Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Juhász Géza: Sava Thököly és a debreceni kántus

I.
Az Úr 1813. esztendejében történt, hogy bekopogtatott a debreceni kollégiumba Sava Thököly. A kollégium közel háromszáz éves volt már akkor, s a látogató sem fiatal gyerek. Aradon született 1761. augusztus 17-én, ott is halt meg huszonkilenc évvel a debreceni útja után, 1842. szeptember 21-én. Mi hozta a cívisvárosba, nem tudjuk, de hogy még halála előtt is visszaemlékezett az itt töltött órákra, maga örökítette meg a végrendeletében.
Őseit eredetileg Popovićnak hívják; II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején vették föl a kihalt Thököly család nevét. Nem csupán nevükben vállalták a sorsközösséget a magyarsággal, hanem tetteikben is. Maga Sava Thököly akkor bizonyította ezt be, midőn 1790-ben összeült Temesvárott a szerb egyházi és nemzeti kongresszus. II. József halála éve volt; a magyarság egy része azt hangoztatta, nem érvényes a pragmatica sanctio, hiszen rögtön Mária Terézia első utóda megszegte. Tehát: visszaszállt ránk a királyválasztás joga. Bécs alig szimatolta meg a veszélyt, szokott módszeréhez folyamodott: a nemzetiségeket ingerelte ellenünk. Ezúttal a szerbek voltak soron, Ígéreteket suttogtak a fülükbe, hogy önálló területet szakítanak ki nekik Magyarországból. Megkezdődött az izgatás: ne tűrjék tovább a magyar basáskodást.
Európát már rázta a vihar, a francia forradalom, s Sava Thököly messzebb látott, mint a temesvári kongresszus többsége. – A császári kiváltság nem biztosítja a jövőt – figyelmeztette társait –, hiszen azt lehet csűrni-csavarni; egyetlen oltalom az alkotmány. S Magyarországon ez meg is van. Aki ezt akarja eldobni bécsi ígéretek fejében, a biztosat veti kockára a bizonytalanért. „Semmiféle privilégium nem képes megadni a mi jogainknak azt a maradandó szilárdságot, amelyet egyedül a törvény adhat meg – magyarázta a kongresszusnak. – Ennek a szilárdságnak nem biztosítéka magában az uralkodó kegyelme és jóakarata, hanem csak a köztörvény és annak sanctiója.” Ezt a beszédét nyomtatásban is kiadta, s „hitvány agyafúrtságnak” nevezte benne a magyarellenes uszítást. „Nem szégyellik magukat azok, akik azt emlegetik, hogy mi a magyarok rabszolgái vagyunk? Hát miben is áll tulajdonképpen ez a mi rabszolgaságunk? Abban talán, hogy engedelmeskedni tartozunk azoknak a törvényeknek, amelyeknek engedelmességgel tartoznak maguk a magyarok is? Ezt józan eszű ember nem nevezheti rabszolgaságnak.”
Hát ez a Sava Thököly kereste föl 1813-ban a debreceni főiskolát. Magyar nemes, a pesti egyetem jogi doktora – népéből az első, aki elnyerte ezt a fokozatot. Huszonöt éves korára már beszélt vagy tíz nyelvet, beutazta Nyugatot és Keletet, s abban az időben, mikor népe már kezdett Oroszországra úgy föltekinteni, mint fő oltalmazójára, Sava Thököly, a szegény ifjú könnyen találhatott volna hatalmas pártfogót a cári birodalomban, hiszen nagybátyja, Thököly Péter Nagy Katalin cárnő altábornagya volt. De ő nem egyéni sikerre pályázott, nem érvényesülni akart, hanem szolgálni: népe és a magyarság békés együttműködését. Ezzel a törekvésével nem állt egyedül. Vitkovits Mihály, Kazinczy legszűkebb baráti körének tagja, szerb és magyar író szintén ezen fáradozik. Még a következő nemzedékben is olyan hőst tud adni nekünk ez az elgondolás, mint Damjanich.
A szerb diákok otthonosak már a debreceni kollégiumban több mint fél század óta Sava Thököly látogatása előtt. A magyarságnak ez a nagy anyaintézete teleszórta az országot fiókiskolákkal, partikulákkal, s nemcsak a Szepességről vonta a Hortobágy mellé a protestáns cipszereket, hanem a Délvi[15]dékről is az ortodox szerbeket. Az első debreceni szerb diák – mindjárt 1757-ben – magának Černović Arzen metropolita családjának leszármazottja volt, Csernovics Péter. Cipszerek, szerbek mehetnek a „kálvinista Rómába” nyugodtan; senki nem akarta ott őket kiforgatni sem hitükből, sem nemzetiségükből.
Sava Thököly érkezésekor az öreg iskola nem a legragyogóbb állapotban volt. Alig tíz esztendeje, hogy tűz hamvasztotta el a város jó részét a Nagytemplommal és a kollégiummal együtt. De a cíviseket nem törte meg a csapás. A napóleoni háborúk kellős közepén is volt bátorságuk belefogni az újjáépítésbe, mégpedig eszközeikhez mérten – egészen bámulatos arányok közt. Akkor emelték a Nagytemplom mai épületét s mögötte a kollégium hatalmas homlokzatát, mégpedig nem nagyurak bőkezűségéből, hanem egyszerű polgárok, szegény falusiak filléreiből.
Még 1813-ban sem a templom, sem az iskola nem állt készen, de már elősejlettek kivételes méretei, nemes arányai: egy olyan vidéken, ahol száz kilométerekről kellett hozatni az anyagot, a követ az akkori szállítóeszközökkel az akkori szörnyű utakon. Sava Thököly elgondolkozhatott ezen a hiten, akaraton, ezen az erőfeszítésen. S beletekinthetett a kollégium nevelési rendszerébe is. A szegények iskolája volt az öreg Alma Mater, belőle tódultak szét az országba a papok, tanítók, professzorok. jegyzők, bírók, ügyvédek, költők és tudósok: akkoriban még térképkészítők is akadtak köztük, a híres rézmetsző diákok. Még javában működölt Budai Ézsaiás, meg sem jelent Fazekas Mihály Ludas Matyija, s Csokonai sírja fölött alig viharzott el az Árkádia-pör.
Ki tudja, mit vitt el Sava Thököly örök útravalónak ebből az erős, népi gyökerű civitásból? Hasznosított-e valamit később, mikor megalapította a Matica Srpskát, népe első irodalmi és művelődési egyesületét. Meg a Thökölyanumot „kizárólag szegény sorsú szerb tanulóifjak támogatására”. Lehet, mire ezeket az alapítványokat tette, rég elhomályosult már benne a debreceni út.
De egyre emlékezett késő vénségéig: a kollégiumi kántusra. Akkor már több mint hetven esztendeje működött ez a diákénekkar, s Jókai regényei tanúsítják, mekkora volt a híre-neve országszerte. Hiábavalóság volna találgatni, milyen dalokkal fogadhatták a jó hangú fiúk a szerb urat és magyar nemest: vizesi és kevermesi dr. Thököly Sabbast. Okvetlenül, bemutattak neki néhány egyházi – köztük okvetlenül egy-két Csokonai-nótát. Ez ragadta volna el annyira a világlátott szerb vándort? Hiszen effélét bőven hallhatott egész Európában mindenütt.

