Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Az én pénzem már régen elfogyott. Ha esze lett volna, már régen elhagy, de velem maradt, és ékszereiből és más értékes holmijaiból éltünk. Tegnap fogyott el az utolsó pénze. De nem azért hagyott el… Apám, öt évig éltem ezzel a leánnyal. Jó volt hozzám mindig. Szeretett. Én az első naptól kezdve untam. Utamban volt, de nem volt soha annyi akaraterőm, hogy elküldjem magamtól… Tegnapelőtt mégis megmondtam neki, hogy menjen el. Ezt megmondani nem volt könnyű. Más az, ha valakit egy ideig szeretünk, aztán eldobunk. Ez szinte törvényszerű. De én sose szerettem. Éppúgy voltam a szeretője, mint a Tengerentúlinak vezérigazgatója. Mégis megmondtam. Eggyel-mással megindokoltam, ő is mondott aztán egyet és mást. Végre megtudtunk egymástól mindent. Ez a minden engem megdöbbentett, öt évig éltem a leánnyal, és nem ismertem, igaz, nem is voltam kíváncsi rá. És hogy megismertem, vele akartam maradni. De ő visszautasított. Azt mondta, hogy menjek vissza apámhoz. Tegyem jóvá a hibáimat, ő is visszatér a családjához, és igyekszik a maga életével együtt azokét is kiigazítani.

– Mégis furcsa, hogy a fennkölt nő tegnap hazament, és ma itt van ez a levél.

– Apám, én tudom, hogy a Salgó tegnapelőtt még a lányát akarta megzsarolni. Nem sikerült, így hát közvetlen apámhoz fordult.

Az öreg Siró felkelt, és felvette az asztalról a levelet.

– Szóval ez a levél tárgytalan? Eltéphetem?… Vagy jelentsem fel Salgót zsarolásért?

– Nagyon piszkos úgy volna ez…

– Hát jó, eltépem – és a levelet apró darabokra szaggatva, fagyosan mondta a fiának –, de ezzel a mi ügyünk nincs elintézve.

– Tudom, apám. Erre az incidensre nem is számítottam.

Az apa kilépett a lugasból, és intett a fiának, hogy kövesse.

Felmentek az emeletre. Az apa íróasztala elé ült, a fiát állni hagyta.

– Hová tetted a pénzemet? Ha a törvénynek nem is tartozol felelősséggel, nekem igen.

A fiú le akart ülni.

– Maradj állva! Én most törvényt ülök feletted.

Rábámult az apjára, tiltakozni akart, mint ahogy a múltban mindig szembeszállt az apjával. Egész életén át csak az apjával tudott erős, bátor lenni, amit a köztük levő tragikus ellentétek mindig szítottak. Már-már kirobbant, de eszébe jutott Emmi tanácsa: „Szót fogadni.”

– Hát jó, akkor védekezem – szólt halkan.

– Tudod, hogy mennyi pénzt vittél el?… Hallgatsz… Megmondom. Százezer pengőt. Ha az a pénz nálam marad, kamatjaival együtt még több is volna».  Mi történt azzal a pénzzel?

A fiú beszámolt:

– Sose tudtam, hogy amit magamra költők, bevallom, sokat, az is abból telik. Azt hittem, hogy fizetésből, nyereségekből, tantiémekből élek. A pénz elveszett, és én ezt az utolsó esztendőben tudtam meg. Szégyellem magam, de nem tudtam, hogy mi történik körülöttem. Pojáca voltam… De mondja, apám, miért engedte? Miért adott pénzt erre a célra nekem? Engedte, hogy Pestre menjek, és ott abban az időben csak ez volt az egyetlen foglalkozás, amire vállalkozni lehetett. Nem mondtam el a terveimet? Szó nélkül hozzájárult, és egy huszonhárom éves gyerek tervét pénzzel megalapozta. Sokat tűnődtem, csodálkoztam ezen. Csak egy éve annak, hogy figyelmeztetett erre, hogy vigyázzak a becsületemre, pedig az már akkor nagyon kockán forgott. Oh, én akkor már mindent tudtam, de akkor már a sarki kofa is mindent tudott. Akkor már mindenki a legszakszerűbb kifejezésekkel tudta elmondani, hogyan ment tönkre. Akkor már mindenki kitűnő gazdasági és pénzügyi szakértő volt, és bukását lamentáló vezércikk hangján panaszolta el… Mit mondjak apámnak? A pénz elveszett, Megkönnyebbülök, hogy végre bevallhatom ezt. Nem kell többé bujkálni, hazudni és folytatni a csalást. A pénz nincs meg. Nem is keríthető elő… Apám, büntessen meg vagy bocsásson meg. Megszolgálom apámnak. Nézze, már meg is kezdtem.

