Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Lévay Endre: Rokonaim a parasztok

Behavazott utakon, farkasordító hidegben mentem ki hozzájuk. A fogvacogtató, fagyos szélben, majd lefagyott a kezem-lábam, majd kilelt az isten hidege, de mentem, mert már régóta hívtak a rokonok. Többször elmulasztottam eleget tenni meghívásuknak: dolgom akadt talán, vagy mint aféle polgár, tűnődésekben és örökös tervezgetésekben őrlődve teljesen megfeledkeztem volna róluk? Már nem is tudom, hiszen lassan elmosódik az ember emlékezetében minden. Csak arra emlékezem, hogy nem is válaszoltam: nem üzentem nekik semmit. Pedig ők vártak. Úgy tudom, hogy a falusi vasútállomáson várt az ő szegényes, egylovas parasztszekerük, hogy még a szállásra se kelljen gyalog kikutyagolnom. Hogy „kényelmesen”, kocsin mehessek; éppen úgy, ahogy az urak szoktak a tanyára menni. Négy esztendeig nem hallottam róluk semmit, úgy elmaradtak, mint akiket örökre eltemet az idő vagy a végtelen távolság. Már-már azt hittem, hogy megfeledkeztek rólam, és soha többé nem tekintenek engem rokonnak, pedig most, amikor gyermekkori emlékeim között kutatgattam, egyszerre föléledt bennem a paraszt rokonok iránti érdeklődés. Éreztem, hogy szükségem van az ő rokonságukra. Hogy az ő békés életükből, mint valami régi, magyar jóskönyvből olvassam ki a mai zaklatott magyar élet kérdéseire a feleleteket, és ott, közöttük megtaláljam azt a reménysugarat, amelyet a polgári életben már rég elveszítettem.
Sokáig, nagyon sokáig készülődtem erre az útra, s most, hogy megint üzentek, a legnagyobb télben indultam el hozzájuk…
*
Gyermekkori emlékeimet korunk új parasztkultusza juttatta eszembe. Manapság megint sok szó esik a parasztról: csordultig telt vele a magyar világ. A politikusok szónoklataiból ömlik a parasztbecsület dicsérete, az írók majd mind parasztregényeket meg betyártörténeteket írnak, az újságok a parasztokról közlik a legvigasztalóbb riportokat, a képeslapok hasábjain a bokorugrós szoknya és a muskátli jobb helyet kapott, mint a brokátruha meg az orchidea, és a filmek is, meg a színházak is a vidám és szomorú paraszttörténeteket mutogatják a tapsoló közönségnek. Mindezeket látva folyton azon tűnődtem, hogy mit jelentsen ez. Az új korszellem furfangos divatja talán, játék és hóbort: vagy őszinte befelé hajlás, önmagunkra ébredés? Ki tudja?! A kérdések égettek, mint valami régi bűntudat, de nem tudtam rájuk feleletet adni, mert éreztem, hogy majd minden oldalon szólamokba és közhelyekbe botlok, A kép túl közel van hozzám: nem látom a körvonalakat, nem érzem mögöttük az igazi hátteret, amelyből kiemelkedik, és ezáltal megfoghatóvá válik a lényege. Az idő az a szűrő, amely a kápráztató színeket letompítja, és a lényeget közelebb hozza hozzánk.
Ám hiába csitítgattam magam, az [25] örökös töprengés és a jelenségek titkainak állandó feszegetése nem hagyott nyugton. Mindig újabb és újabb jelenségek kerültek előtérbe. Valóban, az új parasztimádat mellett más is jelentkezett; valami, amit a múlt századból ismerünk már mi, magyarok. Akkor minden romantikus magyar lélek kutyabőrt keresett a padláson, hogy az ereiben csörgedezni vélt kék vért papíron is igazolva lássa. Nemeshóbort fogta el népünket, s egyszerre minden polgár nemes akart lenni. Főnemes, középnemes, kurta nemes: egyszóval mindenáron nemes. Mert az élet csak úgy volt jó, s a társadalom csak úgy látta szívesen a sokat ígérő, úri környezetében. De ennél többet is jelentett a nemesi oklevél: erkölcsi súlyt a társadalmi szerephez, jó hírnevet a nagyszerű vállalkozásokhoz és majd minden esetben rátermettséget a munkához, vagy ha már a magyar sors is úgy akarta: a művészi alkotáshoz. Mert csak az volt az érték, a jó, a szép. a szellemben dús, értelemben gazdag és tehetségben nagy ígéretű, aki nemes volt.
