Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Tóth Kálmán: A délvidéki magyar munkás útja

II.

Jugoszlávia huszonhárom éves fennállása alatt két szembetűnő politikai korszakot különböztetünk meg. Az első az 1929-ig terjedő parlamentáris életet ölelte fel, a másik a diktatúra komor esztendeit.
A Kalangya decemberi számában adathiány következtében csak vázlatokban rajzolhattuk fel a munkásmozgalom jelentősebb eseményeit a diktatúra kikiáltásáig. Kétségtelen, hogy ez az idő hozta magával a legnehezebb megpróbáltatásokat a szakszervezeti életre. Először a Kommunista Párt és a kommunista szakszervezetek működését szüntették meg, de az üldözés akkor is folyt, amikor Független Munkáspárt és független, illetve egyesült szakszervezetek elnevezéssel igyekeztek továbbra is életben tartani a baloldali munkásmozgalmat azok, akik régi szocialista nevelésükre hallgatva képtelenek voltak a nemzeti alapokra helyezkedő szláv pártvezérekkel együttműködni. Az úgynevezett független szakszervezeti mozgalomnak is hamarosan el kellett némulnia. mert a kormány azokban az egykori kommunistákat kereste, s voltak évek, amikor tömegesen bebörtönözték azokat a munkásokat, akiket nem tudtak megtörni és megváltoztatni. A sok üldöztetés, munkanélküliség, energia- és értékpusztítás hatása a harmincas évek elején kezdett jelentkezni, s a munkásságon a beletörődés s a közöny jelei mutatkoztak. Belefáradt és kifulladt a céltalannak látszó harcba, vezetői elmaradtak, eltávoztak, vagy börtönökben ültek, s a szervezkedési lendületet ernyedtség, stagnálás váltotta fel. Közben a nemzeti szocialista Németország ás a fasiszta Olaszország más eszközökkel és módszerekkel fogott hozzá a munkáskérdések megoldásához, s a többi nyugati államokban is sokat javult a munkásság helyzete. Mindezek a törekvések új, most már inkább nemzeti alapon álló szervezkedési lehetőségeket teremtettek Akármilyen szokatlannak és furcsának hangzik, de a harmincas évek derekán, amikor a diktatúra már hanyatlóban volt, szociális és munkásjóléti téren többet alkottak, mint 1929-ig a demokratikusnak mondott parlamentáris rendszerrel kormányzott időkben.
A parlamentarizmus alatt munkáskérdéseket szolgáló törvény igen kevés készült el, A pártok egymással marakodtak, s a parlament személyi és szláv törzsi torzsalkodások színhelye volt. A diktatúra alatt feloszlatott parlamentben különben is a munkásságnak már csak egy képviselője volt. Az utolsó választásokon sorban elbuktak jelöltjeik, s a legdurvább inzultus a bácskai munkásság jelöltjét, dr. Milan Sekulić későbbi újvidéki közjegyzőt érte, aki a diktatúra egyik szakaszában is mandátumhoz jutott. Túlzó nacionalisták Zentán félholtra verték. Milan Sekulić rövid parlamenti szereplésével is emlékezetessé tette nevét. A munkásság sorsának megjavításán fáradhatatlanul tevékenykedett, s nem rajta, hanem az akkori kiéleződött szerb-horvát viszonyon múlott, hogy többet nem tehetett. A magyar munkásságban úgyszólván egyedül ő tudott a szláv szocialista képviselők és vezetők közül rokonszenvet kiváltani. Higgadt és mértékletes politikus volt, aki az elesettek felemelésén, a bajba jutottak megsegítésén meggyőződéssel dolgozott. A magyarság felé mindig barátságos volt a személye, s ezt a rokonszenvet akkor is meg tudta őrizni, amikor a diktatúra kormányaitól a munkáspárti megjelölést feladva mandátumot fogadott el.