Az apja elé tette indexét.

– Egy bizonyíték. Ma felvétel végett jelentkeztem az egyetemen. Adjon nekem havonta száz pengőt, kijövök belőle. Vagy elmegyek anélkül is. Én tegnap óta hiszek magamban. [333]

– Persze, a lány tanított meg erre. Okos nő. Rafinált nő. Azt hitte, hogy ezzel engem megfoghatsz, így kényelmesen vársz… Vártok. Töltőd az időt az egyetemen… Gondoljátok… én majdcsak meghalok… De én nem halok meg, én nem fogok meghalni soha!

A fiú az apjára bámult, és aztán nagyon komoran válaszolt :

– Én is hiszek apám végtelen életében. Engem bizonyára túlél. Azért tartom súlyosnak, hogy a pénz elveszett, mert én ugyan apám után nem örökölök, s így a pénzt nem a jövő enyémből vesztettem el. Éppen ezért, higgye el, apám, hogy nincs itt semmi tervezgetésről szó. És ne bántsa azt a leányt. Az a leány jó. Okossága is csak jó. Azt mondta, hogy nem kellek most már neki, mert vallomásomból megtudta, hogy kitett gyerek vagyok, hogy nekem nincs annyi erőm, hogy megtaláljam az apám, aki megvan, és nem tettem soha egy lépést, hogy megtaláljam az anyám, aki él… hogy tudnám akkor megtalálni, szeretni őt?… Elküldött azzal, hogy csak magammal törődjem… És én hazajöttem… hogy megértsük egymást… Mondja, apám, mi baja van velem? Gyerekkorom óta mi baja van velem? Tele vagyok kétségekkel… Most, különösen most, hogy apámra nézek… Mondja, miért kínlódik maga? Mondja, miért fáj magának, ha engem lát?

– Hallgass már! Elég volt! Nem tűröm… nem bírom – vezényelt az apa, de hangja mind lejjebb szállt, és arca új színt öltött, mintha lárva hullott volna le róla. Elhagyta a bírói széket, fia elé lépett, és elcsendesedő hangon mondta:

– Engem is kétségek kínoztak. És most érzem, hogy már gyenge vagyok. Nem bírom tovább. Ide figyelj! Ülj le. Most én fogok állni. Most én vallok. Az anyád már három hónapja teherben volt veled, és én nem tudtam. Az orvos mondta meg. Kicsi híja, hogy akkor megölöm anyád, és vele pusztulsz, őrülten szerettem anyád, de ő komiszul megmondta, hogy nem szeret engem. Megszülettél… Hét hónapos gyerek vagy. Idegenben, Pesten szült meg az anyád… Irtózom attól a várostól… Tizennégy hónapon át kínlódtam azért az asszonyért, hogy megtarthassam. Hiába volt minden. Elhagyott, nem törődött azzal, hogy téged nem vihet magával. Elhagyott engem, és talán nem is szánakozott felettem.

– Apám, hallgasson! Ez rettenetes! Szegény Emminek igaza volt. Tegnap mondta, frissen emlékszem: »Ne haragudj apádra. Érezz vele! Mert nincs igazad, amikor apádra panaszkodsz. Honnan tudod, hogy ki volt az anyád? Talán ő is azt mondta, amit te most, hogy nem tudja szeretni őt?« Kétségbeesve kiáltottam fel: »Azt mondod, hogy olyan vagyok, mint [334] az anyám?« »Igen«, – válaszolta ő, – »nagyon hasonlíthatsz rá.«

– Nagyon hasonlítasz rá… Magamat hiába kutatom benned.

– Sose kutatta. Megállt mindig a kétségei mellett. Most mondja meg nyíltan, hogy nem tart a gyerekének. Most már tudom, hogy mindig ezt éreztette velem.

– De huszonkilenc évi kínlódások között.

– Megkeresem anyámat. Elszámolok vele. Nem fáradok bele a keresésbe, meg kell találnom.

