Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. július 15) 7. szám

Szászné Szappanyos Gabriella: Az örökség

Életének hetvenöt esztendejéből hetvenkét évet a kis örmény városkában morzsolt le János bácsi. A városka apraja-nagyja ismerte, mindenki megsüvegelte. Az sem tűnt föl senkinek, ha ingujjban hűsölt az árnyas sétatéren, vagy szaladt be Tarisnyáshoz, a szatócshoz egy kis villásreggelire. Olykor kiült a Korona szálloda elé megtárgyalni a világ sorát. Ha éppen jólesett, megivott egy krigli sört, de azt sem vették tőle rossz néven, ha egész délelőtt csak ült az asztalnál – szárazon. Tisztelték, becsülték János bácsit, a gimnázium legöregebb tanárát. A város szülöttje volt, és minden jel szerint halott teste is ott tér, a domboldali kies temetőben nyugovóra. A rezesbanda eljátssza majd Chopin gyászindulóját, szép szónoklatok hangzanak el, a testvére elájul, és mindenki zokog… A lapok, a kolozsváriak is oldalas nekrológokat írnak a nagy halottról… Valahogy így színezte ki elméjében János bácsi életének végső jelenetét.
De egyelőre János bácsi tisztes, még mindig délceg alakja, szép, ősz fürtökkel övezett feje úgy hozzátartozott a városka tökéletes színképéhez, mint a főtéri templom vagy féltékenyen őrzött Rubens-képe.
Nyári vakációzások idején üres volt a városka nélküle. Mert a nyári szabadidőt legtöbbször átutazta az öregúr. Megjárta Velencét, szabályszerűen megetette a galambokat, le is fényképeztette magát, és a képet elküldte haza, a bátyjának, hadd csodálják meg otthon is. De még messzebb is elkalandozott. Úgy bizony, egyszer az Eiffel-torony tetején örökítette meg a fénykép János bácsit az irdatlan nagyváros hátterével. Ez a fénykép házról házra járt, mindenki megbámulta. Délutáni kávézások idején meg is tárgyalták alaposan, tempósan: „Lám csak, ez a János milyen rettenthetetlen világutazó!”
De az emlékezetes szomorú dátum, 1918. december – a románok bejövetele – az ő nyugodt, harmonikus életét is megzavarta. Legelőször is a románok elvették a magyar gimnáziumot. Mit csináljon a gimnáziumi tanár gimnázium nélkül…? Magánórákkal próbálkozott, de ebből nagy bajok származtak. János bácsi a történelem tanára volt, márpedig Erdélyben akkor magyar történelmet tanítani nem volt tanácsos. Helyette Avran, Jancunak, meg Mihai Viteazumnak a hőstetteit kellett elhitetni a fiúkkal. Meg olyanokat, hogy a dicső román hadsereg úgy elverte Mátyás király fekete seregét, hogy a nagy király is csak nyíllal a hátában menthette meg puszta életét. Ezt nem hagyhatta szó nélkül János bácsi, óvatos, de félreérthetetlen mellékmagyarázatokkal toldotta meg – majdnem dutyiba került miatta.
Aztán meg magánórákat adni – csak nem az igazi. Vérbeli tanár volt – amíg engedték – János bácsi. Reggel ötkor kelt, hét órakor már a gimnáziumban volt. Alig várta, hogy a nagytemplom órája elüsse a nyolcat, már sietett a tanterembe. Beírta nevét az osztálykönyvbe, elővette noteszét, egy darabig forgatta, lapozgatott benne – hadd ijedezzenek a fiúk! – Végre fölszólította az egyiket: Amirás Kristóf. Röpködtek a jelesek, a szekundák, a dicséretek, a szidalmak, ki ahogy megérdemelte.
De amióta „ezek” bejöttek, minden megváltozott. Elvonult a daliás huszárezred, pedig micsoda büszkesége volt a kisvárosnak. Fogyott, fogyott a civilek galériája is. Az öregebbje addig búslakodott, amíg öreg álomra sírta magát. Aztán hol ez, hol az vándorolt ki Magyarországba.
