Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. július 15) 7. szám

Majtényi Mihály: Rosztopcsin generális

Valamit fúrtak, faragtak az emberek a folyóparton titokzatos kopácsolással. Deszkabódét építettek. Hatalmas, nagy deszkabódét, egész szálát.
– Pajta lesz – mondta arra menet Krizsán bácsi. – De mi a fenének ekkora pajta?
Nem tudta senki, azok sem, akik munkára kivállalták. Csak rakták egymásra a deszkát a város fájából.
Estére meghozta valaki a választ. Kocsmát épít a muszka.
– Ejnye, hogy a rosseb egye őket – mondták a népek, és szájtátva kerülgették a rengeteg alkotmányt. Sajgott a muszka név a magyarban mindig, akkortájt is, kilencszázhuszonegyben. Ordós muszka tisztek feszítettek a sétányon, menekült oroszok.
– Ezeket vertük meg Ravaruskánál – oktatta Krizsán bácsi a fiatalokat. – De ránk jött a többi nép, így lett rab a magyar saját földjén.
Nem volt áldás az ő portáján sem, az oroszén, ajaj, dehogy volt! Megszaladt a java, még Bácskába is jutott belőlük, lám! Most kocsmát épít a muszka a Tisza mellé. Ejnye, ejnye!
Furcsa is volt megérteni a világpolitikát. Azóta sem lett könnyebb tudomány. Elsőbb barna bőrű, cigányképű szerviánusok jöttek mint foglalók. Ezek szilvát fuvaroztak eddig víznek felfelé, úgy ismerte őket a nép. Most csendőrsapkát viseltek, és kiabáltak a hivatalokban mindenfélét. Nem-igen értette őket a nép, akármilyen veszedelmesen villogott szénfekete bajuszuk.
Mért ne jöhetne a muszka is melléjük, ha már ilyen bolond világ szakadt a tiszai lapályok közé?
– Szakállas a pópájuk ezeknek is, egy az istenük – mondták a népek a Gradnulica lejtőin. Csak a kocsmát nem értették, ami a város fájából épült: betér-e oda a magyar?
Hát betért, mert kíváncsi fajta nép vagyunk. Elsőbb az italosak, azok örökké újat keresnek, ami gégéjüket marja, égeti. Aztán a fiatalok, azokat meg az orosz lányok híre csalogatta; égszínkék rubaskában pálinkát árultak a muszka lányok. Tereltek végül öreget, fiatalt a kocsmába azok, akik fogolyként megjárták Szibériát. Tanúbizonyság jött, ím, számukra viselt távoli nagy dolgaikra. És egyre többen ültek a nagy hodályban.
Rosztopcsin volt a muszkák vezére, így nevezte őt a nép. Szakállasan, méla tekintettel járt-kelt az asztalok között, mindenki elámult azon, hogy generális. Tábornoki főpincér. Keszeg emberek a főpincérek általában, de ennek hordóhasa volt. Ő szedte be a pénzt a pálinkáért.
Szép, színes pálinkát meg gyilkos vutkit mértek a muszka kocsmában. Még paprikát is szórtak bele, hogy jobban marjon.
– Eztet igyátok! – mondták a szakértő hangján, akik megjárták már hadifogolyként a cár birodalmát.
Fizetésnél aztán furcsa szertartás játszódott le. Haptákban fizetett minden volt hadifogoly. Tudták ezek jól, mi jár ki a generálisnak. „Táborparancsnok is lehetett Krasznojarszkban” – mondták, talán hogy megértse a nép, mért csapják össze bokájukat, valahányszor bemondják: „vutki”.
Aztán odatoltak két pénzt borravalónak.
– Nesze, batyuska – mondták cinkos tekintettel. Megértették ők jól egymást, a sarzsik.
Csillagos estén kitolták az asztalokat a pajta elé, székeket melléje, így állt a vigasság. Pár szál árva villanyégő világított, alatta hordták a pálinkát a melles, szép muszka lányok. Egy árva zongora is volt a szálában, atyaúristen, hogy verte azt egy féllábú orosz!