– Nem kell keresni, tudom, hol lakik.

– Hát mondja meg! Elmegyek hozzá… Kivallatom.

– Majd én megyek el hozzá. Rászánom magam… De előbb elolvasom az élettörténetét.

– Az élettörténetét?

– Igen. Mióta elment, lesetek rá. Minden lépéséről értesítést kapok. Emlékszel, hogy otthon, Kiskerten az irodám mellett lévő szoba állandóan lakat alatt volt? Ott őriztem a leveleket, az utolsó évekét pedig itt, a toronyszobában.

– És most újra elolvassa?

– Egyet sem bontottam fel soha. Féltem a levelektől. Nem akartam megtudni semmit anyádról… Hátha egyszer visszajön…

A fiú megrendülten nézte az apját.

Most már mindent tud. Elébe tárul apja tragédiája, mely az ő fogantatásánál kezdődött, és e percben kulminál. Szerette volna a kezét megcsókolni, alázattal eléje borulni Megmutatni neki, hogy megérti a szenvedését. De nem merte. Egyre csak bámulta ezt a furcsa, erős embert, aki három évtizeden át úgy megélt kínja társaságában. És eléje tolultak vissza, egész gyermekkoráig azok a kis és nagy események, melyek apja és közte megtörténtek. Újra megvizsgálta azokat. Most már tudja, hogy egy folyton égő ember előtt állt mindig, aki számára ő csak egy kínos kérdés volt. És gondolatait hangosan folytatva fordult apjához, aki megrendülését titkolva, már felemelt fejjel, egyenesen állt, mintha szenvedéseinek állna díszőrséget.

– Így élni… Borzasztó… Ezernyi levelet fölbontatlanul hagyni… Honnan vette ehhez az erőt?… És az a szomorú játék, amikor fogságomból hazajöttem… Szörnyű, hogy játszottam a szavakkal, melyek mind akörül lázadoztak, hogy apám-e?… Azért jöttem haza, hogy szót fogadjak, de látom, el kell menni… Szeretném, ha… mielőtt elmennék… barátságot kötne velem. [335]

– Miért kerülöd, hogy apádnak szólíts? Csak szólíts apádnak! A világ, a törvény előtt a fiam vagy… És nem akarom azt hinni, hogy nem vagy a fiain! Miért hagyott volna nálam, ha mástól szerzett téged? Se én, se te, nem kellettünk neki… De elég volt. Ne beszéljünk. Döntöttem, elmegyek anyádhoz.

– Ilyen későn…

– Most már elmehetek hozzá… Megöregedett…

Vacsora után felment a toronyszobába. A pecsétes leveleket bőröndökbe rakta, és Zoltán látta, hogy azokat egymás után hordatta le az udvarra.

Útra fölkészülten tért vissza az apa. Búcsúzott.

– Bemegyek Kiskertre. Elolvasom a leveleket. Meg akarom tudni, hogy van-e mit keresnem anyádnál? Lehet, hogy az első levél eleget mond, és visszakerget ide. Lehet, hogy hetekig olvasom az értesítéseket. Te csak maradj itthon. Várj rám! Tizenhat évet mulasztottál az egyetemen, még néhány hetet késhetsz.

Lement az udvarra, és elzörgött csézájával a többi levelekhez.

*

Nem találta a levéltár kulcsát, kalapáccsal verte le a lakatot. Gábris behordta a bőröndöket, és magára hagyta gazdáját.

És most…

Nagy rend volt a levéltárban. A polcok a mennyezetig értek. Ott zsúfolódott vagy kétezer levél. Nagy regény ez. Ha minden levél csak egy oldal: kétezer oldal. Kétezer oldal egy asszony életéből. Nagyon hosszú, folytatásos regény. Huszonkilenc év alatt közölték. Érdekes lehet ez a nagy regény, melynek adatait az életből leste el a detektív, és a mű folytatását ritka örökségül a fiára hagyta. Két ember abból élt, hogy egy asszony életét kileste. Hetenként megírni egy asszony életét, bizonyos, hogy e foglalkozás szenvedéllyé vált. Mi minden történhetett ezzel az asszonnyal, mi mindent költhettek életéről? E levelekben bizonyára benne van harminc év története, divatja, erkölcse… Érdekes olvasmány, különösen idősb Siró Zoltán számára, aki tétovázva áll a levéltár előtt. Az első csomót már ki is emelte rekeszéből, de visszatette… Éjfélre járt már, és még mindig tétlenül meredt a levelek felé. Végre döntött. Gábris után kiáltott, aki a szomszéd szobában bóbiskolt.

