Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. január 15) 1. szám

Tóth Kálmán: Alsó-baranyai református falvak

A múlt évben visszatért Baranyai Háromszög a magyar reformáció legősibb és egyházi hagyományokban leggazdagabb földje. Az egyházi közigazgatás Alsó-Baranya néven emlegeti, az egyháztörténet nyelvén Sztáray Mihály földjének mondhatnánk.
Annak a tájnak egy része ez a vidék, melyet a földrajz Alvidéknek nevez. A Duna-Dráva-Karasica-szögben a Baranyai-hátból 241 méterig kiemelkedő Kiskőszegi- vagy Báni-hegy uralkodik a táj fölött. Északi lejtőjén és fennsíkján, a Karasica völgyében és azon túl német és sokac falvak helyezkednek el, de a Baranyai-hát déli lejtőjén Karancs, Kő, Sepse, Vörösmart, Csúza s a vonulat keleti lábánál a Dráváig: Hercegszőlős, Laskó s az ártéren Várdaróc, Kopács és Bellye ősi, színtiszta magyar települések.
Amint a táj – ártéri erdős-rétes vidék – rokona a kétfelőli szomszédnak, északon Sárköznek, nyugaton Ormánságnak, éppen úgy rokona a népe is. Rokona fajilag: besenyő valamennyi: rokona viseletben, bár az ormánsági biklát és a sárközihez hasonló főkötőt múzeumok számára is alig-alig lehel már előkutatni; s rokona a két tájnak e harmadik sorsban is: egykés, pusztuló magyar falvaiban az idegenek csendes, de következetes és biztos honfoglalása folyik.
*
Lépjünk erre az ősi földre a bezdáni révnél. Szemben velünk, a Duna jobb partján a kiskőszegi várhegy fogad, s útitársaink ajkán már meg is szólal a monda az ormon egykor emelkedő várról és hírhedt kegyetlen úrnőjéről:
– Batinán, a kiskőszegi várban élt igen régen egy Márta nevű asszony. Igen szívtelen volt. Sanyargatta a népet. Vörös hajáért csak vörös Mártának hívták. Jobbágyait, hogy jobban kínozza, szőlőjét, földjeit a meredek oldalon is hegynekle kapáltatta. Hajóin a Dunán való átkelésért egy aranyat szedett. Fülibe jutott a híre Mátyás királynak is. Álruhában eljött hát Budáról és beállt az asszony munkásai közé. Kapálta a szőlőjét hegynekle. Mellette dolgozott egy jobbágy: át akart kelni a Dunán, de pénze nem volt. Napokig dolgozott a kegyetlen asszonynak, hogy megkeresse. Meg is találta: munka közben a király észrevétlenül elébe dobott egy aranyat, s az ember boldogan hagyta ott a nehéz munkát: megvolt a révpénz. Aztán a maga kapája elé is elejtett egy aranyat, s ő is ment útjára. Nemsokára azonban parancsolat jött Budáról a király pecsétjével: küldjön az asszony a királynak egy font húst a testéből, vagy személyesen jelentkezzék nála. Az asszony megérezte az üzenetben a király haragját és ítéletét. Négy lovat fogatott aranyos hintóba, és rémülten menekült volna dél felé. De szerencsétlenül járt: a hintó a meredek hegyoldalból a Dunába zuhant, és gazdája a vízbe halt. Nem sokkal lejjebb kivetette a víz, s azt a helyet róla – veres Mártáról – Vörösmartnak nevezik.
Vörösmari a reformáció korának híres iskolavárosa. Most szerény baranyai falu a Kisköszegi-hegy lábánál. Mögötte a domboldalban és a hegytető lösztalaján pompás szőlőskertek, a vízmosta szurdokokban pincesorok. Nyárvégen meg ősszel, szüretig „pudárkodó”, pásztorkodó lányok és legények játékos-nótás kedvének lármája hallik le a faluig. Fontos szerepet töltenek be: pár napi vagy egyheti élelemmel fölszerelve kivonulnak a lányok a „högyre” a szőlőt őrizni. Hogy jobban teljék az idő, meghívják és megvendégelik a legényeket is: a tisztességre azonban erős vigyázással vannak: a legények napszálltakor nótaszóval hazavonulnak a faluba.