Rukkolt aztán az idő bele a nyárba. Hajók úszkáltak a Tiszán, és jól ment a kocsma nagyon. Már gagyogtak is a né[304]pek a muszkával, tótul aki tudott, az a legjobban. Beszéltek összevissza, szerviánus szót is keverve, főleg magyar alapon persze, Bábeli világ volt, kivált, ha oláj hajóslegények is felhujjantottak valamit a folyóról. A szó bujkált kifelé a világba, mint a szög, ha utat keres ki a zsákból.
II.
Tizenkét társa volt Rosztopcsinnak az üzletben, tizenkét orosz. Tán az utolsó butyrukat bocsátották áruba, csak hogy részt vegyenek a vállalkozásban.
Lassan szállingóztak esténként a kocsma felé, mint a kísértetek. Volt köztük vásári papagájos és törvényszolga a városházán. Makacsul tiszti ruhában, persze. Vagy kadétgyerek sasos cári sapkában. Legtöbbjük mégis semmi. Cégtárs. Egész Szentgyörgyöt ellepték, behálózták. Hajlongtak egymás felé, derékban hajlottak meg, úgy fecsegtek szüntelenül. Aztán körülültek családtagjaikkal egyetlen asztalt, mint a gubbasztó nyáj, onnan nézték a vendégeket. Csörgette a pénzt közöttük Rosztopcsin, a számadó. Néha belemarkolt és osztogatta, vagy szétdobálta köztük nagy mérgesen. Mintha mondaná, nesztek a konc!
Tizenketten üllek az asztal körül, és a falatot lesték mind. És belebeszéltek Rosztopcsin dörgő basszusába.
A muszkát tudó szibériások szerint a generális ilyenkor káromkodott.
– De lehet, hogy csak imádkozik, mert istent emlegeti folyton – tették hozzá enyhítésül.
Minél több orosz jött Szentgyörgyre, annál jobban gyűlölte őket a nép.
Talán a gyökértelenség megvetése volt a feneketlen acsarkodásban. Túl sokan voltak már Szentgyörgynek. Előbb a szerviánus, aztán a muszka. Hej, sáskahad, mindent feleszik ez!
A nép elfelejti a maga baját, ha gyűlölni kell. Még a bátkai negyed ágrólszakadt szegényei is erősek voltak csoportjukban. Otthonuk ez a föld, kapaszkodhattak bele. Nem volt suta a beszédük, se felemás. Ahogy szokták. Magyarul mondták a szót, és kész. Ha nem tetszik a szerviánusnak, tegyen róla! A messzeségből menekült orosz csak szappanbuborék volt nekik. Szegénységét kajánul figyelték, ha meg tudta őrizni az úriság látszatát, még jobban gyűlölték.
De azért eljöttek ők is, a bátkaiak a furcsa kocsmába. Munkából jövet alkonyatkor letelepedtek óvatosan a pajta szélén, leragadtak egy asztal mellé, úgy nézték: mi folyik itt. Mégiscsak a távolság üzent, a háború, amelyik a szerviánust is a nyakunkra hozta, és kavargatja, lám, tovább a dolgokat.
Szentgyörgyön eddig bort ittak általánosan és seprőpálinkát a népek. A hegyvidéki szerviánusok magukkal hozták a szilvapálinka olthatatlan szerelmét. Ezek hurcolták be a sligovicát meg a klekovacsát. Most jött a muszka furcsa színű, sok pálinkával, melynél a leggyengébb is lángra lobban a gyufától. „Meg kell próbálni” – mondták a bátkaiak, és vutkit kértek.
– Aztán jól rázza bele, hallja – szóltak az elkacsázó világcsoda, a tábornoki főpincér után. Pedig biztosak voltak benne, hogy úgysem érti meg.
A helybeli kocsmárosok sokat beszéltek ekkortájt a muszka veszedelemről. Erről beszéltek a legtöbbet.
– A súly vesse fel az olyat, aki idegenbe szalad – bújtatták a népet. Meg ilyeneket mondtak: – Vitriolt árulnak azok, hallják-e?
Hangosan lármáztak ellenük, majd csak eljut a hír a torony alá! Majd ott intézkednek. Majd.
De nem történt semmi. Suttogták, hogy minden orosz patrónusa a püspök vagy talán a király maga.
Hát a polgármester?
Az még nem nyilatkozott. Odaadta a város deszkáját, azért lapult, és hallgatott ebben a kérdésben.
Már hajlott a nyár erősen lefelé, amikor az ősidőktől helybeli kocsmárosok megindultak küldöttségbe a polgármesterhez. Panaszt tenni a muszka ellen.
Tehették, mert övék volt a nagyúr. Kecskeszakállas hegyvidéki, bizonyos [305] Péter nevezetű, Perica. Írnoknak vetetődött a magyar lapályra, itta a vinkót kocsmáról kocsmára, tetú lett vele a fél város. A kocsmárosok is, persze. Mindenfajta ember barátságával ült aztán váratlanul a polgármesteri székbe.
– Mi lesz ebből? – suttogták a népek sápadozva. – Jaj, hiszen ennek semmi tekintélye nem lesz!
Furcsa dolog történt aztán. Berendelte egy nap a polgármester a fiákereseket, pincéreket, berendelte mind a kocsmárost és kucsébert. Megtelt velük az egész tanácsterem. Bor volt előtte, a polgármester előtt és két pohár. Megtöltötte a poharakat és szólt a gyülekezethez:
– Akivel pertut ittam, egyenként jöjjön ide!
És visszaitta szépen a barátságot. Főleg a kocsisokkal. Még a csókot is visszaadta.
Hát ilyen ember volt a polgármester, akikhez a kocsmárosok küldöttségbe elzarándokoltak. Ravasz ember. Tőle kérték, bontassa le a Tisza-parti muszka kocsmát, annál is inkább, mert nem fizet adót, lányokkal csábítja a fiatalokat, vitriolt mér – efféléket mondtak.
Szorította a gallér a szerviánust. Alulról a kocsmárosok, legjobb kortesei, hajdani tetú barátai mind, felülről meg valami titokzatos hatalom, a püspök vagy talán a király maga!
De aztán legyintett, és odavezette az ablakhoz a szónokot.
– Lássa maga ott asztat a levelet a kőrisfán?
Már nem is törte a magyart, egészen szépen beszélt. A legkövérebb kocsmáros el is csodálkozott ezen, szinte tátva maradt a szája. De azért kinyögte.
– Látom!
– Hát asztat hiszi maga, ha fúj a szél, az a levél mind ott marad? A fán?
Ravaszul mosolygott hozzá, és kimondta a szentenciát:
– Nem marad ottand. Megsárgul és leesik. Bum!
Még nevetett is jót, aztán utánaszólt a deputációnak:
– Emberek, ne felejtsétek: mindig történik valami.
Fejcsóválva tért vissza a küldöttség. Ravasz dolog volt ez a beszéd, olyasféle, mint a visszacsókolt bruder. Nem értették. Mégis nevettek, mert elhaladva a kőrisfa alatt a legvastagabb kocsmáros nagyot ütött az egyik ágra. Lepergett a sok levél, a deputáció mind földbe taposta a levelet.
– Mindig történik valami – vijjogtak egymás felé.
Ilyen volt a gyűlölet köztük a sokszínű pálinka ellen, ha nem ők mérték.
III.
Szeptember lett.
A szél előbb simogató módon kerülgette a vékony lábú asztalokat, székeket. Pamfil Mihajlovics Sztorozsenko, akire a cégtársak rábízták a takarítást, aggodalmas arccal követte a láthatatlan légörvényeket. A lámpások, mint furcsa ördögűző lóbálás harangozták fényüket a szél támadása elé, hasztalanul persze. Mire az öreg este letelepedett, formás vihar keresett új zsákmányt a tomboláshoz. Tárgyat, amit megemelhet, meztelen bokát, amelybe beleharaphat. Cinkos eső állt a szél mellé, ez feláztatta a töltést meg az utakat. Bátorság és csizma kellett hozzá, átvágni rajtuk. Hiába vonták be az asztalokat a muszka kocsmába, tető alá, hiába függönyözték be a szálát, nyers esőszag tört be, és néhány gubbasztó ember versenyt szidta a menydörgéssel a világot.
Papíron kimutatható, hogy szeptember elején még nyár van!
Hiába. Reggelre új felhőket korbácsolt össze a szél. Hozta, hajtogatta őket átal a Tiszán. És megint csak esett, megint csak káromkodtak a butikban. Most már csak a cégtársak egymás között, mert nem jött már senki a muszka kocsmába ezen az estén.
– Evgen Arkadijevics Rosztopcsin – szólalt meg valaki a nagy csöndben –, vége a nyárnak! [306]
– Bolond vagy? – kiabáltak többen is, és fázósan összehúzták kabátjukat. – Olyan naptár nincsen, amelyik ezt így tudja! Nem is lehet, amíg ilyen sok az eladatlan pálinka, nem lehet bezárni a boltot, tizenkét cégtársat krajcár nélkül hagyni a tél küszöbén, mert kicsit fúj a szél.
De nem jött senki a kocsmába továbbra sem. A féllábú Hinya, a zongorista a sarokban nyomogatta a pedált, és verte egyre a billentyűket. Ő nem volt benne a vállalkozásban, alkalmazott volt, és azért fizették, hogy játsszon. A Zümmögő méhecskével kezdte, aztán belevágott a Cigány dalba. Inogtak a fejek a nóta taktusára. Már a Kazacsok nagyon tetszett.
– Igyunk! – mondta maga Evgen Arkadijevics Rosztopcsin, és mindenki csodálkozott, hogy ez előbb nem jutott eszébe senkinek. Nem hűtötte le még az sem jókedvüket, mikor a végén a tábornok felírta az egész kontót. Aznap pálinkában fizették ki a cégtársakat.
Csak a féllábú zongorista elégedetlenkedett. „Neki pénz jár” – úgymond. Majdnem megverték a mulatozó honfitársak.
Ázott a világ, és tombolt a szél szakadatlanul. Vagy két nap múlva sáros bátkaiak érkeztek a töltés felől, ketten körüljárták a deszkahodályt, mint akik mérnek, keresnek valamit.
– Mit akarsz, venger, minek jöttél? – szedte össze bátorságát Pamfil Mihajlovics, a kocsmacsősz, és odaállt gyanakodva eléjük.
– Én éppen semmit – szólt az egyik sáros ember. – Ő a tapasztó, őtet kérdezd!
Nehezen értették csak meg egymást, olyan reménytelenül hosszan folyt a szó az ajkakról, kölcsönösen. Mutatta az egyik bátkai: ide kemencét kell majd rakni! Lyukat kell vágni, és kidugni a csövet a Tisza felé, furfangosan, nehogy a szél visszafelé fújja a füstöt.
Pamfil Mihajlovics titokban keresztet vetett, és elfelejtette megkérdezni, ki küldte őket. Biztosan az ördög maga. Zihálva jelentette este Rosztopcsinnak:
– Tábornok, vége a nyárnak!
– Bújjon beléd az ördög! – szólt erre mérgesen a generális. De a másik nem hagyta magát.
– Meg kell csinálni a kemencét, itt jártak a tapasztók. Fűteni kell, tábornok, mert megfagyunk!
Tizenkét cégtárs nézte egymást riadt szemmel. Ki beszél itt fagyról, fűtésről? A bolond Pamfil Mihajlovics beszél róla, persze! De ne hagyjátok emberek, még nyár van, ősz legfeljebb, mért kell folyton a télről beszélni, ami egyértelmű a kocsma halálával?
A zongorista éppen a „Dörmögő mackó” nótájába vágott bele. Magasan szállott a hang, beleolvadt valami fájó tülkölésbe. A Tisza felől jött a hang, ahol egy nagy gőzös birkózott a hullámokkal. A kék ruhás, szép mellű orosz lányok kuncogva bújtak össze a sarokban.
– Aminek egyszer vége, annak vége – motyogta csökönyösen Pamfil Mihajlovics, és álmodozni kezdett. Jó meleg pékségről álmodott, amelynek kemencéjében sohasem alszik ki a tűz. Álmodozott, mígnem oldalba bökte valaki: – Menj pálinkáért, öreg!
IV.
Hinya, a féllábú a hosszú zongora tetején aludt. Azon ágyazott minden este. Párnát rakott rá, és pokrócot derékaljnak, aztán sűrű fohászkodások között felmászott a furcsa fekhelyre. Pamfil Mihajlovics a söntés sarkában húzódott meg, onnan nézte. Éjfél felé lepihent ő is.
Napok óta nem jött senki a kocsmába. Vastag sötétség ült a folyóparton éjszakánként, ebben a feneketlen sötétségben minden elmerült. A tizenkét cégtárs, akik valahol a városban horkoltak kuckóikban, a tapasztóemberek, a bátkaiak. Krizsán bácsi és egész Szentgyörgy. Csak Pamfil és Hinya őrködtek a halálra ítélt kocsma deszkafalai között.
Olykor kiszakadt a sóhajtás Pamfil Mihajlovics melléből. Nehezen aludt csak, tapogatta a deszkákat. Az ördög ér[307]ti ezt, a tábornok nem akarja tudomásul venni, hogy vége a nyárnak. Ide ugyan aligha jön már vendég a szellős deszkák közé, hajósok legfeljebb, kétkrajcáros pálinkára. Inog az egész vállalat.
Már harmadszor ült fel fekhelyén: fújja a szél az egészet, lehordja, csak ő marad itt, és pár szál deszka.
– Lehet, hogy kijátssza a többi – rémlett feléje. Isszák a pálinkát minden este, de senki, aki fizessen. Nyicsevo. Szaladj ide, Pamfil Mihajlovics, szaladj oda, egész este szalasztják, de senki, aki fizessen.
De azért kifog ám rajtuk!
Kimászott a takaró alól. Meztelen, sovány lábai bizonytalanul kalimpáltak. Iszik ő is minden éjszaka a féltve őrzött, csillagos italból éppen. A legdrágábból.
Szájához emelte az üveget. Árulkodva kortyogott az ital. Ki hallja a kortyogást, ugyan, reggelre?
Reggelre senki, igaz, de az éjszakának ezúttal füle volt. Hinya, a zongorista könyökölt fel.
– Mit iszol, Pamfil Mihajlovics? Nekem is adjál!
– Vizet iszok, galambocskám. Sós volt a vacsora.
– De mért kortyog a víz? És mért nem gyújtasz világot, he?
Ördög bújjon a féllábúba, hogy éppen most kellelt felébrednie. Nem tudott válaszolni az öreg, hát hallgatott.
– Lopod az italt, hallod-e, lopod a tábornoktól meg a többiektől – hangzott tovább a zongora felől. – Hát szép dolog ez, Pamfil Mihajlovics, öreg ember, akiben mindenki megbízik.
Ördög bújjon a féllábúba, hogy lármázik. Oda kell menni hozzá: nyughass már, bolond, és aludj!
De azért adott neki a pálinkából.
– Csillagos – szólt a másik, és csettintett. – Előbb is gondolhattál volna rám.
Aztán hallgattak. Nagyokat húztak az üvegből, és hallgattak. Fülelték az éjszakát, meregették szemüket a sötétbe. Nem volt mondanivalójuk. Mígnem egy kakas a távolból megtörte a varázst.
Szépecskén lángolt már bennük az ital, mikor megszólalt a kakas. Odakint tisztulni kezdett, néhány csillag átkandikált a deszkagörcsökön.
– Járt itt két venger, tudod – kezdte Pamfil Mihajlovics. Aztán gyanakodva kérdezte: – Hallgatsz te engem, Hinyiska?
– Hallgatlak, ha adsz még pálinkát!
– Hát adok. Neked adok, és nem sajnálom.
– Azt mondták a vengerek – súgta később titokzatosan –, hogy a kemence miatt jöttek. Pedig nem azért jöttek, tudom.
– Hát? – hökkent meg a másik részegen.
– Fűrészelnek. Hallgasd csak, most is hallani tisztán. Fűrészelnek minden éjjel.
A féllábú felemelkedett, úgy fülelt, de nem hallott semmit. Oldalt fordult, és újból megpróbálta. Semmi.
– Bolond vagy te, Pamfil Mihajlovics!
– Az vagyok, bolond – ingatta fejét megadóan a részegebbik. – De tudd meg, hogy én harminc évig laktam erdő szélén, erdőt irtottam magam is, én meghallom, ha valaki kétversztnyire előveszi a fűrészét, hallod-e? De azért lehet, hogy bolond vagyok – tette hozzá engedékenyen.
Mint aki titkot tud, úgy ragadt a beszéden. „Múlt éjszaka is itt jártak, egészen közel. És fűrészeltek, folyton fűrészeltek.”
Felemelkedett, hogy mutassa, hol. Kezében a pálinkásüveggel megindult, de nem jutott messzire. Összecsuklott váratlanul, és elterült a földön.
– Ha én pálinkát iszok – motyogta bűnbánóan –, mindig fűrészelnek. Harminc év óta… tíz év óta… örökké…
Csöndben aludt el a zongora tövében. Hinya meg ott kuporgott fölötte riadtan, figyelte az éjszaka csöndjét.
Az ördögbe is, igazat mondott a másik. Mindig fűrészelnek. Most már ő is tisztán hallotta.
V.
Talán fát loptak a bátkaiak a töltés[308]oldalban, azt fűrészelték. Nem tudni, mi volt. Emberek, el ne felejtsétek, mit is mondott a polgármester: mindig történik valami. Vagy a bosszú dolgozott talán? Ki tudja.
Valamelyik húszméteres nyárfát aztán egy éjszaka oldalba kapta a szél a töltésen, és úgy csapta a muszka kocsma deszkái közé, hogy csak úgy nyekkent.
– Korhadt volt már a nyárfa – mondogatták az emberek, és csodálkoztak, hogy nem ütött agyon senkit.
– Pedig ugyancsak ráesett a muszka kocsmára – halljátok csak! Palacsintát vert belőle. Ott isszák most a népek a jófajta pálinkát, törött üvegből. Nem kéri senki az árát, sárba verte mind a szálfa, hordót, üveget!
Az mondta el így, aki először látta. Onnan jött, a töltés felül. Lihegve vitte szét a hírt mindenfelé. „Olyat durrant a zongora, mint az ágyú. Nagyot durrant, kétfelé vált.”
Munkába igyekvők mind látták reggel a pusztulást. Tizenkét muszka és fél tucat asszony húzta ki riadtan a törött deszkák közül az asztalokat és üvegeket.
– Szegények – sóhajtotta valaki részvéttel. Asszonyféle.
– Szegények? Hát osztán? Münk is szegények vagyunk, oszt se püspök, se király, aki védjen! Maradtak volna otthon, Muszkaországban – gorombáskodott egy bátkai.
Akkor ért éppen a goromba ember mellé egy szakállas orosz. Véres volt a keze, riadt a tekintete, mint aki könyörög. Csapzott szakállába könnyek peregtek. Lefejezett pálinkásüvegeket hordott halomba, és leült a töltés szélére. Olyan reménytelen volt mindez, hogy meg is sajnálta a goromba bátkai.
– Ne félj, na, batyuska, majd kinő esztendőre ez is. Kinő a bircausz, én mondom!
És mert amaz úgysem értette a vigaszt, megindult a város felé. Azon tűnődött, mitől lett véres a másik. Megsértette egy ág, vagy talán a pálinkásüveg vágta meg?
Később a műhelyben el is mesélte az egészet.
– Olyan arca volt a szakállasnak, tudjátok, mint a Jézus Krisztusnak a passióban.
És úgy érezte: mégsem kellett volna olyan gorombán lármáznia, hiszen nagy baj az, ha valahol leüt a mennykő, vagy lecsap a szálfa. [309]