Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Kisbéry János: A szegény ember élete Bácskában

Letesszük az elemózsiás cekkert, a tarisznyát, és letelepszünk a tűz mellé. A felsőkabátunkat is levetjük, ebből csinálunk ülőkét magunknak.
– A dolgunk felől akár meg is reggelizhetnénk – indítványozza János. – Itt ez a jó parázs, piríthatunk szalonnát. Vágtatok?
János disznót gondol.
– Vágtunk. De szalonnát nem hoztam, csak hurkát meg töpörtyűt. A szalonnánk még a sóban van.
– Adok én! – ugrik fel a helyéről is határtalan készségében. – No, ne vacakolj, Jánoskám! – kérlel majdnem könyörögve, látva vagy inkább biztosra véve –, hogy tiltakozni akarok. – Igazán szívesen adom…
Alig tudom lebeszélni szándékáról és megnyugtatni az irányban, hogy a legkisebb mértékben sem kell erőszakot tennem a vágyaimon, amikor lemondok a szalonnapirításról. Nehezen hiszi el, és szemmel láthatólag boldogtalan, hogy nem sikerült megvendégelnie. Jánosban nyoma sincs semmiféle önzésnek, én legalább még nem tapasztaltam. Nem kérhetnék tőle olyat, hogy azon nyomban túláradó lelkesedéssel rendelkezésemre ne bocsássa, s ne ő lenne emellett a világ legboldogabb embere. Adni: ez az a földöntúli gyönyörforrás, amelyből János nem győz eleget meríteni.
S ha a feleségét, a gyermekeit, a testi gúnyáját kérném tőle, attól is boldogan válna meg.
János birtokába vesz egy kiszolgált nyársat azok közül, amelyeket a társaság a tűz körül hagyott, és rátűz egy akkora darab szalonnát, hogy istentelenség. Én csak egy darab kenyeret pirítok a parázson a töpörtyűhöz, de hozzá kell járulnom ahhoz, hogy János a szalonna zsírjából az én kenyeremre is csöpögtessen. Reggelizünk.
– Hanem erre inni is kellene ám egyet – véli János, miután bekattintotta a bicskáját. – Nem hoztál vizet?
– De hoztam – nyúlok készséggel a cekkerért, és előhúzom az üveget.
– Hadd csak – int le János –, én is hoztam. – És előhúz a tarisznyából egy pintes üveget, és röhög. Ahogyan és Jánost és a röhögését ismerem, az üvegben bor van. Hogy mi van ezen röhögnivaló? Az, hogy János már megint így kifogott ezen a vacak életen és a szegénységén. Bort iszik.
– A hasad miskáját!… – irigykedem rá, hogy jobban essék neki.
János tele pofával vigyorog.
– Víz ez – próbál ugratni, és mégjobban röhög. Nagyot húz az üvegből, majd ünnepélyesen elkomolyodva nyújtja az üveget. – No, igyál!
Ezzel az ünnepélyes elkomolyodással János azt kívánja kifejezésre juttatni, hogy a kínálás komoly és őszinte, illetőleg távol áll tőle minden ugratási szándék. Nem akarom elfogadni. Tudom, hogy mennyire él-hal az itókáért, és én megértéssel viseltetem minden emberi gyarlóság iránt, magam is nyakig merülve el bennük.
– Hadd csak – mondom –, hoztam én is.
Előhúzom az üveget, de János csak ránéz, és hevesen tiltakozik a méltatlan cselekedet ellen, hogy vizet igyam. – Nem való az emberi gyomorba – vallja. Ami pedig a legsúlyosabban esik a latba, János is megértő lélek, és elsősorban hajlandó megérteni valakiben azt, ami neki is gyengéje: a szomjúságot, amelyet kizárólag borral lehet eloltani.
– Megharagszok! – jelenti ki valósággal gondterhesen komoly és neheztelő arccal, kitartóan nyújtva felém az üveget.
– Nem marad neked – kísérletezem tovább, de már inkább csak azért, [31] hogy megadjam a módját az illendőségnek.
– Ne törődj vele – dühöng János. – Ameddig van, iszunk. Vizet ráérünk inni akkor is, ha a borunk elfogyott.
Bölcs ember ez a János. Bölcs és megrögzött iszákos. Kár érte, határozottan. Ez az egy pint bor, amelyet János magával hozott az erdőbe, természetesen még nem alkalom az iszákosság gyakorlására, de János iszákossága nem is merül ki ebben. Meg vagyok győződve arról, hogy hozott volna János többet is, ha ebben a térszűke nem akadályozza meg. De a tarisznyában a kenyér és szalonna mellé nem fér több egy pintes üvegnél, s így János kénytelen beérni ezzel a csekély másfél literrel egész napra, sőt, amilyen jó bolond, még ezt is hajlandó megosztani velem, ami pedig már igazán az áldozatkészség és eszkimóönzetlenség netovábbja.