A faluban keressük a régi híres deákoskola nyomait. A hársak és platánok árnyékolta református templom mellett mély vízmosás vezet be a hegy alá: a Diákszurdok. [2]
– Itt állott a reformáció századában a nevezetes vörösmarti deákoskola. – halljuk. Ma elsárgult uborkák virítanak a helyén, s legfeljebb csak a kerítés menti mogyoróbokor beszél az ősi időkről: vesszejét a régi időben jó eredménnyel forgathatták a preceptorok. Megmásszuk a várhegyet, ahonnan belátjuk a Csatári-síkot, a Dánost és a Kelengyést, régi diákok kedves pákászhelyeit, a Kígyóst, a Papszert, a Karóca-tavat és a Sáncos-rétet.
De hova lettek a vörösmarti diákok? A krónikás erre így felel:
– 1632-t írtak. Nyakunkon a török. Különösen, mióta Nakkás Musztafa a mohácsi szandzsákbég. Fosztogatják a környéket. A vörösmarti oskolát is kétszer kirabolták. A környékbeli eklézsiák ezerszámra küldött természetbeni adományait elfogják. Abafái rektor uram nagy dologra határozza magát. Összehívja a preceptorokat és a deákságot. Beszél nekik arról, amit maguk is éreznek: hogy mennyire tarthatatlan a helyzet. Békésebb világot kell keresniük. Abafái rektor, a korrektor, négy preceptor, hét tógátus deák meg egy sereg apróbb deák eléneklik hát egy szép tavaszi estén a hatvanadik zsoltárt:
– Minket, Úristen, elhagyál…
És megindulnak új hazát keresni. A kopácsi hidászok viszik át őket a Dunán, s Bácskán, török kincstári birtokon, tehát békésebb területen átvonulnak északkelet felé. És nyolcnapi vándorlás után istenes énekszóval bevonulnak Halas városába, amelynek vendégszeretetéből meg is telepszenek a Dömöcs Mihály portáján. A halasi gimnázium történetében ez áll: amikor a tolnai és vörösmarti oskolák kezdettek alászállni, akkor kezdődik a halasi oskola története. Vörösmart a halasi iskola múltja.
*
Vörösmart ikerfaluja Csúza. Színmagyar község, de népe elöregedett ennek is: az őslakosság 50 év alatt 1200-ról 400-ra fogyott. Temploma várszerűen emelkedik az utca fölé a falu közepén, egy dombtetőn. Hatalmas kőkerítése arra vall, hogy nemcsak lelkek menedéke volt, hanem földi életek számára is „erős vár” lehetett a régi, harcos időkben.
A templom alsó fala török erődítmény, castrum lehetett. Maga a templom pedig később vártemplomnak épült. Udvarán, a dombtetőn eső kimosott, ásó kivetett csonttömeg arról beszél, hogy tömegtemető lehetett ott: valamelyik ostrom áldozatai nyugszanak benne.

[Kép 01] Vörösmarty utcarészlet

S az ásók nyomán kiforduló múlt táplálja a képzeletet. Megelevenedik és színeződik a hagyomány, és szájról szájra járva ér el a rege a csúzai templomdomb titkáról a mai nemzedékig:
– Hatalmas barlang van a templom alatt – mondják, – kincseskamra vagy 6–7 méter mélyen. Még a törökök vájták. Délről alagút vezetett hozzá. Öregek még emlékeznek rá, hogy melyik ház udvarára esett a kijárata ott, a domb aljában. A rege pedig egy híres török bégről beszél. Az ő kincseit őrizte a templom alatti barlang. Halálát érezve közeledni, paripáját kitömette, aranyos szerszámmal fölékesíttette, annak a hátán ülve temettette el magát, s a hóbortos bég most is ott van eltemetve a csúzai templomdomb alatt. A valóságosabb múltról még csak [3] annyit, hogy 1862-től 1887-ig ez a falu adott parókiát és ez a templom szószéket Kossuth papjának, Ács Gedeonnak, amikor törökországi és amerikai száműzetéséből hazatért.
*
Továbbhaladva dél felé, Hercegszőlős történelmi templomtornya fénylik felénk a napfényben. Valaki azt mondta: a szőlősi templom tornya Baranya református őslakosságának jelképe. Messzire látszik, mint Baranya népének régi nagysága; felé közeledve azonban mintha eltűnnék szemünk elől, s csak mikor közvetlen közelébe érünk, akkor látjuk meg újra romladozó, megviselt szépségében.
A toronyból ellátunk Zomborig és Eszékig. Valamikor ennél a félköríves ablaknál római katona állt őrt, és nézett kelet felé 1600 évvel ezelőtt. S Nagy Konstantin császár katonája, miközben a hanyatló Római Birodalom Pannóniáját őrizte, a felkelő nap fényénél talán már „Krisztusnak, mint Istennek dicséretet mondott”, Az egykori római őrtorony ma 364 magyar református fölött őrködik.