[Kép 04] Thököly Sabbas arcképe a debreceni kollégiumban

Csokonai pőréből az derül ki, hogy a nagy debreceni poéta énekelgetett bizony a diákjaival parasztnótákat is. Vajon teljességgel kizártnak kell-e tekintenünk, hogy ilyesfélére is rázendí[16]tettek végül: valami pentaton dallamra? S épp ezzel fogták meg Sava Thökölyt, mert valami Duna-medencei közkincsre bukkant benne? S olyan középosztály-utánpótlást látott maga előtt, amelyik még nem szakadt el a néptől.
Egy bizonyos: soha többé ezt a kántuséneklést nem felejtette el a szerb utas. A közpályának hátat fordított, visszamenekült a földhöz. Olyan eredményesen gazdálkodott, hogy több mint hatezer holdat szerzett Arad környékén: felsőrangú szántóföldet. De nem a saját céljaira. Boldogtalan házassága is arra ösztönözte, hogy közintézmények alkotója legyen. Egy évvel Széchenyi Akadémiája után megalapítja a Maticát, 1838-ban pedig a Thökölyánumot. De hozzájárult a magyar Akadémiához is. Abban az évben balt meg, amelyiknek tavaszán egy Petrovics Sándor nevű délszláv diák először jelentkezett irodalmunkban. Halála előtt egy hónappal végrendelkezett. Túl volt a nyolcvanegyedik évén, „hatalmas testi erejű ember”, fönnmaradt róla, hogy „még késő vénségében is… akárhányszor maga kapált-kaszált az első sorban, vagy ha kellett, izmos válla nekifeszítésével segített elindítani a nehéz teherrel rakott szekeret.” Ez az arc jól odaillik a kollégiumi kántus diákfejei közé.
Végrendeletének egyik pontja így szól: „Érzékeny emlékezettel még 29 esztendők után is lévén azon örömemről, melyet azon hármónika éneklés bennem okozott, a midőn a debreczeni deákok kollégiumokban engem vigasztaltak, azon hálaadót, melyet mindig a szívemben hordoztam, íme, most kiadom.”