Most megint ősöket keresnek a magyarok. De már nem nemesi oklevelet, mert az lejárt, mint a rossz váltó, hanem terebélyes, termékeny, pirospozsgás magyar parasztokat. Paraszti ősöket, amolyan jelentéktelen kisparasztokat. Zsellért, kubikust, törpebirtokost, vagy inkább még napszámost. De jó, ha fuvaros is, vagy faluról beszippantott gyári munkás, akiben már csődöt mondott a paraszti életforma. Jó, ha cseléd is, vagy fővárosi viceházmester, csak paraszti származású legyen. Azaz paraszt legyen a szó nemesebb és irodalmibb értelmében, s jelentsen olyan termékeny ősi erőt, olyan tiszta és hibátlan bölcsöt, mint amilyen termékeny és tiszta a jó magyar anyaföld. Mert a korszellem azt mondja: az „új magyar honfoglalást” s a magyar úr és paraszt ezer évig és ezer formában épített szent összeborulását most, talán éppen az utolsó órában majd a paraszti származású magyar honépítők fogják létrehozni. És ahogy mondják – ők lesznek az új magyar szellemi élet megalkotói: a népi Magyarország megteremtői.
Minden paraszti származású magyar ifjú most ezt a hitet hordozza magában, mint a múlt században a nemesség. S akiből még hiányzik ez a hit, talán csak azért hiányzik, mert még nem bukkantak paraszti ősökre a nagy keresésben. De ha rátalálnak, lehet, hogy megtalálják a hitüket is, mert a falu, a tanya és a föld közelsége már magában is a hitet jelenti.
Most a falu felé vették útjukat azok is, akik nem bokrétát akarnak szervezni, s nem a falut akarják kutatni, hanem titkon egy emléknek vagy vérségi örökségnek a nyomait keresik: egy régi, elfelejtett szálat, amely a múlthoz köti őket.
*
Nem árt, ha az idő nehéz hajtásaiban vergődve a múltba nyúlunk vissza, hogy hitet merítsünk magunknak. Vigasztaló az is, ha néha őszintén belenézünk a magunk életéhe, és apránként kikutatjuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre megyünk.
Az emlékeket esztendőről esztendőre belepi az idő, azután hasonló történések ismét életre hívják. Megint előjönnek, és éppen úgy folytatódnak bennünk, mint a megkezdett álmok, amelyeket sokszor visszaálmodunk.
Így került elő a régi limlomok közül gyermekkori emlékem is. Egy élmény, amelyet a kurta nemes és parasztcsalád polgárosult sarjában egy tanyai kendős parasztasszony csodálatos szeretete örökített meg.
*
Húsz évvel ezelőtt vidáman kergetőztünk a deres, hajnali tarlón a bajmoki földeknek azon a részén, ahol ma a bukovinai székely telepesek hasítják az új barázdát a bácskai földbe. Keresztanyám szállása – tizenhét hold földes kicsinyke parasztbirodalom – terebélyes családjának volt ígéretes otthona. A gazdaság nem volt nagy, a jószágállomány sem volt olyan szép, mint a szomszédos bunyevác vagy sváb szállásokon, de a [26] föld termékenysége és a tizenegy gyermekes magyar parasztcsalád termékenysége akkor azt jelentette, hogy azon a földön, abban a kicsiny birodalomban uralma olyan örök és változatlan marad, mint amilyen változatlan és örök a magyar föld.
A szállás élete és „népe” nagy családunkban az erős vár szimbóluma volt.
