Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Herceg János: Egy akol – egy pásztor

Az ó- és új esztendő mezsgyéjén állva az elmúlt dolgok felé megnyugvással, a jövőbe reménykedéssel nézünk. Nehéz napokat állott ki a magyarság: öntudatosan, mindig bizakodva. S ha most számot vetünk a múlttal, és felkészülünk a jövőre, a további megpróbáltatásokra készülünk fel. De ha nem egy esztendő tanulságait állítjuk magunk elé, hanem a nemzet történelmének nagy példáit, úgy nem lehet kétségünk afelől, hogy a magyarság helytáll, bármilyen nehéz helyzetbe kerüljön is, mert múltjában mindig akkor volt a legerősebb, a legfegyelmezettebb, amikor a létéért folyó harcokban kellett küzdenie. Ilyenkor találtak egymásra a magyarok, ilyenkor szűnt meg közöttük minden ellentét, ilyenkor alakult ki az a szilárd magatartás, amely a magyarság egységét, a nemzeti töretlenséget jelentette.
Nem kell továbbmennünk, csak Trianonig, hogy a magyarság összetartó erejét bizonyítva lássuk. Az országnak több mint a fele idegenbe szakadt. Erdély és Felvidék mellett talán a Délvidéket érte a legsúlyosabb csapás. Nem azért, mert őt engedték legkevésbé lélegzethez jutni, hanem azért, mert készületlenül, minden kulturális és politikai megalapozottság nélkül került idegen hatalom alá. Bácska túl közel volt Pesthez, minek gondolt volna a maga sorsára, amikor erre látszólag semmi oka sem volt, s amikor odafönt helyette jobban gondoskodtak róla. Politikai szereplése is inkább az urak magánügye volt, kulturális intézményei pedig Pestre nyitották ablakaikat. Gazdaságilag az ország éléskamrájában a magyarok éltek legmélyebben. Kialakult, erős nemzeti öntudatról, kulturális önállóságról, gazdasági függetlenségről tehát nem beszélhettünk a Délvidéken. Azonkívül talán itt volt a legnagyobb a jött magyarok száma. Az iskola, az együttélés hatásai számtalan német és katolikus szláv családot adtak a magyarságnak. Azok a hosszú vonatsorok, amelyek tizenkilencben a magyar tisztviselőkkel vitték a Délvidékről, nem hagyhattak senkiben kétséget afelől, hogy az országnak ezen a gazdag, szép vidékén a magyarság napjai meg vannak számlálva, s ha a Gondviselés nem kegyelmez, egy emberöltő alatt kipusztul itt minden, ami magyar volt.
S mégis, mégis, mindezek ellenére magyar maradt a Délvidék. Mert csodálatos dolog történt e huszonhárom év alatt! Elcsendesedett a világnézeti harc, csaknem teljesen megszűnt az osztály-ellentét, nagyjából leomlottak azok a falak, amelyek elválasztották az urat a paraszttól, a munkást a munkáltatótól, egyik felekezetet a másiktól; a magyarság fogalma megtelt élettel, erjesztő gombái megsokasodlak: dagadt, erősödött a magyar öntudat, és az összetartás gondolata talán soha olyan ragyogó, olyan tiszta nem lesz, mint ezekben a nehéz években volt.
Akármilyen ügyet kelleti elfogadtatni, csak kimondta valaki a varázsszót: magyar – nem lehetett elutasítani. A magyarság fogalma erkölcsi tartalommal telt meg, magyarnak lenni erény volt, és talán ezzel magyarázható, hogy a beolvadottak is kitartottak mellettünk, hogy nem hagytak cserben az első hívó szóra, s nem csábította őket a jobb alkalom. Mert mélyen élni gyakran felemelőbb érzés, mint csendőrködni a mélyen élők felett.
Megkérdezhetnénk: mit jelent magyarnak lenni? Mennyivel többet, mint amennyit a hazafias jelszavak kifejeznek? Bizonyos, hogy magyarnak lenni, [22] akármilyen sorsban él a nemzet, nem érdem, és nem bűn, hanem végzet. A magyarságba beleszülettünk, nyelvét, kultúráját, szellemiségét magunkba vettük; nem lehetünk mások. Ez kétségtelenül nem csupán a mi törvényünk: minden nemzeti közösség törvénye. De Európa népi tengerében a magyarság mindig jobban volt kitéve a veszélyeknek, mint más nemzet. S a veszély óráiban minden közösség összébb szorul, életmegnyilvánulásai erőteljesebbek, szebbek, mint a gondtalanság idejében. A magyar történelem számos nagy cselekedetről tesz tanúságot, amelyekkel ingadozó, hitében nem egységes nemzet sohasem lett volna képes felmutatni. Ezekre a cselekedetekre jó büszkén visszanézni, ünnepi alkalmakkor jó felidézni a múlt dicsőségeit, de a történelem ismerete nem kifejezője még az igazi magyarságnak. A megszállás alatt élő magyarnak ugyan hiába példálózhattunk volna, ha nem a maga bőrén érzi végzetes sorsát, s ha nem azért maradt volna magyarnak, mert helyzete és erkölcse nem engedte meg, hogy elszakadjon.