II.
Ezer ezüst forintot hagyott a kántusnak azért a néhány dalért, amelyik huszonhárom éven át nem bírt elnémulni a fülében. Fejedelmi díj volt, de ő nem akart vele semmi föltűnőt, Úgy képzelte, s úgy is rendelte, hogy minden év január 14-én, a szerb nemzeti szent Sava napján tartson gyakorlóórát a kántus, s azon ossza szét csöndben a három legjobb énekes közt az alapítvány kamatait.
De nem sokáig tartották tiszteletben ezt az intézkedést. A Bach-korszak megtiltott a rebellis debrecenieknek minden összejövetelt. Kapóra jött hát a Thököly-jutalom kiosztása. Szokássá vált, hogy minden évben nyilvánosan üljék meg, másutt ezen kívül csak a templomban találkozhattak. Ettől aztán sohasem tértek el többé, kivéve 1920 telét. Románok szállották meg Debrecent, s azt követelték, hogy a román királyi himnusszal kell megnyitni az ünnepet. Nagyon szigorú hideg járt akkor a magyar táj fölött, nem csoda, ha sorra berekedtek a kántustagok, sok ágynak is esett, nem lehetett az évfordulót megtartani. Később meg nem lett volna értelme, míg a románok ki nem takarodtak.
Ki mondja, hogy egy dal semmi: elzeng az üres levegőbe nyomtalanul? Sava Thököly halálának századik évfordulóját 1942. december 6-án ünnepelte a debreceni kántus. Többről volt ott szó, mint a kegyelet üresen kongó szertartásáról. Befejezésül ide jegyzem az emlékbeszéd egy részletét; maga Révész Imre püspök mondta:1
„Zmaj-Jovanović János, a magyarországi szerbek egyik legnagyobb költője, aki az Arany Toldiját is egészen klasszikus és kongeniális fordításban szólaltatta meg nemzete nyelvén, Aranytól és Petőfitől számos más költeményt is lefordított, s ezek egynémelyikét a néplelket annyira megragadó művészi közvetlenséggel, hogy szerb népdallá váltak; ilyen például Petőfi verse, a Falu végén kurta kocsma. Ez nem is meglepő, hiszen például ebben a költeményben valahogy egészen csodálatosan összezeng – minden anyagelvű fajelméletet csúffá téve – a magyar és a szerb néplélek: az évezredes létharcban acélkeménnyé edződött népi és nemzeti önérzet, amely ütésre ütéssel felel, zsarnoki parancsra elszánt daccal vág vissza, de [17] ős, mély emberi érzések szavára… ellágyul és enged.
A Thököly Sava életművében éppen az a nagyszerű, hogy a magyar és a szerb nép sorsközösségét a két népléleknek erre az egyező vonására akarta fölépíteni. Már akkor, a XVIII. század végén, amikor még csak csírában voltak a következő másfél század sorozatos történeti tragédiái, világosan meglátta, hogy az erőszakos megoldási kísérletek mind a két népre nézve csak átkot és romlást hozhatnak, maradandó és végleges rendezést a dél-dunai és dél-tiszai térség nyelvi és faji Bábelében nem teremthetnek.”

III.
A szó fölsurran a levegőbe, itt keringél a föld körül. Szívre vár, szívek erdejére, hogy leszállhasson, s telezenghesse egy szebb valóság énekével.
1) Ami ebben a cikkben idézet, mind az ő beszédéből van; megj. a Prot. Szemle 1943. 1. sz.