és művészeti nézeteink sutba dobása által, hanem a közönség magunkhoz való emelésével –, itt művészeti élet nem lesz, és nincs sok keresnivalónk ezen a tájon.
Egy elhatározás ért meg bennem. Közvetítő lenni a közönség és a művészek között.
Nevelni a közönséget, és egyengetni a művész útját az elismerés és méltányolás felé.
Szolgálni a művészetet önzetlenül, lemondással, és harcolni a művészet igazáért szóval, írással és alkotásokkal.
A szerep önkéntelenül kínálkozott: képzőművészeti kritikus lettem.
*
Úgy voltam az írással, mint a szerelemmel. [250]
Messziről figyeltem jó ideig, és csak titokban írtam. Tudtam, hogy az írásra is meg kell érni éppen úgy, mint a szerelemre, és senkit sem vetek meg úgy, mint a nagyképű dilettánst, aki a nyomdafesték kedvéért ír, és élethivatásának tartja, hogy az újságok és folyóiratok hasábjait ellássa vérszegény agyszüleményeivel. Minden igyekezete ebben merül ki, és így ideje sem marad egy belső fejődésre és érésre.
Művészi törekvése nincs, és nem is lehet, hisz még nem fejlődhetett ki öntudata, művészi nézete sem. Hosszú évek múltán is kezdő marad, és műkedvelő, legfeljebb több gyakorlattal veti papírra sorait, de a kubikos és a földmunkás is munka közben jön rá mesterségének apró fogásaira…
A dilettáns a szerelmes kamaszra hasonlít, aki a szerelme tárgyát mindig egy nála jóval idősebb nőben találja meg, de aki elérhetetlen, és akivel ha beszélnie kellene, csak dadogna, és kielégíteni is csupán nyálas és erőtlen próbálkozásokkal tudná. Pedig legbelül érzi és tudja a nő kívánalmait, vagy legalábbis megsejti, mint ahogyan a dilettáns is olykor belepillant a művészet mélységeibe, vagy úgy gondolja, hogy belepillantott.
Egyoldalúsága is elősegíti, hogy megmaradjon dilettánsnak.
A dilettáns – dilettánsok mértékével méri teljesítményeit. Közvetlen környezete – ha szellemileg alacsonyabb fokon áll – elismeri őt, és a műkedvelőt elvakítja a nyáj bámész és csodálkozó tekintete. Hiányzik, ha nem érzi magán a neki kijáró tiszteletteljes pillantásokat, és olyankor szükségesnek látja azokat provokálni, mesterségesen előidézni. Zsenipózokat vesz fel, és feltűnő jelekkel igyekszik magára vonni a világ figyelmét.
Ez a feltűnési vágy nemcsak külsőségekben merül ki, nemcsak öltözködése és viselkedése lesz együgyű és nevetséges, hanem művei is.
Már olyan távol áll az alkotó művész életérzésétől és valódi hivatásától, hogy a legnagyobb igyekezet és buzgóság sem vezetheti őt vissza az igazi művészethez.
Élete és akarása nem egyéb, mint meddő, unalmas és lélek nélküli szélmalomharc.
*
Szerepem a kritikusé volt.
Amikor eddig érkeztem, már volt mondanivalóm, voltak meglátásaim, és voltak igényeim önmagammal szemben, írásaim mindig bizonyos mondanivaló alapján készültek, és írás közben ritkán kalandoztam el.
A kritikaírás fegyelmet, szigorú, világos szerkezetet kíván.
A művészet a kritikához vezetett – a kritika a közönséghez.
Vagy továbbmegyek – a néphez és a tájhoz.
A művészet ügye nálunk néhány művész, néhány író, egy-két gyűjtő és műélvező magánügye.
A magyar nép széles rétegei igen távolt állnak a művészettől, és legfeljebb ha öntudatlanul megsejti a művészi mondanivaló magját, lényegét.
A művészi alkotás ritkán szül benne alkotás- és cselekvésvágyat.
A művészet és a kritika szerepe a mi tájunkon kettős: nevelni és öntudatosítani. Ez a kettős feladat, ha bizonyos követelményeket is támaszt az alkotóval szemben, megóvja őt a felelőtlen kilengésektől.
Az alkotó művész már szükségszerűen merül el a táj és a nép problémáinak vizsgálatába. Innen meríti témáit, ennek a tájnak és népnek életét figyelve művészetében sommásan és hiánytalanul csillannak fel mindazok a jelenségek, melyeket figyelő szeme észrevett, mely benne élménnyé vált, és melyeket kifejezni: művészi, emberi és magyar hivatása.
Már nem a pillanatnak alkot, már nem a szavak puszta játéka érdekli. A táj és a nép szólal meg benne, és hangja a magyar lélek szava, egy magyar közösségé.
A közösség igazait magáévá teszi, önmagáénak érzi, és szava embereket, sorsokat és tájakat formálhat.
Itt már nem szerepe diktálja magatartását, hanem a hivatás.
Most már nem alkudhat meg sorsával: vállalnia kell a harcot, a megpróbáltatásokat, ha élete árán is.
*
Az élmény művészt faragott belőlem.
A csókligeti teniszpályán született élmény a végtelenség és a harmónia érzetét plántálták el belém. A művészet gondolkodót és kritikust nevelt belőlem, hogy eljuthassak hivatásom felismeréséig, és népem, tájam szolgálatába álljak.
Ma egyetlen hivatásom van: a művészet örök nyelvén megszólaltatni a magyar nép és a szülőföld hangját.
1 Elhangzott a Nagybecskereken tartott Bánáti magyar irodalmi esten – 1944. február 17-én. [251]