Már az utcára menni sem volt kedve János bácsinak. Nem is ment, legfeljebb vasárnapi misére az örmény templomba. Egyre kesernyésebb, egyre elkeseredettebb hangulatba ringatta magát. Míg egyszer nagyot gondolt:
„Hásze, nem vagyok én ideragasztva, de még Erdélyországhoz sem. Ha itt nem boldogulok, mért ne próbálnék szerencsét másutt? A sógoromnak – Isten nyugtassa – ugyancsak jól ment a sora Budapesten. Már ötvenesztendős korában miniszteri tanácsos volt… méltóságos úr… az ötödik fizetési osztályban… A fia, az unokaöcsém is állami gimnáziumi tanár, jól kereső ember, talán csak nem fog engem pumpolni… Legalább addig, amíg élek, mert amim van, úgyis az övé lesz. De addig sok víz [294] lefolyik a Szamoson… Hiszen egy hetvenkét éves ember még fiatal… mért ne kezdhetne új életet…?”
Mindent egybevetve János bácsi döntő lépésre határozta el magát. Egy szép napon eladta a Víz utcai régi házát, megvált az öreg bútoroktól, sok ósdi cókmóktól, és útnak indult. Szép pénzecske kerekedett ki az önkéntes árverésből, – Krőzusnak érezte magát.
Budapesten, a Keleti pályaudvaron várta Mici, az unokaöccse felesége. Amikor a találkozás örömein átestek, János bácsi diplomatikusan így szólt:
– Szép, hogy itt vagy, Mici lelkem. Látszik, hogy jó rokon vagy. De mondd csak, két-három napra tudnál-e helyet szorítani egy ilyen magamfajta szegény menekültnek?
– Hogyne, János bácsi, hogyne! Ez csak természetes! Péter is nagyon fog örülni, ha nálunk piheni ki magát.
Az utcán Mici intett egy taxinak. A bácsi rémüldözött.
– Mit akarsz? Az istenért, csak nem képzeled, hogy automobillal robogok hozzátok? Már lelkem, ilyen fényűzést nem engedhet meg magának egy kisebbségi tanár, aki otthagyta hazáját… – tette hozzá drámai hanghordozással.
Mici igyekezett megnyugtatni.
– Bízza csak rám, János bácsi! A taxit én fizetem, igazán ritka vendég.
De az öregúr nem tágított.
– Világéletemben utáltam a potya frátereket. Nem, fiam, megyünk szépen villamoson.
Beültek a villamosba. János bácsi rettentő nagy bőröndöt cipelt, azt maga elé állította. A kalauz fenyegette, az utasok szidták miatta. De János úr elengedte a füle mögött a megjegyzéseket.
– Látod, fiam, milyen jól elvisz bennünket harminc fillérért ez a villamos. Csak a nagyvárosi ember olyan kényelmes és könnyelmű, hogy mindjárt automobilba vágja magát. Szokjatok le fiam, a fényűzésről, különben a szegények házában fogtok meghalni. Igaz, hogy amim van, az reátok száll valamikor, de minden pénz elfolyik, ha csak úgy belemarkolunk számolatlanul… Ejnye, ni, az Országháza…! Nézd csak, Mici, az Országházát…! Ej, de régen nem láttam, jólesik nézni… Ott meg milyen új szobor van…? Kossuth Lajos…? Az volt a nagy magyar! Hiába beszélnek nekem Deák Ferencről, Széchenyiről… És olvasd csak a verset a szobron: „A Kárpátoktól le az Aldunáig…” Tudom én ezt kívülről véges-végig. – És János bácsi felhangon szavalni kezd. – Nagy költő volt Petőfi. Felfújhatjátok a ti Adytokat, ti modernek, nem ér föl az Petőfiig… Szép város ez a Budapest. Majd egyszer elviszlek a Halászbástyára…
Mici szerényen közbeszól:
– János bácsi, Budapesten születtem. Itt élek azóta is.
– Mit tudjátok ti, pestiek, hogy milyen szép városotok van! A múzeumokban jártál-e? Na, ugye hogy nem? A mezőgazdasági múzeumban…?
– Ott éppen nem. De a többiben annál többet. Ne felejtse, János bácsi, hogy festő vagyok.
Az öregúr csak legyint egyet, de lenyeli a megjegyzését.
Végre megérkeznek. A kapuban Mici megnyomja a liftcsengőt.
– Már, lelkem, arról ne álmodozz, hogy én liftre pocsékolom a keserves garasaimat. Te, ha kidobni való pénzed van, eridj csak föl liften. Küldd le a cselédet, vigye föl ezt a kis koffert. Én meg majd fölsétálok szépen, kényelmesen gyalog. Hányadik emeleten is laktok? A negyediken? Semmi az! Bár bolond dolog ilyen magosra költözni. Mit csináltok, ha tűz üt ki?