Ennek a toronynak templomában gyűltek össze egykor a „negyven Praedicatoroc” a magyarországi reformáció első zsinatára.
1570. augusztus 16. Itt vannak a baranyai prédikátorok mind, de eljött a pataji, földvári, hölcskei tiszteletes is, s mily nagy az öröm, mikor a porlepett utasokban megismerik az atyák a budai, pesti, majd a csepeli, szentmiklósi, kevi, sőt a Vukovár és Valpó vidéki lelkipásztorokat. – Negyven lelkipásztor jött össze az 1576. augusztus 10–17-én tartott hercegszőlősi zsinatra Veresmarty Illés baranyai szuperintendens hívására, „rendkívül világos, józan, bölcs beszédű törvényadásra”. A magyarországi református egyháznak egyik legősibb törvénykönyve készült ezen a két napon: „Az Alsó- és Fölső- Baronyában való Ecclesiaknac articulusai, mellyec Hercheg Szöllősön irattanac Negyven Praedicatoroc ielön voltában, melyeket mindnyájon iova hattanac.” De beszéltessük magukat az „articulusokat”:
3. Az fő Pispöc semmit az önnön feiétül ne czelekegyék.
4. Minden tanitoktul… engedelmet kiuanunc…
5. De miért hogy gyakorta az tanitoc közül némelyek az Satannac indításából az 8 előttec iaroiaval semmit nem gondol…, illendő büntetéssel megbüntessünc.
7. Az asszonyállatoknac be avatásokat… nem akaryoc az vy Testamentomban meg tartani, hanem czak inttyük őket az természet szerént való tiztasagnac meg tartására.
Az ünnepnapokról így rendelkezik:
9. De miért hogy mastan az ünnep napokon inkab geryeztyük az Isten haragyát, hogy nem mint engeztelnőc, mert czac az nagy hiuolkodasban, kevelsegben, részegségben, feddésben, pörles-ben. tanczolasban, vizhavonyasban, éktelen iatekokban, és egyéb sok gonossa-gocban mulattyok el az ünnep napol: Ezokáert vegezesünc ez, hogy az kereztyenec mind azokat hatra hagyván, magokat czac az istennec szentellyec.
A prédikátoroknak is szigorú mértéket állít:
18. Az tunia és hiuolkodo Praedicatort, akki czac vasárnap veszön könyuet kezébe, az több napokon penig vagy reszegeskedic vagy széllel kurritol…, tisztitől megfosztyoc.
De az egyházfegyelem ostora a híveken is éppen olyan szigorral csattan:
28. Az keresztyéni gyülekezetből való ki tiltást mostis meg akarioc tartani.
A szigorú egyházfegyelem azonban jótékony pásztori munkával párosul:
39….Az haragosokat és az egymással való gyülolkodoket az Praedicator az Vr aztalahoz ne boczassa mind addig is, míg egymással meg nem bekelnec. Erre pedig az tanitonac gongyanac kell lenni.
45. Mikor az beteg ember az vigasztalást keuannya és őket hiuattya, elmennyenec.
Nem véletlen volt, hogy a trianoni határ által tőlünk elszakított reformá[4]tusságunk, a volt Jugoszláv Királysági Református Egyház 1934-ben ugyanott tartotta alkotmányozó zsinatát, ahol 358 évvel azelőtt a „Hercegszőlősi Kánonok” születtek.
*
Ha eddig is Sztáray Mihály földjén, az ő reformátori munkája színterén jártunk, most a „fővárosba” érünk. „Epörnyefák” szegélyezte országúton, újonnan mázolt tábla hirdeti, hogy Sztáray falujában vagyunk. LASKÓ.
Amint beérünk a faluba, harangszó csendül. „Istenem, talán a Sztáray Mihály harangja” – gondoljuk egy pillanatra. Biztonság kedvéért megkérdezzük:
– Ugyan melyik templomban harangoznak, bátyámuram?
– No, ugyan melyikben! Itt nálunk csak ez az egy van. A református.
A boltban képeslapot kérünk a faluról. Nincs. Legalább a templomról? Csodálkozva néz ránk a kereskedő:
– A laskai templomról? – És elmosolyodik. Azt hiszi, tréfálunk.
Továbbhaladunk a módos, színmagyar falu főutcáján. Két oldalt a házak padlásvégeit figyeljük: ugyan melyik padlásból alakították a színpadot négyszáz évvel ezelőtt, hogy megtartsák a reformátor színdarabjainak, a „Papok házasságának” meg az „Igaz papság tüköri”-nek bemutató előadását? A gazdag parasztházak azonban némán néznek le ránk, s nem vallanak a 400 esztendős múltról. Tűzfalas oromzataik mögött a 20. századi Laskó titkai bújnak meg.