Mint említettem, abban a boldog időben a tarlón kergetőztünk, és hangos ostorcsapásokkal hajszoltuk a malacokat meg a legelésző birkákat. Öten vagy talán hatan is voltunk. Pöttöm emberkék, suttyó parasztgyerekek. Én ugyan a városból kerültem ki közéjük, csak a nyári szünidőre, de jelenlétem egy cseppet sem volt kirívó. Otthonosan mozogtam éppen úgy mint a többi parasztgyerek. Hogy úgy mondjam: belehelyezkedtem a környezetbe, beleolvadtam a háttérbe. Ostorral a kezemben őriztem a birkákat, meg a malacokat. Kicsit legényesen élveztem a csípős istállószagot, a hajnali kelést, a szúrós tarló édeskés illatát és a kukoricatáblák mély rejtekhelyeit. Minden nap reggeltől estig a birkákat legeltettük, hajkurásztuk szakadatlanul, mégis minden nap más és más volt, sokszor kemény és nehéz, de szép és mindig foglalkoztató. Lehet, ha kanászsorban kellett volna a kenyeret megkeresnem, kevés örömet találtam volna az örökös vigyázásban és hajkurászásban, de azt hiszem, akkor is megtaláltam volna ennek az életnek a szépségeit. A tanyai frustuk vastag, hófehér szalonnája, délben a piros krumplipaprikás, s este, ha csak meleg leves is volt, vagy aludttej és kenyér, olyan jólesett mindannyiunknak, hogy eszünkbe se jutott jobbat kívánni vacsorára. Persze, a mezei munkának nehezebb végét a fölnőttek fogták, ők fáradtak csak igazán látástól vakulásig, s a gyerekeknek alig volt sejtelmük arról, hogy milyen verejtékes ez a kenyérkereset. Én sem tudtam, csak sejtettem, amikor napközben vagy este láttam a barázdás arcokat, és néha lopva, a lámpa fényénél észrevettem az alvó parasztrokonokat. Anti bátyám mindig hason feküdt, és olyan mozdulatlan volt, mintha halott lett volna; Liza néném mindig borús, összeráncolt homlokkal úszott az álom világában. Károly, a család legszorgalmasabb tagja a szűk hely miatt sokszor az istállóba ment aludni, keresztanyám pedig éjszakákon át ápolta, borogatta beteg, visszeres lábait.
A paraszti élet igazi arca itt mutatkozott meg: az álom kisimította a redős arcokat, és felszínre engedte jutni mindazt, amit napközben a munka a parasztban eltemet.
A nyár lassan belehajlott az őszbe, és az idő változása újabb élményekkel gazdagította a mi tanyai életünket. Jött a búcsú, a nagyvásár, amikor keresztanyám egész kazalra való ruhafélét, inget, gatyát vásárolt a gyerekeknek. Akkor életemben először és utoljára hordtam pár napig a fehér, kendervászon parasztinget. Utána jött a kukoricaszedés, de a fosztást már nem érhettem meg a szálláson. Elérkezett az iskolai beíratások ideje. Keresztanyám kiüzente a tarlóra, hogy a nővérem megérkezett. Készülődjek, mert hazavisz: be kell mennem a városba. Az iskola kapui megnyílnak, s engem beíratnak a gimnáziumba. Még ma is tisztán emlékezem rá, hogy mennyire megdöbbentett a hír. Úgy álltam ott, a legelésző birkák között, mintha a villám csapott volna belém. Talán azt éreztem, hogy az én féltve őrzött és titokban épített parasztvilágomat örökre eltemették. Megsemmisítette az iskola. De a szállási élet három hónap alatt annyira természetemmé vált, hogy nem tudtam ebbe belenyugodni. Nem akartam elszakadni a tanyai környezettől, mert azzal a tervvel foglalkoztam, hogy végleg kint maradok a tanyán, és paraszt lesz belőlem. És nem tanulok tovább, soha többet –, és… vissza se megyek a városba.
Amint a tarlóról a szállás felé baktattam, lopva búcsút vettem minden barázdától, minden kis gödörtől és lankástól, amelyhez csak valami kis emlék fűzött. Úgy megnéztem magamnak, hogy soha el ne felejtsem azt a képet. S ami[27]kor elhaladtam a nádas mellett, s a parton napozó békák hangos loccsanással elmerültek a vízben, úgy megirigyeltem a szabadságukat, hogy szerettem volna utánuk ugrani. Elbúcsúztam a pocsolyától, is, ahol mi annyi sokszor együtt fürödtünk, gyerekek. Fiúk, lányok, kicsik és serdülők mezítelenül. Mennyi szívdobogtató izgalom volt abban az egyszerű, paraszti gyermekéletben?!
