Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Cziráky Imre: Kilí

Némelyik szó olyan, hogy fölér más öttel is. Csak egy szó, de többet mond, mint némelyik kínban született bővített mondat. Csak egy szó, de van színe, dallama, súlya, szinte tapintani lehet az érdességét vagy a bársonyosságát. Némelyiktől sírni lehet, a másikon meg kacagni. Van olyan is, melynek hallatára megbénul az ember izma, fázósan összeborzad, és ha nagyon belegondol, még nyög is egyet utána, amikor kimondja.
Ilyen borzogatós, nyögésre kényszerítő szó ez is: kilís.
Az urasabbja kelésnek nevezi, a doktor furunkulusnak becézi, mintha ezzel a cifra szóval ki lehetne engesztelni vagy urasabbá szelídíteni. Csak kilís az, ha furunkulus is! Rendes, paraszti, az izmok közé gyökeresedő, sok ajnározást kívánó, sokszor örökös jelt hagyó, keservetes, kínos kilís! Tisztul a vér! Azt mondják, attól van. Van rá ugyan orvosság az avas nyúlhájtól a szappanos kovászig ezerféle, de jobbadán csak úgy megy, ahogy jött: magától. Megkínozza, megszurtyongatja, megnyögteti azt, akinek a bőre alá kívánkozott! Megkeneti magát óhájjal, tejfeles vereshagymával, mézes, szappanos kovásszal, takargattatja magát különféle meleg borogatásokkal, s amikor már megunta a sok jót, teleszítta magát hűlt vérrel s az ezzel járó keservetes kínokkal, csúnya piros színét még csúnyább sárgára váltja, és kidugja ocsmány fejét a megkínzott bőr alól. De bár kibújna mindenestől! De nem, mert mintha tíz keze, húsz karmos lába lenne, és mindegyikkel belekapaszkodna a húsba, erekbe, mintha visszakívánkozna újra! Csoda-e, ha aztán a csúnya vendég házigazdája, vagy még gyakrabban az ilyesmibe járatos szomszédasszony, komasszony erélyes és bütykös hüvelykujja nyomogatásával próbálja távozásra noszogatni a hívatlan vendég húsba, idegbe kapaszkodó gyökerét is!?
Nyög a házigazda, nyög a vendég, még a komasszony is nyög a búcsúzás könnyet sajtoló, fogat csikorgató pillanatában, de ha kint van – mármint a kilís gyökere –, akkor ezek a disszonáns nyögések szinte feloldódnak a megkönnyebbülés harmonikus, jóleső sóhajában.
Nagyon is jól tudom, hogy mindezt el lehetett volna mondani három kerek mondatban. Hiszen ha csak pattanás lett volna! Vagy azt sem bánom, ha kelés! De kilís volt, azt a keserves nemjóját, amit Harmat Ferkó ott melengetett félreferdült nyakán édesanyja kockás parget fejkendőjével! Kilís!! Vasárnap múlt második hete már, hogy melengeti, kelesztgeti, átkozza, de hiába! Az úgy csinál, mintha nem kifelé, de befelé iparkodna. Mintha lelke volna! Csúnya, átkozott, rossz lelke, mely tudja, hogy Harmat Ferkó és Meleg Zsófi között éppen most készül valami.
Igazság szerint nem is készül, mert a fiatalok közt már kész az egyezség. Szinte magától ment minden, olyan szépen, mint a vízfolyás, de most hogy mi ütött az öreg Melegbe: köti magát! Himel-hámol, hol ebben, hol abban talál valami megátalkodnivalót. Pedig tudhatni, mi a baja: emészti a fösvénység, hogy lányával kell adni az anyja részét: azt a másfél láncot az ugarban. Ez fáj neki! Ezért átalkodik meg mindenen. Most pár napja még a Ferkó kilíse is ok volt neki a kötözködésre. Hogy azt mondja: talán nem is rendes a vére ennek a gyereknek, azért nem akar elmúlni a kilís a nyakáról.
Na, több se kellett a legénynek! Beszélhetett neki Róza néni a keresztanyja, a kilís eddigi kezelője, hogy csak még egy kicsit várjon, hogy a frissen hozott óháj ma vagy holnap biztosan megteszi a magáét, Ferencünk – amennyire a kilís engedte – megszegte a nyakát.
– Nem várok, a kirelaizumát! Menek a doktorhó! Oszt vágja, az anyja szerelmit!