*
A Živković-kormány 1929. január 6-án az összes pártokkal együtt a munkáspártokat is – akármilyen elnevezés alatt működtek – betiltotta. A szakszervezetek hiába alakultak át, cserélgették vezetőiket és nevüket, ugyanez a sors érte őket. Amilyen dermedt és hangtalan lett az egész közélet, ugyanolyan elhagyatott volt a munkásotthonok és szakszervezetek környéke. Különben is többet voltak becsukva, mint nyitva. A kulmináló gazdaság, válság, amely hatdináros napszámokat eredményezett, még fojtóbbá tette a levegőt. Csak a diktátor tábornok és alvezéreknek fokozatos elvonulása a közéletből javította meg a viszonyokat. Munkáskérdésekről szélesebb körökben beszélni, munkásproblémákat felvetni, panaszkodni és szerényen, alázatosan kérni csak 1935-től kezdve lehetett, amikor a Stojadinavić-kormány jött. Dragiša Cvetković volt a Stojadinović-kormány szociálpolitikai minisztere, s Jugoszlávia széthullásáig a munkásság helyzetének megjavítására ho[7]zott törvények és rendeletek, amelyek úgy humánus elképzeléseikkel, mint tartalmukkal többet tettek a dolgozó társadalomért, mint az összes előző kormányintézkedések, Cvetković alkotásai voltak. Cvetkovics a nép embere volt. A népből emelkedett ki, s a kisemberrel, a munkással kapcsolatait soha nem szakította meg. Nišben nevelkedett, a háború előtti Szerbiának Belgrád után legszámottevőbb ipari városában. Mint egyszerű emberek gyermeke megismerte a szegény ember életét. Ezt az életet igyekezett emberibbé és elviselhetőbbé tenni, amikor a kormány tagja lett. Az igazsághoz tartozik még az is, hogy a Népszövetség és a sokkal korszerűbb szociális intézményekkel rendelkező környező államok szociális törvényhozása, s a mind nyomasztóbb szociális helyzet felismerése kihatással volt a Cvetković-féle törvények meghozatalára.1
Cvetković mindenekelőtt német mintára nemzeti alapra helyezte a munkásmozgalmat, és megalakította a Jugoras szervezetet, amelynek vezetői az olasz és a német munkásjóléti intézményeket állandóan tanulmányozták. A Jugoras évekig harcolt az egyesült szakszervezetek (URSz) ellen, amíg elérte elnémítását. A Jugorast a hatóságok segítették, olyannyira, hogy a Jugorasban szervezett munkásságnak hosszú évek után még sztrájkolni is szabad volt. A jobboldali munkásmozgalom hullámai a Délvidéket sem kerülhették el, s a Jugoras sietett a magyar munkásság körében is gyökeret ereszteni. A Jugoras készséggel engedte át a vezetést a magyar munkásoknak a magyar többségű városokban, így Szabadkán is, ahol túlnyomórészt magyar nyelven tárgyaltak, és úgyszólván az volt a hivatalos nyelv a szakmai érdekeltségeken belül is. Cvetković nevéhez fűződött különben csaknem valamennyi jelentősebb szociális alkotás. Így a kötelező aggkori biztosítás, a legkisebb munkabér törvényes biztosítása, a kollektív szerződés kötelezettsége munkaadó és munkás között, a kiskorúak foglalkoztatásának szabályozása, az éjszakai munka eltiltása, illetve csökkentése stb. A munkásság, amely még a gazdasági válság (1928–1932) éveinek alacsonyabb munkabérével volt kénytelen dolgozni, már 1936-ban, tehát a szociális törvények meghozatalának első évében 272 esetben élt az alkalommal, és sztrájk útján javított helyzetén. A mozgalmakban 4277 vállalat 125 795 munkása vett részt. A hatóságok egyébként messzemenően támogatták a Jugorasban tömörült munkások minden olyan törekvését, amely helyzetük megjavítására irányult, s emiatt a munkaadó-érdekeltségek részéről éles támadások központjába kerültek. A Jugoras vezette a kizsákmányoló kartellek ellen is a harcot. A Jugoras elleni támadások még inkább megerősítették Cvetković helyzetét, aki meghozta a fizetéses szabadságról szóló törvényt, fejlesztette a munkáskamarák intézményét, a munkásbiztosítót igyekezett tökéletesíteni, a munkásközvetítő hivatalokat átszervezte, s mindezeket az intézményeket a Jugoras kezére játszotta. Ezáltal