Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Péchy Horvát Rezső: Dregán Márton tréfája

I.
Deák Mihály dúsgazdag, jó vérű baranyai földbirtokos mohácsszigeti pusztáján nagyszabású borkóstolót rendezett. A két vármegyére – Baranyára és Bácskára – szóló legényes murira a közeli és távoli környék valamennyi vidám férfija hivatalos volt. Azok is, akik még a magános, de annál gondtalanabb egyedüllétet élvezték, és azok is, akik mint a vendéglátó házigazda – nemcsak „házas”, hanem családos honpolgárok voltak már. Így hát eléggé különböző volt az összeverődött társaság, ami az emberi állapotukat illette, ám abban pontosan megegyeztek valamennyien, hogy a jó Deák Miskához hasonlóan egytől egyig nagy hírű, tizenhárom próbás Don Juánok voltak.
A murira tehát éppen elegen és sokfelé készülődtek a jó falusi urak. Kenték is a hintótengelyeket Babarcon éppúgy, mint Regőcén, Szederkényen csakúgy, mint Bajmokon, Roglaticán éppúgy, mint Somberek vidékén. Lázban voltak a két vármegye érdemes nemes urai, akik már előre érezték annak az áldozati báránynak, illetőleg a belőle készülő pecsenyének csodálatos illatát, amellyel a házigazda traktálja majd a borízlelés érdemes közönségét. A salátául szolgáló futaki nyers káposztával, a csikériai kerek sajtokkal és a nyelvet égető, gyomrot csikaró kupusinai hegyes paprikával egyetemben.
A készülődő urak között azonban egyszer csak futótűzként rohant szét a hír, hogy Deák Miska meghívta Mohácsszigetre két állhatatos haragosát is: Kopácsi Pétert és Gürtel Miksát. Ez azért volt hihetetlen, mert a dolgok ismerői szerint olyan kényes ügyről tudtak a három férfi között, ami emberi számítás szerint lehetetlenné tesz mindenféle közeledést vagy kibékülést. „Emberi számítás szerint”, ámde úgy látszik, az embereknél hatalmasabb erő avatkozott az ügybe és abba, hogy a három jeles parlagi gavallér ne fújja tovább egymás ellen a haragot.
Az ádáz ellenségeskedést felidéző ügy – természetesen – szoknyaügy volt. Nő volt a gyűlöletük főbenjáró oka, mint minden nagyobb harcnak és háborúságnak férfiak, népek, sőt országok között…
Történt ugyanis, hogy a férfiereje tökéletességében szörnyen mohó Deák Miska pár év előtt elcsalta a Gürtel Miksa szépséges babáját, a madarasi kukoricacsősz tündérszép leányát. A károsult igen-igen szívére vette a veszteséget, annyival is inkább, mert a szépséges parasztlányt nagy gavallériával kipalléroztatta, átgyúratta, felöltöztette, és mint ilyent, úri háza díszének tekintette. Ezenkívül – de ezt csak rossz nyelvek kárálták – gyengédebb érzelmeket is táplált a csőszhölgy iránt, akit – ál[11]lítólag – a hites feleségévé akart tenni.
Mindez talán nem lelt volna olyan főbenjáró hiba, ami miatt két évtizedes jó cimbora örök időkre szakított volna egymással. A sértés nagyobbik fele az volt, hogy Deák Miska, aki hamarosan megcsömörlött a gerlicebúgástól, rövid pár hónap múlva férjhez adta a viruló Klárit, természetesen „rangon alul”: egy gulyáshoz; azt a leányt, akit a másik földbirtokos vak szerelmében nem átallott volna a hitvesévé felemelni…
Gürtel Makszi tehát halálos sértődést érzett, amiben hűségesen osztozott vele a sógora, Kopácsi Péter is, aki Gürtellel együtt, de külön-külön is engesztelhetetlen, örökétig tartó haragot fogadott a sértő fél ellen.
Annál óriásibb bomba volt tehát a Deák Miska szeretetteljes meghívása a borkóstolóra, amire – hosszas tanácskozás után – a két haragos elhatározta a részvételt.
A meghívás széles körben okozott izgalmas csodálkozást.
– Aha! Ez a meghívás engesztelés akar lenni a Miska részéről – vélekedtek az ismerősök, és kíváncsisággal lesték a fejleményeket.

