Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. július 15) 7. szám

Részlet Goethe Tassójából

Második felvonás
Harmadik jelenet.
Tasso, Antonio
Tasso. Hozott az Isten! Mintha most először
Látnálak téged! Embert szebben itt
Be nem mutattak még nekem. Köszöntlek!
Tudom, ki vagy, már ismerem becsed,
Kezem s szívem örömmel nyújtom, ím,
S hiszem, szíved se vet meg engemet.
Antonio. Mit bőkezűen kínálsz, nemes ajándék,
Melynek becsét kellően ismerem:
Ne bánd tehát, ha késve nyúlok érte.
Nem is tudom, cserébe majd hasonlót
Adhatok-e? Ne láss, nagyon szeretném,
Hamarnak és hálát sem ismerőnek:
Kettőnk javát ápolja az okos.
Tasso. Nem éri gáncsom az eszélyt! Az élet
Mutatja meg nekünk, mily fontos az:
De szebb, ha lelked oktat arra, hol
Fölösleges a bölcs előrelátás.
Antonio. Ezt önmagától kérdje meg ki-ki,
Hibáiért is önmaga felel.
Tasso. Legyen! Megtettem, ami rajtam állt:
A hercegnő szavát követtem, és
Barátodul kínáltam, ím, magam.
Nem volt kitérni mód, Antonio,
De tolakodni sem fogok. Legyen!
Talán idővel a megismerés
Kívánni fogja majd ajándékom,
Amit lenézel, s eltaszítsz ma még.
Antonio. Hűvösnek hívja a mértékletest
Gyakorta az, ki önmagát melegnek
Gondolja, mert emészti röpke láz.
Tasso. Te azt rovod meg, amit én rovok meg.
Ha ifjú bár, tudom, hogy a múló
Nem ér fel azzal, ami megmarad.
Antonio. Okos beszéd! Szerinte tégy ezentúl.
Tasso. Jogod van ahhoz, hogy tanácsot adj,
Hogy óvj, hiszen bevált barátul áll [310]
A kor s tapasztalás az oldaladnál.
De hidd el, csendben hallgat a szívem
A percek intő szózatára is,
S titokban edzi önmagát a jóra,
Mit újra vél tanítni szigorod.
Antonio. Bár kellemes, ha csak saját magunkkal
Foglalkozunk, ám alig hasznos is.
Belülről ember önnön belsejét
Hiába nézi; önmértéke most
Kicsinyt s nem egyszer túl nagyot mutat.
Magába lát, ki más szívébe néz,
S mit ér, az élet mondja meg neki.
Tasso. E pár ázó tapsra, tiszteletre készt.
Antonio. S te mégsem arra gondolsz e szavaknál,
Amit szavam most mondani akar.
Tasso. Közelbe így alig kerülhetünk mi.
Nem üdvös és okos, ha valakit
Akarva félreismerünk, akárki
Az illető. Hercegnő nélkül is
Hamar szívedbe láttam én neked,
Tudom, te jót cselekszel és akarsz.
Nem érdekel saját magad sora,
Másokra gondolsz, másokra segítsz,
S az élet árja bárhová emeljen,
Helyén szíved. Ilyennek látlak én.
Mi lenne vélem, hogyha nem kereslek?
Ha nem kívánna részt a lelkem is
A kincsözönből, amelyet te rejtesz?
Tudom, megbánni nem fogod, ha nyílt lész,
Tudom, barátom vagy, mihelyt megismersz:
S ilyen barátra már mióta várok!
Tapasztalatlan ifjúságomat
Nem szégyellem. A holnapok arany –
Felhője még fejem körül pihen.
Ölelj, nemes te, a szívedre hát,
S mértékkel élni életét, segítsd
A hirtelen, tapasztalatlan ifjút.
Antonio. Egy perc alatt kívánod tőlem azt,
Mi az idővel érhetik csupán.
Tasso. A szeretet megadja perc alatt,
Mihez a harc sokára sem jut el.
Nem kérlek én, jogom van követelni,
A jó nevében állok én eléd,
Amely a jók nemes frigyére sarkall,
Avagy ha névre vársz, Eleonóra,
A hercegnő reméli és akarja, [311]
Hogy én neked s te nékem adj kezet.
Ó, váltsuk, ím, valóra óhaját!
Siess velem az égi nő elé hát,
Hogy a kezünk s szívünk kínálva néki,
A legméltóbbat érte megtegyük.
Ismétlem! – Itt a két kezem. Fogadd!
Ne térj ki, és ne késlekedj tovább már,
Nagy ember, és ne fossz meg a gyönyörtől,
Mely üdvözíti a nemest, ha hittel
A jobbnak adja át magát egészen.
Antonio. Hajód a szél röpíti! Úgy hiszem,
Megszoktad már, hogy győzz, hogy utaid
Simák, s kitárva várnak a kapuk mind.
Érték, öröm, ahány, legyen tied,
Kívánom ezt szívemből, ám tudom,
Mily távol állunk egymástól mi még.
Tasso. Csupán időben, érdemekben, ám
Helyen vagyok, ha szív kell, akarat kell.
Antonio. Az akarat s a tett nem egy; a bátor
Kurtábbnak véli sokszor az utat.
Ki célhoz ért, azé a pálmaág,
S nem jut babér sűrűn az érdemesnek.
A koszorúk lehetnek könnyűk és oly
Különbözők is; olykor, úgy lehet,
Egy séta közben is fejedre hullnak.