– Gyújts be a kandallókba! Kipróbáljuk, jól égnek-e?

Hamarosan jelentette a béres, hogy a kandallókban ég a tűz. [336]

– Menj aludni!

Sokáig viaskodott magával, de azután mégis jóváhagyta a tervét. Leszedte a polcokról a leveleket, és nyaláb nyaláb után dobta be a kandallókba.

Harminc év történetéből nem maradt meg egyéb, csak egy lakáscím, amelyet a fejében hordott. Csak egy régi szívdobbanás, mely láng volt, melyet nem égethetett el.

XII.

Reggel befogatott, az állomásra hajtatott, és felült a Budapest felé induló vonatra.

A Pannóniában szállt meg. Bőröndjéből kirakta ferencjózsefjét, lakkcipőjét.

Gyorsan magára szedte ezeket a harmincéves ruhadarabokat. Tíz óra volt. Ráért. Egy boltban kalapot vásárolt. Az utcán mindenki megbámulta. Egyetlen ember ma e városban, aki ferencjózsefben járkál. Régen nyugalmazott telekkönyvvezetőnek vagy néptanítónak nézték, aki valamely nagy ünnepségre készül, vagy kitüntetését megy megköszönni. Idősb Siró Zoltán nem fordul ennyi érdeklődéssel a város népe felé. Kívülről mi sem hatol belé. Ha 1930-ban meg is csappant az utca forgalma, mégis más volt a Rákóczi-út képe, mint harminc év előtt. De ő nem kereste az utcáról kiveszett lovakat, nem bámult el a neki rengeteg forgalmon, az autók lármáján. Belső izgalmai egészen lefogták. Másfél óra múlva, előbb nem illik látogatóba menni, nagy találkozás lesz. A Rókusnál megállt. Régi, meghitt vendéglőjét kereste. Valamikor a Vurglics volt kedvenc sörözőhelye. Nincs már meg. A polgári vendéglő helyén fényes étterem van. Továbbmegy. Tán a Debrecen még megvan. Mert jogászkorában több jó sörözőhelye is volt, Erre gondol a kimérten lépegető Siró, és arra is, hogy milyen életesen élt valaha e városban, hogy uralkodott ő itt, amikor még ezt az utcát Kerepesiútnak nevezték. Azóta átkeresztelték az egész világot… De a Debrecen, a régi ütött-kopott házban még áll. Betér oda. De hova lettek a tarka abroszok, fehér kötényes pincérek?… A pörkölt, meg a sör olyan jó, mint régen. Megiszik egy korsó sört és még egyet. Szívére megy a sör, felenyhül. Bátrabban várja a nagy találkozás percét. Délben autóra ül először életében, és csak néhány perc, már kiszáll a Jávorutcai ház előtt, és még egy perc, már fenn van a második emeleten.

Jó helyen jár. A névjegy hirdeti, hogy itt lakik Almássy Erzsébet. De az ajtón lakat van, s a lakat mellett egy címke, vastag fölírással: »Elutaztam. En voyage,« [337]

Benyitott a házmestert hirdető ajtón. Egy kövér asszony állt a tűzhelynél. Alakja csak sejthető volt, mert éppen egy edényről vette le a fedőt, és ettől tele volt gőzzel a konyha.

– A házfelügyelő urat keresem.

– Nem tetszik tudni, hogy meghalt? – lépett ki a gőzből a testes nő. – A múlt hónapban temettem el.

– Nem, nem tudtam, jó asszony! – szólt eltűnődve azon, hogy a házmester halálán kívül isten tudja, mi mindent nem tud még. – Teljesen tájékozatlan vagyok. Bizonyára ön vette át boldogult férje munkáját.

– Mindig én csináltam, kérem. Szegény jó uram folyton csak ivott.

Siró visszautasító mozdulattal tért rá a maga ügyére.

– Almássy Erzsébet úrnőt keresem. Lakása ajtaját zárva találtam, ön bizonyára tudja, hogy mikor fog hazaérkezni.