II.
Gürtel és társa azonban mindenkinek éktelen meglepetésére szokatlanul hosszú és titokzatos értekezés után akként döntöttek, hogy élnek a szíves meghívással, és – hacsak óvodás gyerekek nem fognak hullani az égből – a kitűzött napon ott lesznek a szigetbeli borkóstolón.
Maguk között azonban a bosszúállás különböző szörnyűséges válfájain tűnődtek. Mert elhatározlak, hogy miután a Deák Miska embertelen vágásának alapos visszaadására most érkezett el a legpompásabb alkalom, ezzel szigorúan élni fognak.
Amikor tehát kisütötték a legcifrább tervet, nyomban a kiviteléhez fogtak. Persze, nagy-nagy röhögő riadallal, mivelhogy a terv kolosszálisan kitűnő, a bosszú pedig feledhetetlenül eredeti és pompás volt! (Arra persze nem is gondoltak, hogy minden visszafelé sülhet el.) A szigeti muri előtti napon tehát bekocsiztak Gürtel és Kopácsi urak Pécsre, ahol az izr. templom előtt meghúzódó „családi” kocsmában ütötték fel a hadiszállást.
Innen kényelmesen kisétáltak a marhavásártérre, mivel aznap történetesen állatvásár volt. A téren aztán gondtalan képpel elvegyültek a három vármegye kupecei, hajcsárjai, lókötői közé.
Ahogy óvatosan, feltűnés nélkül nézdegélik a dologtalanul ott ténfergő sokadalmat. Kopácsi egyszer csak alaposan oldalba bokszolta könyökével a sógorát:
– Odanézz, Maxi! – súgta örvendező hangon. – Ez a pasas a mi emberünk!
Azzal egy kék vászonba öltözött, igen zömök testalkatú, hajcsárféle atyafira inteti a szemével. A kiszemelt idegen elbámészkodva állt a bemeszelt korlátkerítés mellett, és egykedvűen szortyogtatta kétkrajcáros makrapipáját.
– Hé, atyámfia! – szólt Gürtel a bámészkodó férfira. – Akar-e nekünk jó fizetségért valami kényes szolgálatot tenni?
A kékruhás ember alaposan megnézte a két összeesküvő rokont. A szemle jól üthetett be, mert a képe néhány árnyalattal barátságosabbra gömbölyödött.
– Lehet, ha muszáj – jelentette ki rezerváltan.
– Muszáj, muszáj! – kapott a szón Gürtel, és hozzátette: – Kis szükségünk lenne kegyedre holnap este…
– Ha okosabb dolgom nem lesz, hát elmehetek – így a válasz.
Erre hármasban bevonultak az egyik szellős lacikonyhába, s a ponyva alatt Gürtel nagy óvatossággal elmondta a kiszemelt atyafinak, mit óhajtanak tőle:
– Holnap vacsoratájban pár értelmes cimborájával ráront kend a mohácsszigeti Deák-tanyára, kizsebeli az egész társaságot, közöttük persze minket is – és reggel visszahozza az elszedett holmikat… [12]
Az ember szemei egy pillanatra megcsillámlottak.
– Mi jár ezért a mókáért? – kérdezte.
Gürtel és Kopácsi gyorsan összenéztek.
– Száz pengő! – vágta ki Gürtel. – Ötvenet akár most is kifizethetek előre!
– Köszönöm – tiltakozott a derék ember –, de csak a munka után szoktam a fizetést felvenni.
Már éppen parolázni akartak a sikeres megállapodásra, amikor az ember egyszerre elkomorodott, és így szólt az örvendező urakhoz:
– De mi lesz, ha ránk törnek a csöndérek? Azok ugyan nem hiszik majd el, hogy afféle műrablást csinálunk!
Gürtel nagyot csapott az aggodalmaskodó ember vállára:
– Hát hiszen azért szolgabíró az én szerelmes sógorom, ez itt ni aki itt ül velünk.
És Kopácsi Péterre mutatott, aki csakugyan szolgabíró volt a mohácsi járásban.
Ezen aztán – mit tehetett egyebet – a derék idegen is jót nevetett. És most már végképp megnyugodva, szívélyesen és hatalmasan parolázott az urakkal.

III.
Dregán Márton veszedelmes délvidéki zsivány volt abban az időben. Szekszárdtól Kiskőszegig és Bellyétől Berzencéig félelmetes híre volt, s ezt a hírhedt nevezetességét az általa és a bandája által véghezvitt számolhatatlanul sok rablás, útonállás, betörés, fosztogatás, falmegásás és gyújtogatás szerezte meg neki. Ezenkívül még néhány rablógyilkosság is nyomta a banda lelkiismeretét, no meg az, hogy egypár csendőrt elküldtek szolgálni a – másvilágra.
Gürtel és Kopácsi úgy beszélték meg a vásáros atyafival, hogy ez a Dregán Márton álarcában fog szerepelni a kérdéses alkalommal. A Dregán Márton név félelmetes volta miatt…
Így is történt.
Másnap este a jól sikerült kóstoló már javában folyt. Éppen a vacsorához telepedett már a társaság, és mennybéli parfőmök illata kezdett szétfelhőzni a körülhordott óriási tálak tartalmából.

