Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. június 15) 6. szám

Csuka Zoltán: Búcsúszavak Prokopy Imréhez

A Szenleleky Kornél Irodalmi Társaság ügyvezető elnökének végtisztességén elmondotta Csuka Zoltán, a Társaság ügyv. titkára.
A halállal sokszor találkozik az ember, manapság hősnek sem kell lenni ahhoz, hogy farkasszemet nézzünk vele, de igazi találkozásunk akkor történik, a hideg megdöbbenés akkor ragad torkon leginkább bennünket, ha olyan valaki koporsója előtt kell megállnunk, aki harcban és hitben, szeretetben és meggyőződésben, munkában és felfogásban esztendők hosszú során szinte eggyé forrott velünk, s most hiába nyújtjuk feléje kezünket, tiszta és férfias kézszorítását immáron soha többé nem érezhetjük. Egyetlen ember halálának híre így törhet be jegesebb, fájóbb és viharosabb kegyetlenséggel, így süvíthet végig egész valónkon szélvésznél is hevesebben, mint tömegek szomorú pusztulását jelentő bármely híradás. Mi, akik a Kecskeméti utcai könyvsátor előtt az idén a mi szeretett Imre bátyánk nélkül álltunk, ezért rendültünk meg egész bensőnkben, mikor egy váratlan telefonhívás bejelentette, hogy Szenteleky Társaságunk ügyvezető elnöke, a Láthatár körül csoportosuló férfiak kisebbségtudományi munkaközösségének mindig fiatalos szívű nesztora testben eltávozott e földi terekről, s már csak lelke az, amely velünk van, közöttünk él és marad is életünk fogytáig. Hiszen tudtuk, hogy súlyosan beteg, tudtuk, ő maga hangoztatta, hogy indulóban van erről az árnyékvilágról, s mégis tétova hitetlenséggel néztünk fel a napsugárban fürdő júniusi égre; nem, nem lehetséges, hogy egyedül maradtunk, nem lehet, hogy itthagyott bennünket.
A legutóbbi negyedszázadban, a Délvidék kisebbségi sorsának, küzdelmeinek hevében ismertük meg az ő nevét, szinte még surbankó korunkban, s mikor mi az életbe kiléptünk, ő már túl volt azokon a harcokon, amelyeknek tüzében jellemmé edződik a férfi, amikor elválik, ki mit tanult annak lényegéből, amit keresztyénségnek hívunk, s kiben vált a célnál is erősebb hatalommá ez a titokzatos valami, amiről ifjúkorunk iskoláiban a tanárok úgy nyilatkoztak, hogy igazi férfiú csak az lehet, akiben tiszta és törhetetlen a jellem, az a jellem, amelynek példáit görög és római férfiak cselekedetei nyújtották: mélységes szeretet, amely bátorsággal ötvöződik, hideg és élesen megfontoló ész, amelyet a lélek melege fűt, nagylelkűség és krisztusi megbocsátás, amelynek semmi köze a gyávasághoz, a megalkuváshoz, a nemzet és a haza szeretete, amely – ha kell – a vértanúságot is vállalja, de gyűlölködő és gyáva elnyomó más néppel szemben nem lesz soha, az igazság szenvedélyes keresése, amely nem téved el a fanatizmus útvesztőiben, és látását nem ködösíti el az önzés, szent hevülés az örök Szépért és Jóért, amely nem fut délibábok és hamis ködképek árnyai után.