Bent, a szálláson, a ház előtt már várt a nővérem. Bordó ruha volt rajta, és valamilyen furcsa, széles sál. Egészen városi volt ő, mert ilyen színt soha nem láttam a tarlók fölött. Alig ismertem meg. Nővérem is mondta, hogy nem ismer rám, annyira parasztos külsejű gyerek lett belőlem. Csodálkozott, hogy hogyan néz ki a lábam, milyen cserzett a bőröm, milyen szutykos vagyok, és bozontos. S mondta, hogy most már éppen elég volt ebből: itt az ideje, hogy hazamenjek tanulni. Előbb tiltakozni próbáltam, majd könyörögve mondtam, hogy szeretnék kint maradni és szántó-vető paraszt lenni, éppen olyan, mint amilyen nagyapám volt. Nővérem azonban hajthatatlan volt, mert ő mindig hányingert kapott, amikor istállószagot érzett. Határozottan, szinte parancsolólag kijelentette, hogy nekem iskolába kell járnom, mert pap leszek, és nem paraszt.
Ebben a hangban már a finomkodó úrilány gőgje csendült meg. Keresztanyám, aki eddig csendesen hallgatott mellettünk, fölemelte fejét, és szomorú szemekkel rám nézett. Olyan szemekkel, mint amilyennel csak az anyám tud nézni, s mintha csak a saját gyermeke lettem volna én. És most el kell veszítenie engem. A parasztasszony a leggyöngédebb és az anyai szeretetnek a leghalkabb hangjaival csitítgatott. Azt mondta, hogy menjek csak be szépen a városba, majd kijövök jövő nyáron megint. A birkák mind kint lesznek, meg a malacok is, és megint kanászkodhatok. Csak súgva mondta azután, hogy minden évben kimehetek nyáron, még akkor is, ha már majd nagy leszek. Ő mindig vár engem, és nagyon örül majd, ha kimegyek hozzája.
Összeszedtük apró holmijaimat, és egy szatyorba raktuk. Amikor a cipőt erőltettem a tarlóhoz szokott, cserzett lábamra, éreztem, hogy mindenki, az egész család engem néz. Úgy restellem keresztanyám meg az odasereglett, hallgatag gyerekek előtt, hogy én most elmegyek. Szégyellem ezt a távozást, mintha valami hűtlenséget követtem volna el azokkal szemben, akik olyan őszintén maguk közé fogadtak, kinyitották előttem életüket, és testvériesen elindítottak volna engem is a maguk útján.
De nem maradhattam közöttük, mert mellettem állt nővérem, és indulást parancsolt.
A tanyai világtól való hirtelen elszakadásom olyan nagy forradalmat idézett elő a családban, hogy el sem búcsúzhattam rendesen tőlük. Csak úgy – sután. Nővérem föllépése megsértette bennük a paraszti önérzetet, és a rokoni kapcsolatok bennük élő tiszteletét is megingatta. A vita után keresztanyám kendője sarkát gyűrögette, Anti bátyám bicskájával egy fadarabon farigcsált, a gyerekek meg olt őgyelegtek körülöttem. A szatyor már csüngött a karomon, tehetetlenül ide-oda totyogtam, majd a keresztanyám felé fordultam, és valahogy, ügyetlenül megcsókoltam a kezét.
Amikor elindultunk, visszanéztem. Láttam, hogy keresztanyám és a nagyobbik fia ott állnak a palánk mellett, és hosszasan utánam néznek.
A kicsiny bajmoki „parasztbirodalom” elveszítette varázsát. Károly bátyám még abban az esztendőben megnősült, és kivándorolt Amerikába…
*
Az emlék egész halom kérdést ébresztett föl bennem, s némely kérdés szinte aggódó, féltő kíváncsiság: vajon milyen nagy változás történhetett ott kint, a földeken húsz év alatt? Mi maradt meg, és mi veszett el abból, amit a népes parasztcsalád olyan féltve őrzött és tartogatott magának?
Amikor elindultam is, a vonaton, a [28] hóvirágos ablaktábla mögött is ezeken a kérdéseken tűnődtem. Én már teljesen, gyökerestől elszakadtam tőlük, engem a polgári világ végérvényesen és menthetetlenül magába zárt: de mi történhetett velük? Hát őket nem alakította át az idő?