Hát vágta is! Ahogy Ferkó mondja: csak úgy ropogott! Látni nem sokat látott, mert a nyaka csigolyáján szúrt bele a doktor, de hogy a gyökere mélyen lehetett, az biztos, mert még a hóna alatt is érezte a fájást. Még ez is kibírható, ez is elszívelhető lett volna, hanem hogy másnap este még nyolc új kilís támadt a nyakán, a be sem gyógyult seb körül, ez már több volt: kétségbeejtő!
– Hát ezé köllött magad a doktor keze alá adni? – motyogta némi elégtétel érzésével a kilís mellőzött eddigi kezelője Róza néni, ki újra kezelésbe vette meggyötört keresztfiát. Az meg szótlan megadással hajtotta busa fejét az öregasszony műtőasztalára: kékkötős ölébe, és tűrte, hogy az ajnározza, kenegesse, [246] nyomkorázza az öreg kilíst is, meg azt a nyolc újszülöttet is.
Még Róza néni is megsokallta.
– Hallod-e, keresztfiam – szólt a hatodiknál fontoskodva –, emmá mégis! Ez nem rendes, én csak ammondó vagyok! Mer’ ha csak úgy magátú termett vóna, akkó mán rég el is mút vóna. Kipróbátam én is mindent, láthattad. A doktor keze alá adtad magad. Még rosszabb lett. Igaz-e? Ebbű is látszik, hogy ez nem rendes kilís.
Itt suttogóra fogta hangját:
– Valaki megvrácskált téged!
Ferkó felkapta fejét hirtelen, de hogy a kilísek még hirtelenebbül visszanyomták, hát csak úgy, keresztanyja kék kötőjéből kérdezte nyögve:
– Ki?!
– Ki…? Hát ki más, mint a Mári, a Bukor Pali anyja!
– Az ám…! A Bukor Pali… – döbbent rá Ferkó. Belegondolt keservetes helyzetébe. Bukor Pali igen erősködik Zsófi körül. Igaz, Zsófi nemigen szíveli. Bár úgy mondta eddig… Vagy ki tudja? Két hét nagy idő, kivált, ha az egyiknek kilenc kilís a nyakán, a másiknak meg egy se. Hej, a Pilátusát! Attól a vén Bukornétól meg minden kitelik…!
Feltápászkodott. Megvakarta fejét, szétvetette lábát, úgy állt meg keresztanyja előtt. Tekintetében nagy elszántság és még nagyobb kérdőjel fénye csillogott.
– No, oszt most…? – nyögte ki a kérdést.
Róza néni fogatlan szája energikusan csücsörödött össze, amint teljes határozottsággal kipöttyentette:
– Viszavrácsáljuk!
– Vissza? – kérdezte a legény.
– Vissza! Vagy neki, vagy másnak!
– De hogy?
Róza néni savószínű szeme megüvegesedve nézett a mestergerendára. Mintha a végső szentencia kimondása előtt konzíliumot tartott volna vele. Sovány szája szélét még jobban összecsücsörítette, és megfellebbezhetetlenül kimondta:
– Hát semmi egyebet, keresztfiam, hanem kerijj elő egy krajcárt!
Ferenc engedelmesen vette elő a bugyellárist.
– No, oszt most semmi egyebet, csak mindegyik kilíst, aki a nyakadon van, háromszor karikázd be vele. Aztán kimész valamelik sarokra, átmész a keresztúton, oszt mikó a közepére érsz, elhajítod a krajcárt, oszt aszondod: ingyér kaptam, pízér adom! Avvá vissza se nézz, csak eredj! Majd fölveszi valaki. A pízt is, a kilíst is. Oszt le van! Ennyi az egísz!
Annyi határozottság volt a hangjában, hogy Ferkó már belenyúlt a bugyellárisba. A legfényesebb, új ötkrajcárost kaparászta elő.
– Így majd biztosabban fölveszik! – mondta, és azonmód nekikezdett a karikázásnak, ami nem ment minden szisszentés nélkül. Ha belegondolunk, bajos is visszakézből karikákat rajzolgatni holmi buta pénzdarabbal az embernek a saját tulajdon tarkójára! Bizony, ha az ötkrajcáros rá-rátévedt valamelyik kölökkilísre, holmi kisebbfajta káromkodás is kibuggyant a legény száján. De aztán elkészült a karikázással is. A finom óhájszeletkékkel bekanyarított kilísek tetejébe vászonkendő került, annak tetejébe a parget fejkendő, a keserves gondolatokkal telegyömöszölt koponya hegyébe a báránybőr sipka, s már ment is a legény.