De az elszakadás kockázatát az egyénnek nehéz is volt vállalni. Ha kiválik a közösségből, ki tudja, beveszik-e a másik oldalon, nem néznek-e rá gyanakvással, nem tekintik-e jöttmentnek árulónak? Tudatában kellett lennie, hogy közösen mindent könnyebb elviselni. A közösségi érzés biztonságot, bátorságot ad. Ha nem talált megélhetést szülőföldjén, egyedül sohasem vágott neki a bizonytalan útnak. A szolgálat nélkül maradt délvidéki magyar munkások tömegesen mentek Szerbiába munkát vállalni. Belgrádban és környékén mintegy harmincezer magyar élt, de mindig összetartva, zárt szigetekben, egymást segítve, az anyanyelvet és a nemzeti érzést ápolva. Valószínűleg így volt Erdélyben és a Felvidéken is.
A magyarság sorspróbáját tehát az idegenbe szakadt magyarok jól kiállották. Gyakran ők küldhettek biztatást, hitet, ösztönzést a kitartásra az otthon maradottaknak. Pedig ők is csak reményeikből és erős hitükből éltek. Erdélynek olyan irodalma fejlődött ki, amilyen sohasem lett volna, ha az országban marad. A Felvidék kiépítette a maga tökéletes kultúrhálózatát. a Délvidéken pedig a semmiből lett máról holnapra szerves magyar élet. A harmincas évek elején a Kalangyának, a Délvidék egyetlen irodalmi folyóiratának ezerötszáz előfizetője volt, s Szenteleky Kornél szép versét az árva akácról, amelyet vihar tép és átok, sírva szavalták mindenütt a déli végeken. Ugyanakkor az újvidéki Srpska Matica kétségbeesetten panaszolja, hogy értelmiségének legjavát elcsábítja Belgrád, s az egykori Vajdaság szerb szellemi életét a pusztulás veszélye fenyegeti. A magyarok helyett inkább a szerbek érezhették vidéken magukat, s a száz év alatt elért eredményeik olyan arányban mentek veszendőbe, amilyen arányban a magyarság erősödött.
Irredenta? Túlságosan politikai ízű szó ez ahhoz, hogy kifejezze az idegenbe került magyarok érzésvilágát. Nem tettek ők mást, csak amit tehettek: megmaradtak magyaroknak. Minél erőszakosabb volt valamely utódállamban az elnyomatás szelleme, annál szorosabban fogták egymás kezét a magyarok. Védekezés is volt ebben a magatartásban, meg konokság is. Nemcsak testvéri melegséget kerestek egymásnál, oltalmat a közösségben, vigasztalást a balsors elől, hanem így mutatták meg, hogy megállnak a saját lábukon, és méltósággal viselik el az igazságtalanságokat.
Az új esztendő küszöbén Magyarország még háborúban áll, s a nemzeti összefogás szükségéről sohasem beszéltek annyit, mint manapság. Örvendetes dolog, hogy az összetartozás érzése egyformán ébred mindenkiben, aki magyarnak tartja magát. A politika széthúzó ördögei is mintha megcsendesedtek volna, az irodalmi és szellemi életben is elmosódnak lassan a világnézeti vagy egyéb ellentétek. A szintetizálódás folyamata indult meg. Hogy a nemzet nagyot fújhasson kürtjébe, minden lélegzetre [23] szüksége van. Ahhoz pedig, hogy kürt helyett egy egész zenekar szóljon, minden hangszernek ki kell adni hangjait. Az idegenből jött magyar szívósságot hozott magával, mert megedződött a küzdelemben, az otthon maradottak pedig a tűzhelyre vigyáztak. A melegségért mi példát adunk. A kitartás, az áldozatosság, az összefogás példáját. Szerényen, szeretettel, minden hivalkodás nélkül mutatjuk meg, hogy az állandó veszély ellenére mégis magyarok tudtunk maradni, s megerősödött nemzeti szellemmel hazatérni.
Mert ma is ez a feladat, de magyarnak lenni ma még azt is jelenti, hogy együtt kell mennünk mindannyiunknak. Mert a nemzet csak egyetlen utat ismer mindig. Ha az egyén letér róla, úgy jár, mint az a galamb, amely kiválik a csoportból: a vércse martaléka lesz.
