Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Timár Ferenc: Gombosi ének

Az ember elfogódott lesz, ha felírja címnek a szülőfalut. Van egy szemérem, amely ha nem is tiltja, de visszahúz attól, hogy róla beszéljünk. Titkai bensőségesek, talán csak egy szűk körre tartoznak, mint ahogy Tisza Istvánnak is némi igaza van, amikor szemérmetlennek nevezte az egész szerelmi lírát, amely a nagyvilág elé teregeti az intimitásokat, azt például, hogy ordító téli éjszakákon magányos szobák kialudt kemencéjében hogy raksz tüzet együtt vendég kedveseddel. Vannak dolgok, hamvas és hófehér órák, amelyek nem tartoznak mások elé, és vannak emlékek, amelyeknek akkor áldozunk legszebben, ha lehunyt szemekkel hallgatunk róluk.
Barátom, arra kértél, írnék egypár oldalt szülőfalumról, valami őszintét, emberit, ami megfogja a városiakat. Szép is legyen, meg jó is, emellett az igazságot is lehetőleg vigyem bele, ha nem is nyers kimutatások, számok és felsorolások formájában. Hetekig vonakodtam, de most végül mégis megszületett bennem az elhatározás. Vonatra ültem, egy vasárnapra hazamentem, hogy észrevétlenül, tinta és papiros nélkül, csak úgy belülről jegyzőkönyvet készítsek Gombosról.
Bevallom, nem hoztam magammal precíz, tudományos, kézzelfogható adatokat. Ezt már feldolgozták az idegen kezek rótta, tárgyilagos monográfiák. Az én anyagom más, és most, hogy vakmerően hozzálátok megírásához, előzőleg felnézek az ágyam felett lógó képre, amely fényes, fehér tunikában az alkonyt, mezőn egy őrangyalt ábrázol, aki karvalyok ellen védi a csecsemőt, az anya ugyanis markot szed a háttérben az aratók közt.
Talán második elemista lehettem, amikor először voltam aratni. Háború volt, még a vízimolnároknak is kaszát kellett ragadniok, ha itthon maradtak; apámmal és nővéreimmel vágtunk neki kis búzaföldünknek. Iparoscsalád lévén kicsit féltünk a szokatlan munkától, de ment minden simán. Nekem csak az volt a dolgom, a hűsítőnek magunkkal vitt kis kosár spanyol-meggyet őrizzem a többi elemózsiával együtt. Magamra hagytak, csak néha jöttek oda, hogy húzzanak egyet a korsó hideg vizéből, hogy markoljanak az ízes meggyből. Ritkán jöttek oda a bokorhoz, amelynek oldalában olt hűsölt Gyöngyös kutyánk is. Nagyon féltem a hörcsögöktől, hát csak ettem-ettem, délre ki is ürült a kosár, majdnem mind én fogyasztottam el, mire haza is küldtek szépen. Örök szégyenem ez a famíliában.
Nem prousti allűrök ezek, én valóban csak ilyen emlékekkel teleszőve tudok neked Gombosról beszélni, mert több nekem az egyszerű, Duna menti magyar szigetnél, ő az aranyos, borzongós, pityergős gyermekkorom. Nehéz az ilyesmit prózába hígítani; a mi faluvégi házunkat, a kertet, az udvart, ahol nyulakat és galambokat tenyésztettem barátommal, Kozma Istvánnal éveken át anélkül, hogy egyszer is lett volna szívem nyulat vagy galambot vágni, ahol saját gyártmányú labdával futballoztam, saját készítésű tégla kugligolyóval játszottam, saját találmányú faütőkkel még teniszezni is próbáltunk a képeslapokban talált felvételeket utánozva, az udvarról, ahol parittyáztunk egy káplánnal az eperfák lombja közt nyüzsgő verébhadra, a portánkról, amin Isten tudja, még miket nem csináltunk.