[Kép 03] Jakobtsits János rajza

Ekkor hirtelen csörömpölve felpattant a kétszárnyú ajtó, és a szobába vagy egy tucat kék mándlis, kék gatyás betyár toppant be. A marcona, zord tekintetű fegyveresek elálltak az ajtókat és az ablakokat.
– Senki se mozduljon! – dübörgött fel a vezér hangja, a tegnapi pécsi vásárbeli atyafié. – Dregán Márton vagyok, tizenkét emberemmel…
A vacsorázó úri nép szorongva, meghökkenve nézte a terembe nyomuló zsiványokat, és falfehéren, félve pislogtak a hírhedett nevű Dregánra. Gürtel és Kopácsi szintén jól játszották az ijedtet.
– Most mindenki szépen ideadja a pénzét és az értéktárgyait – rendelkezett a vezér –, aki pediglen ellenkezik, az a halál fia! [13]
A banda egyik fele a készenlétben tartott fegyverekkel őrködött, mialatt a másik fele összeszedte a vendégek pénztárcáit és ékszereit, valamint az asztali nehéz ezüstneműt, ami éppen két tarisznyát töltött meg színültig.
Ezután elvonult Dregán és a bandája.
A társaság egy darabig még megrökönyödten, meredten ült a helyén, a fehér asztal mellett, azonban Gürtel lármás biztatására csakhamar magukhoz tértek, és – ha fanyarul is – napirendre tértek az eset felett. Változatlan étvággyal felették a kitűnő vacsorát, azután hozzáláttak a deáki borok kóstolgatásához, miközben „úgy mellékesen” reggelig verték a blattot hozomra.
Heggel azonban Gürtel és összeesküvőtársa hasztalan lesték a „szegénylegényeket”, az „alkalmi” Dregán Márton elfelejtett jelentkezni a zsákmánnyal. Sohasem is látta azt többé egyik volt tulajdonosa sem…

IV.
Ezek után évek peregtek le, kinek lassan, kinek gyorsan.
Egyszer csak azzal ijesztett rá a hatóság a derék Gürtel Maxira, hogy sürgősen beidézték a megyeszékhelyre – bűnügyben.
Szorongva igyekezett fel a hegyre, ahol az ódon, kedves megyeház sárga palotatömbje mellett ott áll az ügyészség barátságtalan épületkolosszusa, amelybe idézve volt.
– Szervusz, Maxikám! – üdvözölte a földbirtokost a soros ügyész, s nyomban bevezettetett kettőjükhöz egy zömök, kék ruhás atyafit.
– No, Maxikám, ismered ezt az úriembert? – kérdezte huncutul az ügyész, és bolondul élvezte a Maxi arcának bamba torzságát, amit a szörnyű meglepetés rajzolt rája.
– Hogy ismerem-e?! – lelkendezett Gürtel. – Hogy a csodába ne ismerném? De még milyen jól ismerem! Hiszen ez az ember volt az, aki pár éve a Dregán Márton képében rabolt ki bennünket a mohácsi szigeten!
– A saját képében, öregem, a saját képében! – nevetett harsány hahotával az ügyész – Mert ő maga Dregán Márton, ha tudni akarod!
Gürtel megrökönyödött a váratlan leleplezésre, aztán készségesen jegyzőkönyvbe mondotta a mohácsszigeti műrablás történetét, nem hagyván ki, hogy a jeles „alkalmi” zsivány páprádi csikósnak adta ki magát a lóvásáron, és hogy csak nehezen állt rá a rablókaland vállalkozására.
A rablóvezér, akinek kezén-lábán máxsás láncok súlyosodtak, egyszerre csak megszólalt:
– Biz’ így volt mindez, nagyságos uram. Ami igaz, az igaz.
Huncutul tette hozzá:
– És az is igaz, hogy a tekintetes úr még most is tartozik a kialkudott száz forinttal!…
Maxnak tátva maradt a szája erre a váratlan megjegyzésre, ami egészen igaz volt, s így nem lehetett ellene szólni vagy tenni semmit… Aztán sürgősen elbúcsúzott az ügyésztől, nagy zavarában majdnem az ablakot nézvén ajtónak
Dregán Márton – talpig vasban – csendesen mosolygott az urak ügyefogyottságán.
1) Néhai Zsigmond Ernő (Zombor) gyűjteményéből.