– Nézd, Jánoskám, hozhattam volna én is magammal, ha mindenáron bort akartam volna inni – próbálom lebeszélni.
De János, aki él a gyanúperrel, hogy ez a „hozhattam volna” nem múlott pusztán az elhatározásomon, most már határozottan meg van bántva, és ezt azzal igyekszik kifejezésre juttatni, hogy szörnyen dühös arcot vág. János képtelen megérteni, hogy valaki a rendelkezésére álló lehetőségek birtokában csak úgy, önszántából lemondhasson az itókáról. János az elképzelhető legnagyobb földi jót tiszteli az italban, feltéve, hogy nem víz a neve, s ha úgy módjában állna, egyebet sem tenne, mint inna. Jánosnak, ahogyan megfigyeltem, egyszerűen nincsenek kétségei az iránt, hogy az élet egyetlen és legfőbb jutalma, boldogsága, célja és értelme az ital. Ezért János nem győz eleget inni. Ahogyan mások gyűjtő- és takarékoskodószenvedélye arra irányul, hogy minél több pénzt, vagyont harácsoljanak össze, s annak birtokában biztonságban érezzék magukat az életüket fenyegető ezernyi veszedelemmel szemben, úgy János is arra törekszik, hogy minél többet megigyék, s egyetlen olyan alkalmat el ne mulasszon, amikor a „tőkéjét” gyarapíthatja. Amikor János ezt teszi, meg van győződve arról, hogy munkája és fáradozása ellenértékét a lehető legelőnyösebb módon gyümölcsöztette. János küzdelmes életének egyetlen elégtétele, eredménye, mondhatnám megtakarított tőkéje az, hogy mennyit sikerült már meginnia. János egyszóval italt „gyűjt”. János igyekszik meginni annyit, amennyit emberileg csak lehetséges, mert minden elmulasztott alkalmat élete céltalanul elfecsérelt pillanatának és meggondolatlan tékozlásának érez. Ezért János az ivásban nem ismer semmiféle mértéket. János nem látja be, hogy miért ne inna meg annyit, amennyi csak beléjefér, holott ez – módjában áll. János felfogása szerint az ital valami feltétlen jó, a dolgok tulajdonképpeni értékmérője, és ezért János még sohasem sajnálta, hogy nincs saját háza, rádiója, ünneplőruhája, ellenben határozottan sajnálja azt, hogy nem ihatott annyit, amennyit szeretett volna. János minden értéket az ital értékéhez viszonyít, mondhatnám úgy is, hogy italvalutában kalkulál. Ha pénzt keres, az összeget nyomban átszámítja erre a valutára, megállapítandó, hogy hány lityi „motalkóra” futja belőle. S ha arról van szó, hogy ezt vagy azt venni kellene, János rövid töprengés után rendszerint arra a meggyőződésre jut, hogy óriási könnyelműség volna efféle haszontalanságra pénzt áldozni, holott azért már ennyi és ennyi liter bort kapna. János legfőbb életszükséglete az ital, amelynek minden egyebet alárendel, és ez az oka azután annak, hogy János keresetéből elsősorban csak italra futja. János azért él, küszködik, nyomorog, dolgozik, hogy ihasson. És mert ebből a jóból sohasem elég, János többet dolgozik, mint másik három. Ha munkája akad, a nappalt az éjszakával is megtoldja, és hajnalig kalapál a háromlábú széken. Közben pedig iszik. Egy háromliteres tejeskannában hozatja a bort a kislányaival, mely állandóan ott áll mellette, és abból iszik. Napjában [32] háromszor-négyszer is elküldi őket a kannával arra a bizonyos helyre, ahol szükségleteit beszerezni szokta. A kislányok ilyenkor ,,tejért” mennek, ha valaki kérdi. Itt említem meg, hogy amikor egyszer tényleg tejért mentek, és találkoztam velük, érdeklődésemre, hogy hova mennek, a felvilágosítás után hozzátették: „de igaziért!”
Így él János, és szentül meg van győződve arról, hogy mások csak azért nem élnek így, mert nincs hozzá „tehetségük”: élhetetlenek, elnyomják magukban éltető szenvedélyüket, és oly dolgokban lelik örömüket, amelyek János megítélése szerint egyszerűen marhaságok. De éppen ezért János mindenkiről felteszi, hogy ugyanúgy reszket az italért, mint ő, s hatalmas kísértést kénytelen legyőzni magában, amikor kéreti, kínáltatja magát, mert János felfogása ebben a kérdésben az, hogy az ember csak akkor nem iszik, ha nincs mit.