keresztülvitte azoknak a személyeknek az eltávolítását a munkásjóléti intézmények éléről, akik legtöbbször a munkásság töredékének a kívánságára kerültek pozíciójukba. A munkásvédelmi tőrvény, a nyolcórai munkaidő bevezetéséről szóló törvény, amely tulajdonképpen népszövetségi határozat életbeléptetése volt, már kissé szabadabb mozgást, némi jogot adott a munkásnak. A főszolgabíróságok mellett megalakult a „Jó Emberek Bírósága” is, hogy a munkaadó és munkás érintkezéséből származó ellentéteket elsimítsa. Mindezek a törvények a munkás megsegítésére irányultak, s nyíltan beszéltek arról, hogy nemcsak a szociális törvényekkel életre hívott munkásintézmények, közigazgatási hatóságok, de a bíróságok is a munkaadó és munkavállaló vitája esetén, hacsak arra egyetlen mód volt, a munkásnak adtak igazat. Cvetković a külföldi munkások foglalkoztatását is a legszükségesebbre korlátozta. A harmincas évek közepén ugyanis már igen sok szakmában elegendő számú jugoszláv szakmunkás állott rendelkezésre, s aki csak nélkülözhető volt a külföldi állampolgárságú szakmunkások közül, annak nem adtak munkaengedélyt. Ennek eredményeként már 1936-ban alig 32 ezer külföldi szakmunkás tartózkodott Jugoszláviában, ebből 12 ezer orosz és egyéb emigráns volt, ami elenyészően kicsiny szám, ha figyelembe vesszük, hogy a munkásbiztosító akkor már 800 ezer dolgozó [8] munkást tartott nyilván. A háború utáni első években pedig több mint 100 ezer külföldi munkás kapott munkaengedélyt. Nem egészen húsz év alatt a külföldi és az északi területekről Szerbiába költözött szakmunkások mellett felnőtt az új szerb szakmunkás-generáció, s az magának követelte azokat az állásokat is, amelyeket nem szláv munkások foglaltak le. A külföldi szakmunkások száma állandóan apadt elköltözésekkel, önkéntes vagy kényszerű távozásokkal. 1937 szeptember 1-jén a munkások és háztartási alkalmazottak, két év múlva pedig a magántisztviselők kötelező aggkori biztosítását írta elő törvényes intézkedés, s a munkásbiztosító is jobban az élet követélményeihez simult. A táppénzt felemelték, megjavították az orvosi szolgálatot, növelték a segélyezési határidőt és a munkanélküli-segélyt is. S ahogy erősödött a Jugoras, amely Cvetković erős támasza lett, úgy foglalták el a Jugoras emberei – kezdve a legrégibb munkás- jóléti intézménytől, a munkásbiztosítótól egész a munkáskamaráig – az irányító pozíciókat. Még az üzemek ellenőrzésére is gondolhattak, ami régi munkáskívánság volt – hiszen azok között sok volt a régi, hiányos, elavult berendezésű, amelyben szinte életveszélyes körülmények között folyt a termelés. 1936-ban már 125 795 üzemet vizsgáltak felül, és 4449-et hiányosnak találtak.
A munkásság felemelkedése és újbóli jelentkezése persze a legtöbb munkaadónak nem tetszett. Hozzászoktak a munkásszakszervezetek elnémítása alatt ahhoz, hogy nemcsak a munkásokkal csináltak azt, amit akartak, de az üzem berendezésébe, egészségügyi viszonyaiba stb. sem szólhatott bele senki, hiszen a munkásságnak nem volt hova fordulni panaszával. 1936-tól kezdve azonban már szellősebb, tágasabb, napfényesebb termeket követeltek a munkások, biztonsági berendezéseket sürgettek. A szociális alkotások további során megkapták a fizetéses szabadságot, rögzítették a legkisebb munkabért, többször is emelték a munkabéreket, ami sok munkaadónak szokatlan volt, mert valahogyan hozzászokott ahhoz, hogy a vállalatnál eddig minden úgy történt, ahogyan ő akarta. A munkaadók aggályaira, hogy túlságosan elkényeztetik a munkásokat, Cvetković nem egyszer a törvényhozásban és a lapokon keresztül volt kénytelen válaszolni. Mindig következetesen megmaradt a munkásság támogatása mellett, s ha akadályokon keresztül is, de igyekezett a munkásság helyzetén javítani a mindjobban iparosodó, s ennek következtében mind komolyabb szociális problémákkal küzdő Jugoszláviában.