[Kép 01] Prokopy Imre

Mi ezt kerestük azokban a férfiak[241]ban, akik előttünk jártak, és itt, a sír közelségének megdöbbentő realitásában hízelgés nélkül mondhatjuk el; Prokopy Imrében ezt a példaképet, ezt a jellemet találtuk, s minél inkább megismertük őt az esztendők közös, vállvetett munkájában, annál erősebben éreztük jellemének sziklaszilárd kibontakozását és útmutató hatalmát.
Ifjúsága szép lelkesedéssel indult, azzal a lelkesedéssel, amely szinte törvénye minden ifjúságnak, de tüzének mélysége az esztendők egymásra halmozódásában tűnik ki igazán. Prokopy Imre, mikor Lausanne-ban diákoskodott, ennek az ifjúi szent tűznek hajszolására zarándokolt el a turini remetéhez, s ez a szent tűz késztette a patetikus mozdulatra, hogy távozáskor lehajoljon, és megcsókolja a kezet, amely az ő saját szavai szerint megmentette a magyarságot. Ha ez a tűz csak szalmaláng lett volna, a mozdulat is üres pátosz marad, de Prokopy Imre hetvenéves korában is hittel vallotta ennek a fiúi kézcsóknak tiszta alázatosságát, és életével is vállalta a hit következményeit. Prokopyt, a pedagógust egész életében ez a szent tűz fűtötte: nemes szeretet a diákjai iránt, ez a szent tűz hevítette, hogy a század elején beálljon azok sorába, akik lehet, hogy ösztönös meglátással létesítették a Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaságot. Ez a szent tűz gyújtotta bátorságát a harctereken, s ugyanez a szent tűz hajszolta, mikor ezredének pénzét a hadifogság megpróbáltatásain keresztül is őrizte, mentette, és végül is hazahozta. Ez a szent tűz égett benne, mikor szinte teljes kilátástalansággal dacolva, az idegen megszállás első idejében vállalta az elszakított megye főispánságát, nem hagyta el helyét, hanem ottmaradt, és ette az internáltság keserű kenyerét. Ez a szent tűz hajtotta, amikor a gyászos békekötés, a letaglózott nemzeti akarások idején ott volt a Magyar Párt megszervezőinek első sorában, vállalta a főtitkárság akkor igazán nem kifizetődő és szinte egészen reménytelen feladatát, szervezett, utazott, buzdított, soha egy pillanatra sem saját önös céljaira gondolva, de annál inkább mindvégig elszámolva az utolsó fillérrel is. Ez a szent tűz íratta véle cikkei sorozatát, s mikor már tehetetlenné vált a helyzete, ez a szent tűz biztatta, hogy a harcot ideát, az ország fővárosában folytassa lankadatlan reménykedéssel, kitartással és hittel abban, hogy a magyarság igazának meg kell érnie, és a jóvátétel órájának el kell érkeznie. Ez a szent tűz sarkallta, hogy mindig és mindenhol ott legyen, ahol szaktudására, megfontolt és alapos véleményére szükség volt, a Revíziós Ligában éppúgy, mint a szakfolyóiratok egész sorában, s ha kellett, Genfben, ahol nemegyszer tett fontos szolgálatot nemzetének. És az a szent tűz volt az, amely figyelmét a délvidéki magyar irodalom küzdelemteljes éveiben éppúgy, mint később, az írók felé fordította, hogy bennük az örök magyar szellem rokon lelkeit lássa, melléjük álljon, biztassa, ösztökélje őket, s ez a szent és örökké fiatal tűz volt az, amely a felszabadulás után a délvidéki magyar írók közé hozta, hogy velünk együtt alapozza meg azt a Társaságot, amelyet legalább fél évszázad előtt kellett volna a Délvidéken létesíteni, hogy a magyar szellem a maga külön sajátosságaival gyökeret tudjon verni saját pátriájában.
– Mi a magyar? „– hangzott fel az utóbbi években oly sokszor a kérdés a hazában, s mi, délvidékiek szülőföldünk nemzetiségileg tarka területén tán még többször kerültünk szembe ezzel a kérdéssel, mint másutt. A sok példa között az ő egyénisége volt a közel fekvő felelet erre a kérdésre is; ő, a szepességi cipszer életével és cselekedeteivel mutatott példát a jó magyarságra. Ez a magyarság egy belső bokor tüzéhez hasonló, mindig újraszülető, mégis mindig lényegében azonos örök lelki magyarság. Nemzetét, népét mindig mélységesen szerette, s ezt a szeretetet nem a száján hordozta, hanem felbecsült-e s csak most látjuk igazán, milyen mély bölcsesség volt ebben a felfogásában. [242]
Alakja most eltűnik földi szemünk elől, elrejti a sír, amely minden élet végén ott áll, ott tátong riasztó mélységével. De szelleme és cselekedetei, szeretete és példaadása tovább fog élni közöttünk, és át fog szállni nemzedékről nemzedékre mindaddig, amíg egyetlen magyar szó hangzik a magyar glóbuszon, fehér izzással izzó, talán az égő csipkebokor. A Szenteleky Társaság szent kötelességének érzi, hogy első ügyvezető elnöke emlékét ne csak megőrizze, hanem tagjai alkotásaiban meg is örökítse, azok a magyar férfiak pedig, akik a magyar nemzetiségi kérdéssel foglalkoznak, éppúgy kötelességüknek érzik, hogy ennek a hazának és a hazát alkotó nemzetnek legmélyebb igazságait minden tűzön és vízen átmentsék az el nem múló Aeterna Hungaria részére. S búcsúzóul nem tudunk jellemzőbb és igazabb igéket mondani koporsója fölött, mint Pál apostol megrendítő és az ő életére annyira alkalmazható szavait:
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.
Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nékem az Úr ama napon, az igaz Bíró, nemcsak nékem pedig, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az ő megjelenését.”