– Igyál, vagy a fejedhez vágom! – szólít hát fel erélyesen, úgy okoskodva, hogy ha a fejemet nem is, de ezt a jó kis borocskái feltétlenül sajnálnám, és inkább engedek. A húrt most már valóban nem szabad tovább feszíteni. Elfogadom az üveget, és meghúzom.
– No, ne amerikázz! – kérlel János korszerű stílusban, amikor néhány körív után már nyújtom vissza az üveget.
Még egyszer innom kell.
– Mondd, Jánoskám, mennyit tudnál meginni, ha úgy rászabadítanának? – kérdem, miután az üvegei visszaadtam.
– Annyi nincs! – jelenti ki meggyőződéssel, és röhög. Semmi bűntudat sem terheli az iszákossága miatt, s ha rajta múlna, legszívesebben talán soha ki sem józanodnék. Az ital a lételeme, és egyszerűen még soha meg sem fordulhatott a fejében, hogy ez talán nincs is egészen rendjén így; hogy mértékletesebben kellene élnie, mert ebből még bajok is származhatnak. János a szenvedély rabja, az ital feltétlen igenlője, s ha már nem is áll módjában annyit inni, amennyit szeretne, minden alkalmat megragad arra, hogy legalább beszéljen, ábrándozzon róla, képzeletben visszaálmodja az ivás gyönyöreit. János életének minden valamirevaló eseménye, kalandja az ivással kapcsolatos, és most is, hogy az iszákosságára célzást tettem, nyomban megragadja az alkalmat arra, hogy elmesélje a legújabb esetét, mely örökké emlékezetes marad számára csak azért, mert olyan „jól” már régen nem rúgott be. Képzeljem csak: lakodalomba volt hivatalos, méghozzá Baranyában, „borosországban”, ahol a bor valósággal az árokban folyik, különösen ilyenkor, szüret után. Hát neki, persze, több se kellett. Hogy mi minden történt abban a lakodalomban, szép volt-e a menyasszony, a vőlegény, miről beszéltek, mit ettek, János mindezt egy szóval sem említi. Jánosban a szomjúság elnyomott és háttérbe szorított minden egyéb emberit, minden igényt és érdeklődést. János nem nézett a menyasszonyra, nem jutott eszébe megforgatni, és mialatt a lakodalmas menet végighaladt az utcán, János folyton csak az ivásra gondolt, és azt a pillanatot várta, amelynek végre valami „értelme is van”. János csak arra emlékszik, hogy mit és mennyit ittak, erre azonban annál részletesebben. Minden pohár borra, fityóka pálinkára külön emlékezik, ezek voltak élményének kimagasló állomásai, a többi elmosódott benne. Ha történt valami abban a lakodalomban, hát csak az történt, hogy ittak. János pár óra alatt el is ázott teljesen, úgy tolták haza a rokonaihoz tragacson. De másnap tovább folytatták és harmadnap, amikor meglátogatta az öccsét a szomszéd faluban, hát az volt még csuk az igazi! Az öccsének nincs ugyan bora, de összehozta egy társasággal, és mielőtt elvált tőlük, jelentősen hunyorgatva csak annyit mondott, hogy az ő bátyja „bácskai”. A baranyaiak ebből nyomban megértették, hogy a pasast csúffá kell tenni, az asztal alá kell inni, hogy megemlegesse holta napjáig. Ő, persze, hagyta magát, adta a jámbor balekot és hurcoltatta magát egyik pin[33]céből a másikba, mindaddig, amíg teljesen el nem ázott.
A fejemet ingatva hallgatom a történeteket, amelyekből János estig sem fogyna ki. Nem értek egyet Jánossal, és ezt meg is mondom neki:
– Rossz vége lesz ennek, pajtás, meglásd!
János ezt nem látja be. Miért lenne rossz vége? Nem tagadja, hogy szereti az italt, ha hozzájut, be is rúg amúgy istenigazában, „de ha kialudtam magamat, másnap újra az az ember vagyok, aki voltam” – véli.
– Mert most még bírod – igyekszem felvilágosítani. – De mi lesz később? Ha megöregszel? Ha majd két fityóka pálinka is a földhöz vág?
A vitatkozással nem megyünk semmire sem. János nem törődik a holnappal, mert a szegény embernek szerinte nincs holnapja. Oly mindegy, hogy ma fordul-e fel, vagy holnap.
János egy darab szalonnabőrkét sütöget éppen a parázson azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy azt is megegye, amikor közénk toppan az erdőkerülő csokoládészínű kutyája, és buzgón szimatolva feltartja az orrát a levegőbe. János nyomban feléje nyújtja a nyárson a bőrkét, de az erősen füstölög, és a kutya bizalmatlanul hátrál az egyébként ínycsiklandozó falat elől.