A szállás a régi képével fogadott, de a hófödte szántóföldeken, a tanya körül minden megváltozott. A régi, nagy koronájú fák eltűntek, elkorhadtak, megemésztette őket az idő, s helyükön vékonyka, girhes ágazatú akáccsemeték kapaszkodtak az ég felé. A nagy, terebélyes udvar összezsugorodott, a palánk egészen az ablakok alatt düledezett már, és alig hagyott helyet a kocsifordulásra. S ami legjobban megdöbbentett: kerestem, de nem találtam sehol a gémeskutat. Pedig az én emlékemben a legszebb a gémeskút volt az egész határban. Helyében egy ócska, düledező kerekes kút állott. Közelebb léptem a gyenge vázú alkotmányhoz, és belenéztem a kútba. Mély ürege a régi volt, mert a föld gyomrába már nem nyúlhatott le az idő. Olyan düh fogott el, mint amikor a faluban sárga cipőt láttam egy parasztlegény lábán.
Mit keres egy kerekes kút a büszke, szállási gémeskút helyén?
Bent a szobában, a búbos kemence melletti padkán botra görnyedt, öreg parasztasszony fogadott. Haja teljesen ősz, alakja meghajlott, csak arcvonásai a régiek. Arca a régi, s nekem éppen olyan szép, mint húsz esztendővel ezelőtt volt. Rajta kívül még legkisebb leánya, annak férje és egyetlen gyermekük volt a szálláson. Nekem ez úgy tűnt, hogy az egész szállás üres, mind elhagyták a lakói.
– Hova lettek? Mi történt a sok gyerekkel, hiszen tizenegyen voltak?!
A szeretet, amellyel fogadtak és körülvettek, a régi volt. Keresztanyám folyton csak azon csodálkozott, hogy milyen nagy lettem, és hogy megemberesedtem, amióta nem látott engem. Hangja és közvetlensége áthidalta a húsz év távlatát és azt a szakadékot is, amelyet a nagy idő ásott közénk Ő még éppen olyan közelinek és annyira hozzájuk tartozónak érzett engem, mint akkor, amikor ott csetlettem-botlottam a szállás körül. Ruhám, hangom, viselkedésem, egyszóval külsőm nem volt idegen előtte, csak azok előtt, akikkel együtt kanászkodtam a tarlón.
Később a szomszédos szállásról és a faluból megérkeztek a gyerekek, akik időközbon velem együtt fölnőttek, hogy találkozzanak a rokonnal. Nagyon nehezen tudtunk összemelegedni, azt sem tudták, hogyan is szólítsanak. Egy ideig szótlanul ültek, nagyokat hallgattak, majd amikor mégis kinyíltak a beszéd kapui, ügyetlenül, gyámoltalanul magáztak, vagy kerülték a megszólítást. Nem tudtak föloldódni és közvetlen, testvéri hangon megszólalni. Úgy éreztem, hogy állandóan alulról néznek föl rám, és még csak nem is gondolnak arra, hogy a kisebbrendűség érzetét a rokoni kapcsolatokkal kiküszöböljék magukból. Az időről, a termésről, a munkáról és a háborúról forog a szó, de több a hümmögéssel elharapott megjegyzés, mint a teljes és értelmes mondat. Már-már attól tartottam, hogy a társalgás fonala valahol végleg megreked, megint megkérdeztem keresztanyámat, hogy hol vannak a többi gyerekek. Itt csak négy van, és tizenegyen voltak.
A válasz nehezen indult, de azután széles áradással ömlött a mondóka, és megvilágította előttem az ősi szállás elmúlt két évtizedének történetét.
A gyerekek fölnőttek, ki megnősült, ki férjhez ment, és utána szétszéledtek. Károly bátyámat János is követte Amerikába, és az Újvilágban építettek maguknak otthont. A leányok itthon magyar legényekhez mentek férjhez, de szegényekhez, úgyhogy a gyereken kívül úgyszólván semmivel sem gyarapodtak. Most még nehezebben élnek, mint gyermekkorukban éltek, így némelyik napszámba is eljár, hogy megkeresse a kenyeret. A két legkisebb legény is fölnőtt és megházasodott. Isten tudja, mi vitte őket rá: mindketten bunyevác lányt vettek feleségül. Pedig sem nem gazda[29]gok, se nem szépek, csak éppen hogy dolgosak. Régente pedig alig akadt bunyevác a családban: egy volt, az is beléjük olvadt. Elmagyarosodott…
Kérdezem őket, hogy miért házasodtak így. Vállaikat vonogatták. Láttam rajtuk: csak ösztönösen érezhetik, hogy Bácska a népek olvasztókemencéje.