Országunkban azonban nemcsak magyarok élnek. Szent István egy birodalmat hagyott ránk, és hozzá ma is megszívlelendő intelmeket. A németek, szerbek, románok és szlovákok boldogulása ezen a földön nem képzelhető el nélkülünk. A magyar nemzet nyája egy akoba tömörül, s ebből a nyájból kisebbségeink sem hiányozhatnak.
Hogy a szerbek élete például milyen volt az első világháború előtti Magyarországon, azt nem kell emlékezetükbe idézni. Maguk ismerték be, hogy az egyetemes szerb kultúra itt lombosodott, Szerbia értelmiségének jelentős hányadát a budapesti egyetemek adták. Békében, testvériségben igyekeztünk élni egymással. Kívülről ugyan folyton szították az ellentéteket közöttünk, amelyek olykor összecsapásra vezettek, de az ellenség kezének munkáját hamarosan felismertük. Még a szabadságharcban is voltak a magyarországi szerbségnek nagy szellemei, akiket nem tévesztett meg Bécs játéka, s akik á szerb tömegek ellen mellénk álltak. Gondoljunk csak Jaša Ignjatovićra, a szerb regény megteremtőjére, vagy a drámaíró Sterija Popovićra.
Hogy nem ők tévedtek, hanem a szerb tömegek, azt beismerték történészeik is. A szerb Vajdaság megszűnése után maga Svetozar Miletić mondta, hogy: „Essen ki a szeme annak, aki megsiratja a Vajdaságot!” S a huszonhárom év alatt mennyire érezték a különbséget magyarországi szerb és szerbiai szerb között! Kialakult az úgynevezett vajdasági mozgalom, amely őszintén kimutatta a magyar irodalom és a magyar szellem hatásait a szerbre, amely magáénak vallotta Petőfi és Ady Endre költészetét, s amely a holtáig magyarbarát Ignjatović nevét írta zászlajára.
De nagyjából ez volt a helyzet Magyarország más nemzetiségeinél is. Hviezdoslav, Országh Pál vagy Oktavian Goga nem a magyar irodalom hatásaival segítették tehetségük kibontakozását? Nem ezeket a hatásokat vitték tovább nemzetükbe? Hogy ez mennyire így volt, azt a visszatért nemzetiségeknek tapasztalniuk kellett az elszakítottság ideje alatt.
Amikor a szerbiai kaszárnyaudvar egyik szögletében összeverődtünk néhányan magyarok, hamarosan közénk álltak a bácskai szerbek is. Hozzánk tartozóknak érezték magukat, mert az otthoni hírek őket is érdekelték, s mert Bácskáról csak mi tudunk szépen szólani. Amikor pedig anyanyelvünkön fogtunk nótába, felvették ők is a hazai hangokat. Nemzetiségeink hát nem jöttek idegenbe. Hazajöttek. S mi, magyarok mindig vigyázni fogunk arra, hogy otthon érezzék magukat. Ehhez azonban szükségünk van őszinte barátságukra, áldozatosságukra, szükségünk van rájuk is a nyájban, amely a ma viharában együtt kell, hogy legyen.
Az új esztendő hát okkal találja bizakodásban a nemzetet. Mindenki a helyén van, és végzi kötelességét. Amint a szántó-vető ember elfelejti a tavalyi jégverést, és bármi történik is körülötte: szánt, vet és arat, úgy a nemzet minden polgára csak úgy szolgálhatja az ország ügyeit a létkérdés idején, ha úgy végzi dolgát, mint a paraszt, és nem felejti el, hogy magyar. Ilyenkor bármily veszély [24] fenyeget is, nem juthat el hozzánk.
Mutassanak példát a hazatért magyarok, akik már átvészeltek súlyosabb betegségeket is, mint amilyenek csíráit ma hordozza a szél, s tudják, hogy amikor ragály tör a szervezetre, a legkisebb sejtek is felfokozzák védekezőerejüket. Mutassanak példát ezek a magyarok az egységre s a barátságra a nemzetiségek felé, mert az idegenségben nemcsak magyarságuk erősödött, de emberségük is. Az ő megpróbáltatásuk bizonyíték arra, hogy a nemzet diadallal állja ki ezt a tűzpróbát, mint annyit már eddig is.
Ezerkilencszáznegyvenhárom küszöbén ebben a hitben menetel a magyarság. A nyáj követi pásztorát a nemzeti örökkévalóság útján.
1) Elhangzott a budapesti rádióban 1942 Szilveszter estéjén.