– Azt nem lehet tudni, kérem, – válaszolt bizalmatlankodó hangon, és visszatért gőzölgő fazekai mellé. Onnan szólt vissza: – Mindig úton van, és ritkán jön haza.

– Valami foglalkozása van?

–Mit tudom én? Egy nagysága, aki itt lakik. A házbért is az ügyvédje vagy mije fizeti meg a háziúrnak.

– Azt talán csak tudja, hogy ki az ügyvédje?

Az asszony méregbe jött.

– Tessék kérem engem békében hagyni. Parancsom van a háziúrtól, hogy a lakókról fölvilágosítást csak a rendőrségnek adhatok. Annyi gyűjtőíves úr jár ide, bizonyára maga is az, nagyon feketébe tetszett öltözni, hogy meg kell védeni a lakókat.

Visszavonult a fazekai mellé, egymás után szedte le a födőket, a konyha megtelt zsíros szagú gőzökkel, amelyek teljesen elbújtatták a hivatását ridegen, de lelkiismeretesen betöltő házmesternőt.

Idősb Siró Zoltán visszavonult. Az utcán nagyon bosszankodott, hogy az éjjel elégette a leveleket. De ez nem olyan nagy baj. Elmegy a detektívjéhez, attól mindent megtud, amire kíváncsi.

– Mit akar megtudni?… Semmit! Csak beszélni akar az asszonnyal, aki harminc év után zavartalanul megteheti a vallomást: kié a házasságuk hetedik hónapjában született gyerek. A gyilkos kérdésre, mert a fia is felvetette most már, választ kell kapni. Elő kell keríteni az asszonyt… Igazán nincs más elintéznivalója vele. Így tárgyalt magával az öreg Siró, alaposan kihegyezve tragédiáját.

Elment a detektívhez. Furcsállta, hogy az irodát semmi tábla sem jelzi. Még jobban csodálkozott, amikor belépett a [338] lakás egyetlen szobájába, és ott egy ágyban heverő, lesoványodott emberkét talált. Az ágyhoz egy műláb volt támasztva.

– Kipp Fedor urat keresem.

– Én vagyok… – szólt ki az ágyból egy siralmas hang. – Mivel szolgálhatok?

– Maga az?… A teremtésit!… Nohát, akkor jól vagyunk! Tudja meg, hogy én Siró Zoltán vagyok.

A beteg ember felemelkedett, két kézre támaszkodva rémülten bámult vendégére.

– Tudja, ki vagyok én?… Látom, hogy tudja… Mondja, van magának segítsége, aki elvégzi maga helyett a munkáját?… Mert innen, az ágyból el nem intézheti.

Kipp Fedor visszahanyatlott. Szemét elfordította vendégétől, és várta a halálát vagy a rettenetes vendég eltűnését.

– Mióta beteg maga?… Mikor vesztette el a lábát?… Nem felel?… Hallja, ezzel a műlábbal szorítom ki magából a szót.

Indulatosan kapott a műláb után. Jó, hogy kiesett a kezéből, mert hozzávágta volna a nyomorulthoz. A műláb nagyot reccsent, és eltört a földön. A béna ember felszisszent, és térdcsontjához kapott.

Siró az asztalon egy csomó lepecsételt borítékot pillantott meg. Odalépett, mind a nevére volt címezve. Sorra tépte fel a borítékokat, és mindben ezt a szöveget találta: »Nagyságos Uram! Semmi újabb jelentenivalóm nincsen.

– Hát engemet mindenki megcsal? – ordított fel – Hé! ne bújjon el az ágyban, ne féljen!… Beszéljen!

– Uram – nyöszörgőit Kipp Fedor –, mindig rettegtem attól a perctől, amikor minden kiderül… A háborúban ellőtték a lábam… Hallgasson meg, uram… Én tizenhatban mint száz százalékos rokkant kerültem haza. Egypár pengőt kapok rokkantsági címen, Uram, ne bántson… Az apám mondta, hogy csak nyugodtan küldjem hetenként a levelet. Apám érezte, hogy meghal. Ezért elmondta nekem, hogy milyen megbízást kapott öntől. Az én apám nagyon tisztességes ember volt. Amit elvállalt, azt lelkiismeretesen teljesítette is. De amikor én, így, hazakerültem a frontról, és ő is súlyosan megbetegedett, kétségbeesetten gondolt arra, hogy mi lesz velem, ha meghal. És ekkor kezdett ilyen jelentéseket küldeni. Kipróbálta, hogy elegendők-e az ilyen jelentések? Apám mesélte, hogy eleinte négy-öt oldalas leveleket küldött. Nagyon csodálkozott mindig, hogy értesítései tartalma után még további jelentések is kellenek önnek… Áldotta önt, uram. Abból a pénzből élt, amit öntől kapott. Mondta sokszor, hogy semmi értelme sincs tovább ennek a munkának. [339]

– Azt akarta az apja ezzel mondani, hogy nem érdemes azzal a nővel tovább törődni?