Tasso. Amit egy isten ád meg ennek, és
Tagad meg annak, ilyen adományt
Nem érhet el csak úgy akárki is.
Antonio. Ha a szerencse volt az isten, úgy
Helyeslem; annak választása vak.
Tasso. Kendőt visel kezében az igazság,
S ha vakítod, beköti a szemét.
Antonio. Akit kegyelt, dicsérje a szerencsét!
Mesélje, milyen gondos és okos,
S az érdemet tekintni százszemű;
Minervának nevezze, bárminek,
Elismerésnek tartsa a kegyet,
és dísznek azt, mi cicoma csupán.
Tasso. Ne szólj tovább, megértelek, elég.
Szívedbe látok mélyen és örökre,
Ismerlek már. Ismerne bárcsak így
A hercegnő is! Ó, ne pazarold
A nyelved és szemed nyilát hiába,
S ne vedd azokkal a babért se célba,
Mely hervadatlan ékesíti főm.
A nagy csupán, kit nem gyötör irigység,
Csak az vitassa tőlem a babért el. [312]
A legnagyobb jó s szent előttem az.
Mutasd meg ám a férfiút, a hőst,
Ki azt elérte, mire én törekszem,
S kiről a múlt mesél csak énnekem,
Költőt mutass, aki Vergiliusszal,
Homérral mérkőzhetnék, sőt mi több,
Mutasd a férfit, aki koszorúm
Háromszorosan érdemelte meg,
S háromszor inkább érzi szégyenem,
A térdeimre hullva láss meg akkor
Az istenség előtt, mely így jutalmaz;
S nem is kelek fel addig, míg az éket
Fejemről önfejére nem helyezte.
Antonio. De addig arra érdemes maradsz.
Tasso. Amíg bírálsz, kitérni nem kívánok,
De megvetést nem érdemeltem én.
A díszt, amellyel hercegem becsült,
S melyet hercegnőm font, ne sértse senki,
Se kétkedés, se sanda gúnymosoly.
Antonio. E helyhez és hozzám, ha szólsz velem,
Méltatlan ám e lobogás, e nagy hang.
Tasso. Hozzám is illik, amit megtehetsz te,
S talán száműzött innen az igazság?
Rab-é a szellem e fedél alatt?
És szolgaság a sorsa a nemesnek?
Úgy érzem, itt van a helyén a nagyság,
A lelki nagyság! A világ dicsőin,
Kik oly közel, ne örvendezzen-é?
A herceghez egy út visz: a nemesség,
Mit ránk egy ős hagyott; miért ne vinne
Lelkünk is hozzá, hogyha nagynak azt
Nem egyként adta istenünk, amint nem
Egyformán osztott nékünk nagy előket?
Csupán a törpeség remegjen itten,
És az irigy, ki szégyenül van itt,
Miként a szál, amit a csúnya pók sző,
Ne illesse e márványfalakat.
Antonio. Megvetni téged, ím, te adsz jogot!
A hirtelen gyerek a férfiú
Kezét s szívét akarná kicsikarni?
Erkölcstelen, s te jó vagy, azt hiszed?
Tasso. Inkább a rossz legyek szerinted én,
Csak az ne, mit neveznek nemtelennek.
Antonio. Oly ifjú vagy, s erős fegyelmezés
Jobb útra térni megtanít talán még.
Tasso. Nem oly gyerek, ki még imádna bálványt,
Dacolni daccal ám elég öreg. [313]
Antonio. Ahol a száj s a húr játéka döntő,
Tiéd bizonnyal ott a győzelem.
Tasso. Karom dicsérni nem vagyok merész még,
Semmit se tett; de bízom abban én.
Antonio. Kíméletet remélsz, amely szerencséd
Vak útjain nagyon tenyérre vett.
Tasso. Ma érzem én, hogy férfiú vagyok.
Alig kívánta fegyverem, de most
Veled kísérli majd a harc esélyét.
Parázst parázsra szít szavad, velőm
A tűz emészti, és a bosszúvágy
Pezsegve forr, s kisebzi keblemet.
Ha férfi vagy, amint dicsekszel, állj ki!
Antonio. Hol és ki vagy, feledted azt meg ezt?
Tasso. Mi kényszerít gyalázatunk viselni?
Te káromolsz, s gyalázod e helyet,
Nem én, ki tán a legszebb áldozatként
Szívem, bizalmam hoztam el neked.
A szellemed mocskolja édenünk,
S beszéded ezt a tiszta termet itt,
Nem érzelemtől áradó szívem,
Mely égbe sír, s nem tűr parányi foltot.
Antonio. A szűk kebelben, ó, mi lélek él?
Tasso. Könnyítni van a keblen itt elég hely.
Antonio. Szavakkal könnyít a nép is magán.
Tasso. Mutasd meg, ím, ha mint magam, nemes vagy!
Antohio. Bizonnyal az, de hol vagyok, tudom.
Tasso. Siess velem le, ott a kard beszél.
Antonio. Tilos kihívnod, nem követlek én.
Tasso. A gyáva csupán az ily tilalmon.
Antonio. A gyáva hős, ha nem fenyít veszély.
Tasso. Ha véd, e helyről szívesen lemondok.
Antonio. Te szállj alább, s ne mondj le semmiről!
Tasso. A hely, ha tűrtem eddig, megbocsásson.
(Kardot ránt.)
Kiállsz? Követsz-e? Vagy mint gyűlöllek,
Úgy vesselek meg én örökre tán? [314]
Fordította: Hódsághy Béla.