Nyolc-tíz perc múlva lihegve állít be a lakásba János bácsi. Rögtön ingujjra vetkőzik, apróra megvizsgál mindent, a három szobát, a fürdőszobát, a konyhát, az erkélyt. Nem mulasztja el kioktatni a háziakat, hogy az erkélyről a budai hegyek és a Margit-sziget panorámájában gyönyörködhetnek.
Aztán lábát fölteszi a selyemkanapéra, és egy „falás” étvágycsillapítót kér. És közben – nem minden célzatosság nélkül – dicsérni kezdi a régi szép időket:
– Hej, boldogult édesanyám – a te nagyanyád, Péter –, az értett igazán a főzéshez. Oda bármikor betoppanthatott a vendég, sohase jött zavarba. Mindig akadt egy kis jó házi sonka, szárazkolbász, kevéske kaiserfleisch, miegymás a háznál. Kár, hogy az is kiment divatból.
János bácsi az unokaöccse házába egyszerűen betelepedett. A két-három nap nyúlt, mint a rétestészta: tíz nap, húsz nap, négy hét, öt hét – már a hatodik hete élt közöttük az öregúr. De ahhoz nem kellett hat hét, hogy két embernek az életét tökéletesen fölforgassa. [295] Közben, mintegy vigasztalásul az örökséggel példálózgatott, csak a halálra nem.
Még teljes éjszakai sötétség volt, János bácsi már forgolódott az ágyában. Hajnalban kelt. Öt órakor már javában csoszogott jobbra-balra, tett-vett a fürdőszobában, és minden igyekezetével azon volt, hogy a fiatalok fölébredjenek. Hat óráig még várt, de hogy még akkor sem adtak életjelt magukról, rájuk nyitott:
– Hé, ti Mátyás király lustái! Azt várjátok, hogy a hasatokra süssön a nap? Péter, kelj föl, nem egészséges az a sok alvás, úgyis hajlamos vagy a hízásra! És te, Mici, mi lesz a frustukommal? Micsoda háziasszony vagy?
Az ágy szélére ül, és faggatni kezdi Micit:
– Na, menyecske, hát mi jót főzöl ebédre?
Mici álmosan felel:
– Még nem tudom, János bácsi.
– Nem tudod… nem tudod… – dörmög elégedetlenül az öreg. – Ez már megint milyen beszéd? Az ebédet este kell kigondolni, nem ilyenkor, amikor már a rántást szokták kavarni.
A fiatalasszony csak elbámul.
– Csak nem kezdek a főzéshez reggel fél hétkor?
János bácsi aggodalmasan hallgatja.
– Hát mikor akarsz hozzáfogni?
– Majd tizenkét órakor.
De erre már dühbe jön az öreg.
– Micsoda…? De azt az ételt csak edd meg magad. Mit lehet rövid két óra alatt összekotyvasztani? Tanuld meg, a jó leves, sóba főtt, töltött káposzta legalábbis négy óra hosszáig rotyog a tűzhelyen.
Egy kicsit duzzog az öreg, aztán nagylelkűen kijelenti:
– Azt nem akarom, hogy miattam nagy traktamentumot rendezzél. Annak semmi értelme. Csinálj máma csak két tál ételt. Egy jó levest – de az aztán leves legyen ám! – és paprikás csirkét. Elég bővön, ha két szép, húsos csirkét veszel. De a téfelt ne sajnáld tőle! Csak úgy jó az! És a dagasztóteknődben készíts hozzá galuskát, jó sokat!
…Egy reggel János bácsi elveszítette az inggombját. Kereste mindenfelé – hiába!
– Adj gyorsan egyet, lányom!
Mici készségesen felel:
– Amint az üzleteket kinyitják, azonnal hozatok.
János bácsi lekicsinylőleg legyint, és fölvilágosítja:
– Ott van a Péter szekrényében, balra a harmadik polcon, egy kék dobozban.
Máskor fehér ívpapírra volt szüksége.
– Azonnal hozatok!
De már erre fölfortyan János bácsi.
– Hozatok… hozatok… ezt érted! De hogy mitek van itthon, azt nem tudod. Ott porosodik a Péter íróasztalában, jobbra a második fiókban.
Kiderült, hogy az öregúr alaposan átkutatott mindent a lakásban.