Látod, úgy rajzik, gőzölög, kavarog bennem a múlt, hogy erőszakkal kell félbeszakítani, mert minden alanyt és igét szeretnék a fenti mondatokból még jobban széttágítani, hiszen nekem minden halálosan fontos.
A kertünk drótkerítésén túl a Fruška Gora erdődi nyúlványa. Nem tudom neked szavakkal megfesteni, a harmadik gimnáziumban, amikor mint magántanuló rászabadultam a festékekre, megfestettem a gombosi alkonyt, ha eljössz [19] egyszer hozzám, talán le is hozom majd a padlásról. A mi házunk napnyugatra néz, az erdődi hegyekbe, amelyek így, messziről olyan rejtelmesek ormaikkal, az öreg várral, amelynek ablakaiban még most is lídércet lát éjjelente a régi babona. Különben ott, a hegyek közt rúgtam be először és talán utoljára igazán az életemben. Mint diákok füveket, virágokat gyűjtöttünk a hegyekben. A véletlen azonban úgy akarta, hogy kedves ismerősök pincéjébe is benézzünk, pedig annyit már tudtunk a botanikából, hogy az ilyen helyeken nem találni préselésre alkalmas növényt. A kalapomon azon az estén volt először és talán utoljára rozmaring. Az anyámtól hallottam évek múlva, hogy apám meg akart verni akkor, annyira leszoptam magamat, és csak az anyai kéz mentett meg a tragikus finálétól.
Falunknak az a széle, ahol mi lakunk, mint már mondottam, nyugatra néz. A hajnali napot csak a vonat ablakából szoktam látni, meg a gombosi temetőből, ahova néha, nagy elhatározások előtt kimegyek tanácsot kérni a család halottaitól. Nyugatra nyílnak az ablakok, a Dunára, amely úgy folyik át falum és családom életén, mint a végzet. Ő adta nekünk a kenyeret, szüleim a kedvéért jöttek ide lakni mint új házasok, ő adta nekünk a drámát, a katasztrófát is. Hogyan is mesélhetném el, milyenek a zümmögő gombosi vízimalmok, amelyeknek tiszta lisztjéért még a hetedik faluból is lejártak hozzánk a bácskai parasztok. A dunai hajókat ismered, de nem tudod, mi volt az, hogy a gombosi halászok ladikjaikon elkísérték egy darabig IV. Károly, Zita és a királyi gyermekek hajóját, amelyen rabként vitték őket lefelé a Dunán. Hogyan is lehetne csak úgy, röviden leírni azt, mit jelentettek a trianoni két évtized alatt az északról ereszkedő magyar hajók, amelyekről a cenzúra miatt nem írattunk verset sem a Duna, sem a Tisza partján, itt délen. Nem mesélhetem el az apróbb részleteket, egy egész életen át hallhatod majd tőlem ezeket az emlékeket, ha jóban maradunk.
Mert sok minden másról is tud a Duna a gombosi partoknál, amelyeken annyit csavarogtam egyik pajtásommal. Ő mindig csak mesélt, mesélt, papolt, prédikált nekem, végül is jezsuita tanár lett belőle, pedig népdaltudósnak, céllövő bajnoknak, futballkapusnak, gombozómatadornak készült az idő tájt. Tragédiákat, barbár drámákat és hőskölteményeket is tud ez a széles folyam szegélyén csárdákkal és tükrén sodródó tavaszi virágtengerrel, zsíros lábú, fényes bogarakkal, fel-felszökő, fehér hasú cigányhalakkal és olykor püffedt holttestekkel is.