*
A Jugoras 1938-ban az URS feloszlatása után az összes munkásjóléti intézményeket átvette. Nagyon sok régi szakszervezeti vezető megnyerésével erősödött a Jugoras mozgalma a délvidéki munkásság körében is. Szabadkán 1600 tagja volt, s ezeknek 80 százaléka magyar, 300 ezer dinárért az Erzsébet utcában otthont vásároltak, amelyben most a Nemzeti Munkaközpont székel. Az újvidéki munkáskamara állandó segéllyel lehetővé tette a szegény gyermekek téli felruházását s más szociális tervek megvalósítását.
A Jugoras feltűnéséig a már meglevő munkáskamarák nem sokat törődtek a vidékkel, elsősorban Bácskával. Amikor azonban a Jugoras megszerezte a munkáskamarákat is, megkezdődtek a munkásjóléti intézmények elhelyezésére szükséges épületek építkezései Bácskában, Újvidéken 7 millió, Szabadkán pedig 2 millió dináros költséggel munkáskamara, illetve munkástőzsde épült, és tervbe vették Zomborban, Becskereken, Kikindán is munkásjóléti intézmények építését. A munkáskamara tartományi szervezete Újvidéken székelt. A munkáskamara olyan munkásparlament-féle volt, amelynek közgyűlésein megtárgyalták a munkásságot érdeklő kérdéseket. A Jugoras szervezeteiben nemcsak, hogy megtűrték a magyar szót, de még magyar színielőadások rendezését is elősegítették. Ez különben érthető is, mert a tagok nagyobb része magyar volt, s ha folytatták volna azt a túlzó nacionalista politikát, amely 1918 után egyes munkásszakszervezetekben meghonosodott, akkor a magyar ember még nyomorúságos helyzetében sem tette volna be soha a lábát a Jugoras táborába. Maga Cvetković, aki mint miniszterelnök is megtartotta a Jugoras feletti védnökséget, minden megnyilatkozásában kikelt a túlzások ellen, s a vezetők lelkére kötötte, hogy a nemszláv ajkú munkásokkal emberségesen bánjanak, ne éreztessék velük, hogy kisebbséghez tartoznak.
*
A régi, öntudatos munkásság, persze, a teljesen nemzeti alapokra helyezkedő Jugorasszal sem értett egyet, s távol tartotta [9] magát mindvégig mozgalmaitól, bár sokan kénytelenek voltak megalkudni a viszonyokkal, és a mindennapi kenyér, a látszólagos nyugalom kedvéért a tagjai sorába léptek, sőt egyesek vezető pozíciót is elfogadtak.
A munkásjóléti intézmények fenntartásához a munkaadó és munkavállaló egyaránt hozzájárult. Kamarai és tőzsdei illetékek voltak, amelyek jelentős összegre rúgtak. Ezekkel a milliókkal, persze, azok rendelkeztek, akik a kormány bizalmából kerültek az intézmények élére. A protekcionizmustól irtózó, tisztultabb légkörben nevelkedett vagy tisztultabb légkörbe kívánkozó munkásság érthetően sürgette intézményeinél a választások kiírását és az önkormányzatok helyreállítását. Ezt még a Jugoras sem ellenezhette, s a Cvetković-kormány kilátásba is helyezte a munkásbiztosítói választások kiírását, amelynek az előkészületei már meg is kezdődtek.
Jugoszlávia tehát aránylag elég későn fogott hozzá a szociális kérdések megoldásához, de azért néhány helyesen alkalmazott szociális intézkedés hatása érezhető volt. A húszas években a szélsőségek elé sodródó munkásság átélte az el a diktatúra alatt pedig a második nehéz csapást, amely csaknem teljes elnémításához vezetett. Közben a külföld vagy nemzeti, vagy szociális alapon rendezte a munkáskérdést, amely Jugoszláviában a legsúlyosabb probléma maradt. Cvetković későn foghatott hozzá a megoldáshoz, már nem volt elég ideje ahhoz, hogy a szociális fejlődés alapjait hosszabb időkre lefektesse. Akadtak ugyan intézmények, amelyek aránylag elég hamar éreztették jótékony hatásukat a munkástársadalom életében, a legtöbb azonban fejlődése elején állott, amikor a történelmi hullámok elérték Jugoszláviát. Az ország romjai maguk alá temették a zsenge munkásjóléti intézményeket is.
1) Szívesen, közöljük Csuka János érdekes cikkét, mert némi bepillantást enged a volt Jugoszlávia munkáskérdéseibe. A Dragiša Cvetkovićra és a Jugorasra vonatkozó egyes állításaival azonban nem azonosíthatjuk magunkat. (A szerk.)