Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. július 15) 7. szám

Csuka Zoltán: Reviczky Gyula: Az örökség

Manapság sok szó esik a napilapokban a múlt század liberális korszakának bűneiről; hogy a napilapok és a napi propaganda vette át azt a szerepet, amit a múlt században, tehát a liberális korszak idején az – irodalom töltött be, és a napilapok hallgattak el. (Akkor propagandáról még nem volt szó.) A múlt század második felében egész sereg bátor magyar író állt ki a porondra, s írta meg a dzsentri romlás szörnyű betegségét, festette meg azt a mételyt, amit ez a korszak a magyarság részére kitermelt; Justh Zsigmond, Petelei István, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Thury Zoltán, Tolnai Lajos és egyik elfelejtett prózai művében Reviczky Gyula. Később Mikszáth, Kaffka Margit csatlakozott ehhez a sorhoz. Bizony, szomorú, hogy ezek a magyar írók a népszerűtlenséggel s szinte a majdnem teljes névtelenséggel fizettek meg bátorságukért, de talán még szomorúbb, hogy a mostani napokban is úgy kell kikaparni őket a sírjukból, mert az a társadalom sem ismeri, vagy alig ismeri a nevüket, amely pedig most jóvá akarja tenni ennek a liberális korszaknak a hibáit. Az irodalom akkor hiába zörgetett a nemzet lelkiismeretén, a nemzet (helyesebben az olvasó középosztály) nem hallgatott rájuk, sőt rájuk sem hederített, legfeljebb átkot mondott rájuk, mert olyan bűnöket teregettek eléje, mely bűnökről hallani kellemetlen volt. Most természetesen kényelmesebb már elviselni ezeknek az íróknak az igazságait is, mert azok (kissé optikai csalódás az, igaz, de úgy látszik) visszafelé szólnak; a mai társadalom tehát nyugodtan még egy göröngyöt dob a beomlott sírokra majdnem csak azért, hogy nyugodjon e korszak békében.
Nos, Féja Géza most ezeket a régi, bemohosodott sírokat bontogatja, s elismerés illeti a bátorságért, hogy elénk tárja a megfakult képet: íme, ilyen volt a társadalom, amelynek vétkeiért mi is nyögünk, mert Isten az apák vétkeit hetedíziglen szokta büntetni az utódokban. Tolnai Lajos után most Reviczky Gyulát veszi elő Féja, és mutatja be egyik prózai művét, amely éles fénykévét vet egy korszak bűneire. Reviczky ebben a kisregényben a dologtalan és az akaraterő teljes híjában szenvedő dzsentricsalád szörnyű szétzüllését és feloldódását mutatja be. Kis és nagyvámosi Fejérházy Tibor a „ragyogó” nemesi név birtokában azt hiszi, hogy az életet dologtalanul és teljes passzivitásban is át lehet élni, s ezért nagy árat kell fizetnie: a teljes és kilátástalan pusztulást. Fejérházy Tibor képtelen akaraterejének a legcsekélyebb összpontosítására is, a munkában csak szégyent és lealázást lát, de nem lát szégyent abban, hogy mások nyakán éljen, nem lát szégyent a „becsületbeli” és soha vissza nem fizetett kölcsönökben (bezzeg a kártyaadóságért már öngyilkosság jár). Ebben a szörnyű feloldódásban és hamis erkölcsű dzsentrivilágban aztán természetesen könnyen ver gyökeret az élelmes idegen. A magyar népről nem esik egyetlen szó sem ebben a kisregényben, s az olvasó mégis azt érzi; ezt az elhagyott idegen kézre sikkadó magyar népet kell elsiratnia, nem az öngyilkos dzsentrit, akinek erkölcsi felfogása pontosan olyan idegen a magyar néptől, mint amilyen idegen a vére az új rátelepedőknek.
A lelkiismeretes magyar író ma helyesen cselekszik, ha a múlt század végének nagy zörgetőit felidézi és bemutatja a mai magyar társadalomnak: íme, így szóltak azok, akik apáitok ajtaján hiába zörgettek, bebocsáttatást nem nyertek, s ez volt a hang, amely pusztába kiáltó szó volt. Nos, lássuk, a ti lelketekben milyen visszhangot ver fel, vajon eljuttok-e odáig, hogy amit apáitok elmulasztottak, azt ti megvalósítjátok? Az olvasó lelkében nem ismerhetjük a visszhangot, az író azonban kissé szkeptikus, és reméli, hogy nemcsak szellemidézést végez Féja Géza, hanem ennél többet is; a nemzet lelkiismeretének felébresztését. Dicséret illeti meg a Nemzeti Könyvtár szerkesztőit, mert erre alkalmat adnak. [320]