Ha a nyáron elvezet utad a várral szemben, „a fokon” álló csárdába, gyönyörködhetsz majd a Duna panorámájában, orrcimpád esetleg remegve szívja be a bogrács felett rotyogó paprikás kövér, fűszeres illatát. Esetleg lomha csónakon teszel is egy rövidke utat. A horvát hegyekből hozott gyümölcsöket is megkóstolod. De akad-e majd, aki elmondja neked, hogy néha félőrült apák keresik ladikjaikon a folyóba veszett lányaikat, akik egypár órával előbb szintén vasárnapi hangulatban, vidáman kocogó szekéren fürödni jöttek a Dunára, és este egymásba kapaszkodva a Duna fenekén akadt meg bennük a vízbe fúltakat kereső halászok kampós hálója? Elmondják-e neked az áradások félelmetes eposzát, az éjszakákat a gátszakadás előtt, a hajnalt, amikor félreverték a harangokat, és a régi árkokban alattomosan, piszkos-szürkén, lassan emelkedni kezdett a víz? Nincs időm és helyem bővebb részleteket mesélni, csak annyit, hogy a gombosi Újfaluban több mint ötven munkáscsalád sárból tapasztott fészke rogyott össze egy ilyen kegyetlen éjszakán. Szomszédunknál – ő már lent épített a rétben – aprópénzért a házat cserepeztük, és ott voltam akkor is, amikor az ár megérkezett, és mi, gyerekek ingyen ismét felmentünk a tetőre, hogy ledobjuk terhét, hogy könnyítsünk rajta, hogy tehermentesítsük a vályogfalakat. Még fent voltunk a tetőn, amikor a sár[20]falak meginogtak alattunk. A szomszédasszony korábban szült a kelleténél, és azon a nyáron sok gombosi magyar elköltözött a szlavóniai hegyekbe.
A gombosi vasárnapról akartam neked írni, de mindaz, ami kibuggyant, helyet követelt magának. Beszélni kellett róla, már régen nagyon feszített belül. Mint említettem, hazautaztam vasárnapra, hogy anyagot hozzak, de inkább csak magamból merítettem. Pedig beszélni kellene a jelenről is, buján pompázó, új hajtásokkal, piros, véres szemű bogáncsokkal virágzó jelenről. Amikor ezeket a sorokat írom, már elsüllyedt a touloni flotta, bombázzák az olasz műemlékeket, Kolumbusz Kristóf keresztelőmedencéje már elpusztult, és folyik a felvonulás a tuniszi csatára. Mégis papírt igénylek minderre, és türelmet, meghallgatását annak, hogy egy Duna menti magyar községben, amelynek fiai már kint harcolnak a fronton – már sebesültjeink is vannak – az utcán délben ízes fánkillatot érzett a városi vándor. A kertekben, a száraz november végi hideg napban békésen alszanak a méhesek. A kisbíró a templom előtt nagymise után azt hirdeti, hogy az újoncok hol és mikor jelentkezzenek, hogy mennyit fizet a gyáros a kenderfonásért, hogy nem szabad káromkodni, és hogy egy személyes kérése volna a faluhoz, elvesztette egyik papucsát, a becsületes megtaláló vigye be a községházára. A hallgatóság soraiban cigányokat is láttam egészen tiszta ruhában, borotvált képpel. A kakastoll kultúrálja őket. Azelőtt el sem tudtuk volna képzelni, hogy ezt is lehet. Az ö falujuk volt a mocsár, az ősemberi dzsungel, amelybe nagy csalódások és elesések idején talán magam is úgy kívánkoztam, mint a halálba, amikor az ember minden felelősség elől menekül. A menyecskék, a lányok téli ruhája is csupa vidámság, piros, bíborszínű, zöld, kék és sárga. Nevetgélnek, mint az élet, amely fittyet hány minden politikára, fontoskodásra, mert csak önmagáért van, meg az örökkévalóságért.
Ha már nagyon nehéz lenne, ha már mindentől elmegy a kedved, utolsó kísérletként menj el falunkba, és nézz bele asszonyaink barna szemébe, próbálj együtt lépni nyugodt tempójú gazdáinkkal, kutass fel negyed kiló pergetett akácmézet, amelyet gombosi virágokból szívtak fel a gombosi méhek.
Lehet, hogy ez segíteni fog, vagy legalábbis elhalasztja az – öregséget, a biztos elmúlást.