– Én nem tudom, micsoda feleség vagy te! Férj és feleség két test, egy lélek. Így nem lehet a férjet magadhoz kötni! A férjre ügyelni kell, nyilvántartani, átkutatni minden holmiját, különben elkanászosodik.
– Nekem éppen ellenkezőek az elveim.
– Na, a te híres elveid! Már nékem biza nem esett volna jól, ha a feleségem csak úgy szabadjára hagy.
Az asszony csöndesen jegyezte meg:
– Látszik, hogy János bácsinak sohasem volt felesége.
…Így élt János bácsi az unokaöccse házánál. Időnként megemlítette, hogy lakást akar kivenni, meg hogy keresett is már.
– Majd ha lakásom lesz, megmutatom én nektek, milyen az igazi, magyaros vendégszeretet.
A rávaló meg is volt. Nyolcszáz pengő ütötte minden elsején a János bácsi markát. Ennyi gyűlt össze a nyugdíjából, a pénze meg a részvényei kamatjából. Mint szegény menekült némi segélyt is kapott.
Így élt volna János bácsi haláláig – a két-három nap néhány esztendőre nyúlt volna –, ha közbe nem jön valami.
Úgy történt a dolog, hogy szokása szerint megint hajnalban kelt föl. Hiába krákogott, hiába csoszogott, hiába csapkodta az ajtókat, senki se törődött vele. Egy darabig még reménykedett, hátha sikerül valakit fölébresztenie, de szomorúan látta, hogy még a mindenes lány sem akar tudomást venni róla.
– Pedig már későn van. Mindjárt fél hat. [296]
Erre ingujjban, papucsban, ahogy otthon szokta, lement az utcára kicsit levegőzni. Csak éppen a ház előtt sétál egy keveset, legalább embereket lásson, ha már azok ott fönt nem törődnek vele. De aztán mind messzebb és messzebb kalandozott. Egyszer csak az Andrássy úton találta magát. Lesétált a Hitler térig, és leült egy padra. Ó, milyen remek ez a kora reggeli, üde szellő! Milyen őrült, aki a rossz levegőjű szobában lustálkodik még ilyenkor is! Lám csak, itt van már egy kis élet… Elnézte János bácsi, amint a közeli tejcsarnokba tejet, vajat, jó szagú cipót vittek…
– Ej, de kár – gondolta magában –, hogy nincs nálam pénz. Persze, a tárcámat otthon hagytam… Vehetnék abból a finom illatú, barna kenyérből egy karéjjal…
Üldögélt János bácsi a padon. Mélyen elgondolkozott. Lehet, hogy egy kicsit el is bóbiskolt.
Ismerős hangra riadt föl.
Fölnéz, hát Kemény Laci, az öccse privát tanítványa áll előtte.
– Szerbusz, nebuló! – üdvözölte boldogan a fiút. – Megtanultad-e már a leckédet? Vagy éppen azért keltél föl korábban, hogy most biflázz? Nananana! De azt, remélem, tudod, hogy minden kifli étel, de nem minden étel kifli… Hát nem igaz…? Hehehehe… Na, nem baj, fő az egészség és a jó étvágy. Én például ha négy tál ételt megettem, akkor tőlem már jöhet, ami akar, én mindenből – eszem. Csak éppen szőlőt nem a bort nem szoktam pilulákban bevenni. Tanuld meg, öcsém: az első pohár bor megmelegíti a gyomrot, a második pohár bor fölmelegíti a szívet. Hát, öcsém, mégis igaz a mondás: éhes disznó makkal álmodik. Magamon tapasztalom. Egészen megéheztem, és itt egyre ételekről, italokról beszélek. Jó, hogy találkoztunk. Nem tudnál délutánig egy pöngő forintot kölcsönözni öreg barátodnak? Betérnék ide a tejcsarnokba egy pohár aludttejre, kis barna cipóra. Köszönöm, fiam! Na, Isten áldjon meg!
Mire János bácsi nagy ártatlanul hazatért, fent volt már mindenki. Nagy megrökönyödéssel látták, milyen „ancugban” ment el az öreg. De János bácsi se hagyta magát.
– Lárifári! Miféle buta beszéd! Én csak az maradok, aki voltam, ha nem is csapom magam parádéba. Mit beszélsz, Péter? Hogy ingujjban, papucsban nem lehet megindulni? No, lássátok, megmutattam, hogy lehet. Se rendőr meg nem állított, se össze nem dűlt a bazilika.
