Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Barátnőmnél voltam látogatóban. Kint ültünk a folyosón, és beszélgettünk. A lakás ajtai nyitva álltak. A padlón piszkos lábnyomok látszottak a foglalás után. Barátnőm fáradtan tapogatta a homlokát.

– Igáslovainkat is elvitték a községházára. Ha szombatig nem szerez az uram pénzt, elárverezik. – Elhúzta a száját. –Honnan? Már nem csodálkozom semmin, és nem remélek semmit. Évről évre rosszabb lesz… mindenünk elvész. – Mintha nem is saját sorsáról lett volna szó, vállat vont. – Mi lesz? A jó ég tudja!

Fásultság terpeszkedett lelkére. Az a fásultság, mikor az ember gépiesen rakja lábait, végzi az élet reflexmozgásait, és nem talál maga előtt utat, nem érez elérhető célt. Minek? Miért? Így ültünk, mikor hallgatásunkat új vendég megzavarta.

Régi ismerősünk, egy fiatal cigányasszony ravasz, villogó képe kukkant be az ajtón. Piros kendő a fején, olcsó, cigányos gyöngyök a nyakán, szoknyája csupa szakadt rongy. Be-alázatoskodott.

– Tésasszony te! Aaadjál valamit…

– