Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. július 15) 7. szám

Bodroghy Szabolcs: Pálosok Bodrog megyében…

…Éppen abban az évben, amikor Hazánk is belekapcsolódott a most dúló világháborúba – 1941-ben –, volt kerek 700 éve annak, hogy végigzúgott Magyarországon a tatár veszedelem. A Gondviselés különös kegyelméből ez nem sok ideig tartott: a következő évben a tatár kitakarodott országunkból. A bajor niederaltaichi monostor krónikása, Hermann apát miután feljegyezte e gyászos eseményt, e mondattal zárta feljegyzését: „Magyarországot, amely 350 évig fennállt, a tatárok ez évben megsemmisítették.” Első pillantásra tényleg akkor Magyarország e látszatot kelthette. De a hegyek őserdeiben, barlangjaiban, az Alföld nádasaiban még ott bujkáltak a magyarok ezrei, és imádságban és könnyben várták a vihar elvonulását.
Amikor a vihar elült, sokan lassanként előmerészkedtek, és visszatértek régi foglalkozásukhoz. De sokan ottmaradtak továbbra is az erdőkben, az elrejtett odúkban… A rettenetes csapások, talán szüleik, testvéreik, családjuk elpusztulása úgy megtörte szívüket, hogy többé nem kívánkoztak az emberek közé: egyedül Istennel akartak csak beszélni, csakis neki élni… És akik fel is keresték régi lakhelyüket, amikor helyén csak üszkös romokat találtak, inkább visszatértek a hegyek közé, az erdőkbe… Így a magyar erdők mindjobban megteltek remetékkel… A Zalától a Dunáig nyúló Bakony, Mecsek és Vértes hegységet ekkor még rengeteg őserdők borították: ezek és a Felső-Magyarország hegyvidéke egyre jobban visszhangoztak a remeték zsoltáraitól, bűnbánó, vezeklő bús énekeitől…
1246-ban ezek példáját Özséb esztergomi kanonok is követte: visszavonult a pilisi hegyekbe remetének. Már régóta foglalkoztatta őt e gondolat: de a tatárjárás okozta iszonyú pusztulás, a borzasztó enyészet látása még gondolkodóbbá tette. Lemondott hát kanonoki méltóságáról, vagyonát a szegények között osztotta szét, és a legszükségesebbeket magához véve a pilisi erdőben levő Hármas barlangban ütött tanyát.
De csak négy évig élt mint a szó szoros értelmében vett remete: ekkor égi intésre a pilisi remetéket egy testvérületbe gyűjtötte: rendházat építettek, melléje templomot is. Hozzájuk csakhamar csatlakoztak a már szintén közös házban élő mecseki és az ország más részein is élő remeték, így elmondhatjuk, hogy 1252-ben már meg is alakult a magyar remeteszerzet. Ugyanis ekkor gyűltek össze az összes magyar remeték az első nagykáptalanra, és ott Özséb vezetése alatt egy renddé egyesültek.
E Pálos Magyar Rend hamar felvirágzott; hiszen magyar földön, magyar szívből született meg, és magyar ember állott az élén. Amellett maga a szelleme is magyar volt: szigorúságban azt a higgadt középutat követte, amely legjobban megfelel a magyar gondolkozásnak. Öt és fél évszázadig virágzott a Magyar Rend. Százhetven rendháza épült Magyarországon, úgyhogy az ország legtekintélyesebb rendjévé nőtte ki magát. E rendházak a hitélet, a tudományok és a művészetek sugárszóró központjai lettek; hiszen volt idő, amikor az egész magyar műveltség az ő kezükben futott össze. A török dúlás alatt pedig a négy ferences zárda szerzeteseivel együtt a még épen marad, 14 pálos rendház pálosai voltak a magyar nép egyedüli lelkipásztorai. Nagy magyarokat nevelt az Egyháznak és a Hazának: először is 158 szent életű, hősi jellemű pálost jegyeztek fel a pálos évkönyvek. De pálos volt az erdélyi fejedelemség megalapítója és a magyar történelem egyik legnagyobb alakja: Martinuzzi fráter György. Pálos az első magyar szentírásfordító: Boldog Báthory László. Az első magyar népszínművet is pálos toll írta meg. A XVIII. századbeli magyar nemzeti megújhodás is a pálosok pesti rendházából indult ki. Pálosok voltak Ányos Pál, Verseghy Ferenc, Virág [301] Benedek és Kreskay Imre, a nemzeti szellemű, új magyar irodalom megteremtői.
A Pálos Magyar Rend káptalanja már 1717-ben hivatalosan is elrendelte: „Büntetés terhe alatt ne merje egy rendtag sem magát másnak, mint magyarnak nevezni, mert mindnyájan ugyanazon országnak vagyunk fiai.”
E lángoló és küzdő magyarság eredménye aztán az lett, hogy II. József – akit a pálos Anyós László nevezett el „kalapos király”-nak! – a Rendet 1786. II. 7-én eltörölte.
*
A Pálos Magyar Rend rendházai főleg hegyvidéken, az erdőkben épültek, hiszen a rend lényegéhez tartozik a csend, az elvonulás. Ezért a Duna-Tisza közén egy sem épült, csak a Duna itteni szigetén, az ún. Bodrogszigeten. Még Boldog Özséb rendalapító korában élt e sziget többi remetéit is csatlakoztatva az akkor megalakult Pálos Magyar Rendhez, felépítette a bodrogszigeti pálos remeterendházat 1282-ben. Ezt éppúgy, mint a pilisit, Boldog Özséb a Szent Kereszt tiszteletére szenteltette.
Idővel a rendház szépen felvirágzott. Okmányaiból megtudjuk, hogy birtokai közé többek között több értékes halastó is tartozott. Egyidejű a rendház alapításával Kenéz András adománya: ez a Hattyas nevű tavat ajándékozta a rendháznak. 1468-ban Szegös György végrendelkezése folytán több szőlővel és a csatári határban 20 hold szántóval gyarapodott, melyet Herczegh Péter négy halastavával cserélték fel.
Nagyon érdekes adataink vannak e rendház pálosainak nemes szociális érzékéről. Ugyanis már 1459-ben feljegyezték, hogy az András nevű akkori perjel a rendház Monyoros nevű birtokán levő népnek és jobbágyoknak az irántuk való szeretetből többféle jogot és szabadságot engedélyezett. 1490-ben pedig Szekcsői Herczeg László és Bernát a dézsma fizetését engedte el.
E rendház perjelei nevét 1594-ig ismerjük a rend évkönyveiből; ez évben Ferenc atya volt a rendház perjele. A Bodrog megyei dézsmalajstrom említi a bodrogszigeti pálos rendházat utoljára…
Ugyanis a mohácsi vész utáni magyar sorsot e rendház sem kerülhette el. Eszék és Siklós elfoglalása után – 1543-ban – a Pécs környékére támadó török zaklatásai lehetetlenné tették úgyszólván egész Baranyában a szerzetesek életét. A bodrogszigeti szép ligetek között hallgató, gót ízlésű pálos templom és rendház is ekkor pusztult el. Birtokait, jövedelmeit aztán saját céljaira foglalta le a török, a füstös falakkal pedig elbánt az idő. Ma már csak a hideg, holt betű őrzi az egykori egyetlen magyar délvidéki pálos rendház emlékét…
*
Ide s tova húsz éve lesz, hogy a Bodrogszigeten jártam. Valami csodás, kellemes érzés fogott el, amikor felbandukoltam először a kiskőszegi hegyoldalra: olyasvalami érzés, mintha hazamennék… Olyan nagyon otthonos volt nekem – alföldi magyar létemre is – az egész tájék… És amikor leszállt ránk az első kiskőszegi est, kiültünk diáktársaimmal a hegytetőre…
…Először nagyot hallgattunk… Aztán elkezdtünk énekelni… Akkor még megszállás alatt volt az az egész magyar vidék… De mi nem bírtunk magunkkal, és belevágtuk a hangot a magyar sötétbe, a magyar égbe, a magyar Duna ködeibe:
– Gyönge violának letörött az ága…
Amikor másnap leereszkedtünk a Dunára, az ottani magyar halászok mosolygó arccal újságolták, hogy hallották ám a „szép énekülést”, és hogy nagyon, de nagyon szép volt…
Nehéz szívvel búcsúztam napok múltán az olyan kedves, szinte otthonos tájtól. Nagyon sokáig kísértett ama napok meleg emléke: egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy ott valamikor pálos magyar rendház állott, és állott két és fél évszázadon keresztül. Tehát a rendi testvérföld szavát érettem meg ott.
Mert a magyar földnek szavai is vannak, és sokan meg is értik.
Forrásművek:
Benger Miklós pálos a.: Szent Pál első remete rendjének évkönyvei. (Annales ordinis S. Pauli primi eremitae.)
„Ragyogó lapok a Pálos-rend múltjából”, – a Pálos Magyar Rend kiadása. [302]
Kisbán Emil dr.: A Magyar Pálos-rend története.
Winkler Pál: Monostoraink a mohácsi vész előtt a kalocsai egyházmegyében.
Eggerer pálos a.: A holló kenyerének morzsája (Fragmen panis corvi.) Pálos évkönyvek.
Kürcz Antal: A magyarországi Pálos-rend története.
Hermann apát: Évkönyvek 1137-1273. (Annales.) Gombos A. F.: Magyar történelmi forrásművek névsora 800-1301.; Meszlényi A. Magyarországi Szent Margit.