– De János bácsi, ne tegye magát…
Indulatosan vágott közbe az öreg:
– Minek…? Talán bolondnak?… Vén bolond vagyok, ugye? Szép, hogy a tulajdon öcsém a szemembe mondja. Hát nincs igazad, édes „bölcs” öcsém! Én otthon is így jártam, mégsem fordította el tőlem senki a fejét. A polgármester, a plébános, bárki szívesen elbeszélgetett vélem, akármilyen vén bolond is vagyok. Csak te szégyellesz.
– Hát szégyellem is, ha úgy megy el hazulról, mint valami koldus…
Ingerülten csapott az öregúr az asztalra.
– Szóval bolond is vagyok, koldus is. Kíváncsi vagyok, ki a koldusabb, ti-e, vagy pedig én! Ugyan bizony mennyit gyűjtöttél, te „híres, bölcs fővárosi professzor úr” huszonöt esztendő alatt? Ugye, hogy egy büdös vasat sem? Én még ha kosztra ment volna el, érteném. De neeem! Ruha, bunda, frizőr, taxi…, manikűr, mert nektek az is kell. Nem néztem meg, a lábujjad is ki van pirosítva, Mici, vagy csak a kezed. Na! Nékem meg vagyonom van. Persze, csak azt lesitek, hogy az a vén bolond behunyja a szemét, hogy amim van, egy-kettőre elkótyavetyéljétek…
Péter izgatottan gyújtott rá égő cigarettájáról egy másikra.
– Lesi az ördög! Nem kell nékem a János bácsi pénze, csak végre egy kis nyugalom.
Majd szétpukkadt az öreg.
– Értem, értem…! Egyszóval én zavarom meg a nyugalmatokat. Mert egy pár napig itt éltem közöttetek. Vedd tudomásul…
De Péter is mérges. Nagyot nyel, hogy annál keményebben odavágja:
– Tény, hogy amióta – Isten kegyelméből immár hat hete – János bácsi itt él közöttünk, fölforgatta a házunkat. Már mi is kezdünk megbolondulni. Hiszen azóta nyugodtan még magánórákat sem tudok adni, minden pillanatban ránk nyitja az ajtót, és beleszól tanításomba.
Erről János bácsinak eszébe jut a kölcsönkért pengő.
– Igaz is! Egy tanítványoddal, azzal a Kemény Lacival találkoztam az [297] Andrássy úton. Egy pengőt kértem tőle kölcsön, hogy valamit ehessem, mert még nem kaptam frustukot.
Péter elsápad.
– Na, ez aztán mindennek a teteje! A tanítványaimtól kér pénzt kölcsön. Így lejáratni engem…! Ez már sok, János bácsi!
Az öregúr dühösen fölpattan.
– Ha sok, hát sok! Látom, utatokban vagyok. Hát elmegyek! Egy percig sem tudnék tovább itt maradni. Még ma este elköltözöm tőletek! Nem baj, fiam, nem én fogom megbánni!
János bácsi egész délután várta-leste a marasztalást. De hiába! Dúlva-fúlva összepakolta a nagy bőröndöt. És vacsora után fagyosan, megbántottan elköszönt.
…Kis hónapos szobába vonult az öreg. Kifőzdékben ebédelt, reggelijét és szűkös vacsoráját ő maga készítette. Nem törődött azzal, mit eszik, csak sokba ne kerüljön. Gyűlt is a pénze. Minden elsején hatszáz pengőt vitt a bankba. Külön széfet nyittatott álnéven. De hogy melyik bankban tartotta a vagyonát, és milyen álnevet választott, azt senki sem tudta. Ez volt életének legféltettebb titka.
Időnként bosszankodott magában.
– Mért is takarékoskodom annyira? Mért vonok el magamtól minden örömöt? Hiszen a vagyonomat úgysem vihetem magammal a másvilágra… Csak azért spóroljak, hogyha egyszer behunyom a szememet, „azok a hálátlanok”, azok a tékozlók mindent elherdáljanak…?
Mert ez volt a fájó pontja: Péterék lesznek az örökösei. De a takarékosság annyira a vérében volt, csak nem tudott megváltozni.
Három esztendeig élt még az öreg. Kuporgatta a húszas, a százas bankókat.
Az utcán, séta közben esett össze, s anélkül, hogy eszméletre tért volna, egy-két perc alatt halott volt.
A széf titkát magával vitte a koporsóba.
Péter kölcsönt vett föl, hogy eltemesse. [298]