– Na, ne! – biztatja röhögve, és egyre azon igyekszik, hogy a forró falatot a szájába bökje.
Meg is tenné, ha a kutya kötélnek állna, és ahogyan én Jánost ismerem, hallatlanul jót röhögne ezen a csínyen is. Én a fejemet csóválom, rosszallólag. Az erdőkerülő már a közelben lehet, ezt Jánosnak is tudnia kellene, s ha csak egy kissé számolni tudna a következményekkel, vagy több felelősségtudat hatná át, azzal is tisztában lehetne, hogy a kutya éktelen vonításban törne ki, ha megforrázná a száját. De Jánost efféle csekélység nem tartja vissza. Ilyenkor kell látnom, hogy János fejlődésében valahol a gyerekkorban rekedt meg, nem nőtt be a feje lágya. János kimondhatatlanul élvezné, ha sikerülne túljárnia a kutya eszén, jeléül annak, hogy szellemi téren magával legalábbis egyenrangúnak tekinti, és még órák múlva is zajosan ünnepelné magát a sikerült csínyért. Megértéssel, részvéttel és végtelen elnézéssel viseltetem minden emberi nyomorúság iránt, de most egyik pillanatról harapós és rosszkedvű leszek. Aggaszt az az eshetőség, hogy János valami meggondolatlansággal halomra döntheti minden tervemet, és az erdőkerülő kikerget bennünket az erdőből.
– Látod, látod… – korholom –, pedig a bajuszodat is megnövesztetted már. Ha valaki nem ismerne, még összetévesztene egy felnőttel.
Jánosnak roppant imponálok a szellemi fölényemmel és kifejezőkészségemmel, amellyel minden helyzetben feltalálom magamat. Mondhatok neki bármit, lehetek kegyetlenül goromba és őszinte a rovására, sohasem neheztel meg, hanem úgy élvezi, mintha pálinkával kínáltam volna meg,
– Miért, hát én nem vagyok felnőtt? – kérdi inkább csak azért, hogy beszéltessen.
– A testmagasságod megüti a mértéket, csak az eszed nem – szidom tovább. – Vagy nem tűnt még föl neked, hogy tízéves korodban is volt annyi eszed, mint amennyi most van? És nem jutott eszedbe megütközni azon, hogy ez talán nincs is egészen rendjén így?
– No, jó. Hát viccelni se szabad? – kérdi János már-már megbántva. S ha eddig abban a reményben beszéltem, hogy sikerül magamat megértetnem Jánossal, most már be kell látnom, hogy minden igyekezetem hiábavaló. János öntudatlanul eszményképét tiszteli önmagában, és amikor valami erőtlenségen kapják rajta, kiderül, hogy ö csak „viccelt.” Viccelni pedig csak szabad, igaza van. A viccelődés játékos szellemi tevékenység, ezt János is ösztönszerűleg érzi, hiszen éppen ezért nem győz betelni azzal a boszorkányos fölénnyel és talpraesettséggel, amellyel olykor jókedvemben a rovására szellemeskedem. [34]
– No, jó, jó, de hát nem gondolod, Jánoskám, hogy nem nagy dicsőség, ha éppen csak annyi eszed van, hogy egy kutya eszén túljárj vele? – oktatom már-már ingerülten. – Hiszen ezzel azt árulod el, hogy szellemileg mennyivel közelebb állsz egy négylábúhoz, mint egy kétlálához. Szellemi négylábú vagy, ez az igazság, Jánoskám.
De János képtelen követni ezt a logikát, és csak azt a játékos könnyedséget élvezi, amellyel minden csekélységet így kiforgatok a maga mivoltából.
– Fene a nyakadra, Jánoskám! – állapítja meg. A következő pillanatban pedig felugrik: – No, itt a jáger! – mondja, és pillanatok alatt visszaesik abba a szorongó és megilletődött várakozásba, mely a felsőbbség, a hatalom emberével szemben minden nyelvöltögető vásottsága és rosszmájúsága ellenére is elfogja. Az erdőkerülő még jó tíz-tizenöt lépésre van tőlünk, de János máris jónak látja a sapkája felé böködni feltétlen tisztelete és alattvalói hódolata jeléül. Én is feltápászkodom a tűz mellől minden eshetőségre. Nem olyan buzgón, mint János, de a szerep, a szegény erdei favágó ember szerepe visszahat az én magatartásomra is, és arra késztet, hogy azzal semmi körülmények között se jussak ellenkezésbe.
(Folytatása következik)