A főtéren fehérre meszelt, sudár torony szökik az égre a templom dörömbjéről. Ez azonban már nem Sztáray ősi temploma. Hova söpörte azt azóta már a vihar? De a toronytalapzat hatalmas, öles falai sejtetik, hogy azok még az ősi építkezésből valók.
– Micsoda múlt! Négyszáz évvel ezelőtt ebben a faluban már égett az evangélium mécsese. Akkor, mikor Kálvin János nagy reformátori könyve, az Institúció még alig 5–8 esztendős, a török égette, véráztatta hadak útján, kicsi, elesett Magyarországon, a kies „baranyai Genf”-ben Sztáray Mihály, az énekes reformátor már dolgozik.
– Erről a dombról szállt szét a falu fölött a hegedűszó istenes énekek szép szavú éneklése mellett a reformátor hegedűjén. Ide csalogatta vele a falu népét, a mezei munkából hazatérteket, s itt hirdette nekik az evangéliumot az alkonyi csöndben.
És innen indult útnak missziós hadjárataira Baranya-szerte, melyeknek során 120 egyházat alapított, mint egyik levelében maga írja. Eljutott Tolnáig, de el a Dráván túl is: Valpó és Vukovár környéki hitvitáiban úgy helybenhagyta ellenfeleit, hogy azok szégyenükben és félelmükben a „tekenő alá bújtak”. 120 egyháza közül ma már soknak a neve sem él. Az elpusztult gyülekezetek nevei: Mogyoród, Nádasd, Mára, Tardafalva, Kisant, Nagymarjanc, Dobsza, Korpona, Oroszi, Jakabfalva, Szőllőske, Csapa, Újfalu, Szentgyörgy, Csatár, Ethe, mutatják, hogy pusztulásuk nemcsak felekezeti, de egyetemes magyar veszteség.
Érzi ezt a falu népe is, de sorsát közömbösen nézi.
– Ez olyan község, kérem, hogy ilyen nincs a környékben – mondja egy 77 éves öreg magyar ember. – Se civakodás, se veszekedés… Elten semmi baj… Jó falu…
– Hát gyerek? – kérdezzük.
– Gazdagnak 1–2, szegénynek nincsen. Nem szeretik ett minálunk a gyereket.
– De hát mit gondol, hova jutunk így?
– Hová? Hát a végsőre! Levizsgázunk. Szép község volt pedig!
*
Hisszük mégis, hogy Alsó-Baranyát is, mint a testvérsorsú szomszéd tájakat: Ormánságot és Sárközt is, megmentheti az evangélium. Csodálatos jelképével és még csodálatosabb hirdetőjével találkoztunk ennek az ERŐ-nek a csaknem Dráva-parti Kopácson.
A jelkép: a szószéktető dísze a kopá[5]csi református templomban. Finom munkájú faragás: nemesen ívelt nyakú, aranyozott madár; csőrét a mellébe vágja, három kicsinye pedig esengve néz föl reá. Ősi református jelkép: fiait vérével tápláló pelikánmadár. Áldozatos, drága, szent madár – keresztyén anyaszentegyház! –, de szükségük is van ezeknek a fiaknak drága anyavérrel tápláltatni, hogy megéledjenek!
De ebből a faluból támadt „Baranya evangélistája” is, Borkó Julis néni. Ereje javában levő, fekete kendős parasztasszony. Egyszerű, okos, bibliás, de nem szektás; gyakorlatias, életrevaló. Fáradhatatlanul járta a falvakat fiatalkorától kezdve, és a maga népének a maga módján hirdette az evangéliumot. A legnehezebb helyen: a saját hazájában. Anna prófétaasszony jut eszünkbe róla. De ő nemcsak várakozást, hanem beteljesülést is, megtalált új életet hirdet tája népének. Most már 72 éves.
– A lélek kész, de a test erőtlen – mondja előbbi missziós útjai folytatására gondolva. – Mennék, de már nem bírom úgy az utat. De imádságban bejárom az egész darabságot.
Búcsúzáskor megkérdezzük: „Ha a mikrofon elé állítanák, mit üzenne, Julis nenő, a magyaroknak a rádión keresztül?”
– Hát mit üzennék, mit üzenhetnék? – És keresés nélkül, csengő hangon, mintha prédikálna, mondja: – Hogy szeressék a Krisztust!
Alsó–Baranyában járva úgy érezzük, Ő, de csakis Ő még megmentheti fajtánknak ezt a drága töredékét.