A föld sorsa egybe van kötve a család sorsával. Ahogy a gyerekek szétszéledtek, úgy szétszakadozott a valamikor egy tagban lévő tizenhét hold föld is. A szabálytalan téglalap alakú gazdaság legfölsőbb sarka, másfél hold most a legidősebb leánygyermeké, aki Szabadkán van férjnél. Az utána következő másfél holdas darabot a szomszédos sváb gazda vette meg Károlytól, aki Amerikába vándorolt. A szállás körüli föld, három hold, még egy tagban van, mert az anyáé, és ezt mind a tíz körmével őrzi halála napjáig. A szállás alatt egyik parcella az Imre gyereké, másik az Erzsi lányé, de azután megint megszakad, mert az Amerikába vándorolt János földjét és a Ta-vankútra költözött Mátyás parcelláját eladták egy bunyevác földbirtokosnak, aki Imre feleségének a nagybátyja. Most abban reménykednek, hogy a házasság folytán keletkezett rokonság visszahozza majd a földet. És még egy szép darabka föld volt, közvetlen a vasúti töltés melletti magaslaton. Ezt meg a szerbek kisajátították, és árkokat vájtak bele, meg cementfedezéket építettek a szép domb tetejére.
Így a tizenhét hold földből kilenc hold maradt meg a családnak: nyolc kicsúszott a lábuk alól, és alig van remény arra, hogy valaha is vissza tudják szerezni maguknak. Úgy láttam, belenyugodtak sorsukba, engem viszont megdöbbentett a helyzet: ha az idő és a parasztsors így kikezdte őket, és földjük felét lehasította, mi lesz akkor a másik húsz esztendő után?
Ők védekeznek ez ellen a maguk módján. A tizenegy gyermekes családban már megjelent az egyke; némelyiknél kettő van, de legtöbb a három gyerek. És az összezsugorodott földdarabkákon dolgoznak éppen olyan kedvvel és szorgalommal, ahogy szüleik dolgoztak a tizenhét holdas gazdaságon. Az öreg szálláson ma már egyetlen ló sincs, üres a kocsiszín is, csak egy tehenet tartanak, és néhány malacot meg baromfii. Imrének egy lova van, meg kocsija, és Erzsi lány férje is hozott a családba egy lovai. A két lovat egybefogják, és együtt dolgoznak a másfél-másfél holdon, s így a két kis gazdaság lova egy eke előtt egy gazdaságot jelent. Nem is másfél, hanem három hold földet munkálnak.
Amikor a lovak egybefogásáról beszéltünk, Imre nyelve is megoldódott. Kimondta, hogy másfél holdján házat épített, istállót és akólat. Vert falú házacska, de cseréppel van födve, és detektoros rádiókészüléke is van. Menjünk el – mondta –, és hallgassuk meg a híreket! Még az erőltetett magázást is elhagyta, annyira megörült, hogy megnézem a házát és meghallgatom a rádióját.
Keresztanyámtól elköszöntem, és a régi szállásról elindultunk az új szállás felé…
A téli látogatásom óla gyakrabban eljárok hozzájuk. Megszerettem a parasztrokonokat. Lehet, sőt talán igaz is, hogy ezt a szeretetet a mai parasztimádat hulláma ébresztette föl bennem, de állandó érdeklődésemet már nem a múlt romantikus élményei, hanem a jelen reális képei tartják felszínen. A rokonokban korunk magyarjainak igazi arcát látom: a nehézkes, hallgatag, nem örökösen sopánkodó, hanem a legnehezebb megpróbáltatásokban is kitartóan dolgozó magyarokat. Zaklatott életünk kérdéseire az ő életük sem tud feleletet adni, de bennük él kiolthatatlanul az a reménysugár, amelyben mi is, parasztoktól távol élő, csüggedő és kétkedő polgárok megkapaszkodhatunk.
Mert valóban úgy van: a falu, a tanya közelsége és a föld közelsége már egymagában is hitet jelent. [30]