Alig három ház volt a sarok. Közelben sehol egy lélek. Vagy nyolc lépés csak a szemközti sarok. A keresztút közepe táján lehetett, amikor kicsúsztatta a kezéből maga mellé az ötkrajcárost.
– Ingyér kaptam, pízér adom…! – dörmögte, és meghosszabbította lépéseit, hogy minél hamarább a másik sarokra érjen.
Hogy hirtelenjében befordult, majd összeütközött az apósjelölttel: az öreg Meleggel. A Bukor Palival ballagtak.
– No! – hőköltek vissza. – Hát te?
– Hát ehen e! – szólt a legény, s odabökött a sipkájához.
– Hát hogy vagy? – szólt az öreg.
– Megvagyok.
– Hát a kilísek? Szaporonnak-e? – csipkelődött Pali.
Az öreglegény tarkójára nézett, meg sem várta a feleletet, úgy folytatta:
– Nem jóbul van ez, hékám!
Azzal megindult lassan, tempósan. Úgyhogy a legény is megértse, miszerint beszélni akar vele. Megindultak visszafelé.
– Mer a kilís gyühet rosszbul is! Regutakoromba a káplárunk is éppígy járt!
A legény éppen felelni akart, amikor az átjárón előtte lépegető öreg hirtelen megállt.
– Nene, egy ötkrajcáros! – mondta.
Bukor Pali is észrevette, hirtelen lehajolt, s átadta az öregnek. Az nevetve elfogadta. [247]
A legény belepirult, mikor meglátta. Aztán meg mintha bátorságot merített volna abból, amit látott, nagy meggyőződéssel mondta:
– Olyan a kilís is, akár a píz. Gyün is, mén is. Egyik elveszejti, a másik megtanálja. Attul még lehet rendes valaki!
Ebben az utolsó mondatban volt egy kis kihívás is. Megérezte az öreg is.
– Nono! – mondta, miközben tagadhatatlan örömmel fogdosgatta, tapogatta a talált pénzdarabot.
A sarki bolt ajtaja elé értek. Az öreg megállt.
– Hallod-e – mondta a legénynek –, hozhatnál nekem ezé a talált pízé egy katulya masinát.
Már nyújtotta is a pénzt.
Ferkó ijedten kapta vissza a kezét a feléje nyújtott pénzdarab elől.
– Nene – mentegetődzött –, hát begyühet kend is, mert úgy hallom, trafikot kapott tennap. Hátha juttat egy pakli dohányt megest.
Beléptek. Trafik nem volt. Az öreg Meleg azért a tízfillérest odahajította a pultra.
– Egy katulya gyufát adjon akkó!
A legény egypengőst tett le, és egy tucat cigarettapapírt kért. A boltos kiszolgálta őket, s ahogy a pengősből visszaadott, az öreg Melegtől kapott ötkrajcárost is odaseperte a legénynek visszajáró aprópénz közé.
Ferkó ijedten kapargatta el mellőle a többit.
– Az ám! – szólt. – Ezé az ötkrajcárosért meg adjon nekem is egy katulya gyufát! Majd elfelejtettem…!
És borzadással nézett az árván fénylő pénzdarabra, mikor a boltos beseperte a többi közé.
Mintha megszűnt volna az egész varázslat, hogy nem látta többé. Az öreg Meleg már indult kifelé. Nyomában a két legény. Meleg Jóska kihízott tarkója úgy dagadt ki az ingnyakból, mint a szakajtóból a kenyértészta. Ferkó, hogy utána lépett, szinte közelebb hajolt, és szeme körül mosolyba szaladtak a ráncok, amint maga elé képzelte azt a keservetes, kínos kilíst, ami biztos bizonyos, hogy az ötkrajcáros segítségével mégis csak gyökeret ver Meleg Jóska nyalkán. Vagy ha ott nem, hát a Bukor Palién. Vagy mind a kettőén!
Nevetve és hites hittel mondta nekik, mikor elváltak.
– Mer hajja kend, a kilísnek bajos parancsolni! Ha akar gyün, ha akar, mén, egye el a nehésség a tüvit! Mán nekem is múlóban van. Tűlem mán mén! A nyavalya tudja, kibe csimpaszkodik majd bele!
Hogy kezet fogtak, annyit mondott még búcsúzóul hetykén, magabiztosan:
– A Zsófit meg tisztölöm.