– Nem tudom, kérem. Apám nagyon diszkrét volt még velem szemben is… Mondom, közel egy évig küldte a hírt, hogy nincs különös újság… Boldog volt, hogy így is lehet, s ezért azt mondta, hogyha meghal, csak jelentsem önnek, hogy mindent tudok, és én folytatom az ő munkáját. Halálos ágyán imába foglalta az ön nevét, uram, mert az volt a meggyőződése, hogy tizenhat évi lelkiismeretes munkája után jóságosan nyugdíj címén adja a havi járandóságot… Azt mondta, hogy nem szép tőle, hogy megcsalja önt, és még reám testálja a csalást, amiből megélek…

– Maga ezt tizenkét éve csinálja?…

– Igen… Eleinte… bocsásson meg… teljes nyugalommal. De később mind jobban féltem. Amikor már az ilyen semmitmondó levelek százait küldtem el, nyomorult testem és lelkem tele volt remegéssel, rettegéssel. Elhatároztam, hogy abbahagyom, hogy meghalok, de előbb mindent közlök önnel… Mégsem tettem meg… élni akartam… És hittem önben, uram… hittem az ön jóhiszeműségében. De nyugalmam sokszor megtört… Ha egyszer megtudja, hogy a helyzet nem változatlan. Vagy a hölgy meghal, és én arról nem tudok, de ön tud róla, és én mégis tovább küldöm a jelentéseket… Ez a gondolat kínozott. Ekkor elhatároztam, hogy kinyomozom, hogy él-e?

– Kinyomozta?

– Igen… Ebből nagy baj lett. Megkértem egy nőismerősömet, hogy menjen el a Jávor utcába… tudja meg, hogy ott lakik-e még az a hölgy, és ha elköltözött, tudja meg az új címét. Nem tudom, mit művelt, beárult-e ismerősöm annál a hölgynél, de az a tény, hogy őnagysága megjelent nálam, és kérdőre vont, hogy kinek a megbízásából kémkedem utána.

Siró Zoltán tele izgalommal figyelt.

– Írja le azt a hölgyet!

– Kellemes, magas hölgy. Ruházata előkelő. Gazdag lehet, ragyogó ékszerei voltak.

– Mikor történt ez?

– Gondolom, öt évvel ezelőtt… Mondom, kérdőre vont, hogy kinek a megbízásából kutatok utána. Nem mondtam meg, bár kétségbeesetten követelőzött. Ekkor találgatni kezdte. Leirt előttem két hölgyet és két urat. És minden személyleírása közben erősen rám nézett. Észrevettem, hogy arcomból akarja kiolvasni, hogy ki a megbízóm. Egész délutánt töltött nálam. De az én helyzetem már könnyű volt, mert az ön nevét nem ejtette ki. Önre, uram, nem gyanakodott. [340]

– Meg tudná mondani azokat a neveket, akikre gyanakodott?

A béna ember csodálkozva nézett Siróra:

– Nem emlékszik? Vagy csak kitalálta ezt a történetet?

– De uram, én ezt pontosan megírtam önnek. Végre boldog voltam, hogy hírt küldhetek. Nem emlékszik rá? Emlékeznie kell, hiszen tizenkét év alatt ez az egyetlen levél az, amelynek tartalma volt.

– Lehet – dörmögött Siró – mégsem emlékszem…

– De akkor nem is olvasta.

– Az is lehet, de folytassa.

– Úgy?… – tűnődött el Kipp. – Talán éppen ez a levél veszett el. Vagy tán nem volt otthon. Biztosan megírtam.

– Mindegy… folytassa…

– Mit mondjak még? Sajnálom, hogy arra a négy névre nem emlékszem. De törni fogom a fejem…

– Mit tud még a hölgyről?

– Semmi mást, uram. Pénzt kínált, ha megmondom a megbízom nevét.., Sok pénzt kínált. Uram, higgye el, percekig gondolkoztam, hogy ne fogadjam-e el ajánlatát? Ha elfogadom, gondoltam, úgy abbahagyom, nem küldöm önnek tovább a leveleket, és abból a pénzből, amit a hölgy felkínált, legalább két évig megélek… Meddig élek én?… De uram, én Önt nem tudtam volna elárulni a világ minden kincséért sem. Azt hittem, hogy én sokkal erkölcsösebb vagyok, ha én önt tovább csalom, mintha megmondom a nevét. Ne mosolyogjon rajtam. Higgye el, hogy én szívből ragaszkodom önhöz…

Siró Zoltán egészen elkülönülve a maga életétől, fokozódó szánalommal hallgatta az emberroncs elbeszélését. Megrázóan hatott rá az, hogy harminc év múltán találkozott egy emberrel, aki látta a feleségét. De ez csak pillanatokig tartott. A beteg ember előadása sokszor szinte mosolyra derítette. Arra gondolt, hogy az ő furcsa életébe milyen különösen kapcsolódnak be emberek, sorsok. Csak egy pillanatra lépett ki remeteségéből, és már mennyit tapasztalt. Belátta, hogy tévedett, amikor azt hitte, hogy a világot kizárta magából. Egyre nézte a csupa bőr, csupa csont emberkét, akinek ha lezárult az ajka, lázasan fénylő szemei mutatták, hogy él. Nagyon sajnálta a halál felé vánszorgó lényt, aki tizenkét év óta az életéhez tapadt, és egészen sajátságosan sokat kínlódott, szenvedett vele és miatta.

Semmi harag nem élt benne. Elfogadta, hogy az ágyban fekvő szegényke hűséges volt hozzá, nem árulta el.

Kipp megszólalt. [341]

– Ne tessék megvetni azért sem, hogy a leveleket hetekre előre megírtam. Kénytelen voltam vele. Néha hetekig nem tudom az ágyat elhagyni, oly gyönge vagyok, és olyankor írni sem tudok. Most is így vagyok.

Siró Zoltán jóságos volt:

– Nincs semmi baj, fiam. Nem haragszom… De a levélírást hagyja abba… Azért tovább is gondoskodom magáról.

*

Egy kis vendéglőben megebédelt. Inkább csak sörözött, bágyasztotta magát, nyomta az izgalmát. Holtpontra jutott. Egyre biztatgatta magát, hogy jó lesz hazautazni és folytatni életét ott, ahol abbahagyta. De erről szó sem lehet. A béna embernek az asszony látogatásairól szóló vallomásai beleültek az idegeibe. Lám, az az asszony él, és úgy látszik, nagyon komplikáltan. Megriad, mert hallja, hogy lesnek rá. Több emberre gyanakszik, hogy lesetik életét. Mit művelhet ez az asszony, és főképpen merre és hogy él, hol van ez órában? Azt hitte, hogy megöregedett, csendben múlik az élete… ő két detektívet pazarolt rá, egész emberöltőt, és úgy látszik, hogy ez a tenger idő nyomtalanul haladt el felette. Két detektívet szaggatott el, és megmaradt fiatalnak. Hány éves is? Negyvenkilenc.

Már az utcán jár, és egyre csak hajtogatja magában: „Negyvenkilenc éves…” Egy kirakat ablakában meglátja magát. Látja, hogy testes alakján milyen siralmasan kínlódik a harminc-éves ferencjózsef kabát, melyet be sem tud gombolni. Át kellene öltözni, érzi, be is térne gyorsan egy ruhásboltba, ha tudná, hogy az utca felületes népe milyen bohókásnak, messziből idehajszoltnak, ágrólszakadtnak nézi e kihízott, megfakult, elmúlt idők ünneplőjében. Milyen erős volt ő odahaza. Uralkodott, félték, és ő fenségesen nézte, hogy távoznak sorjában napjai. Kínlódott, gyötrődött, de körötte sarjadt a vetés, virágzott a szőlő, feje felett sütött a nap. Nemes, vén borokat ivott, ízes konyháról evett, és ha kellett, kiválasztotta magának a legformásabb fiatal lányt. Egyetlen esztelen fényűzése: rágódás a múlton, elvénült szégyenén.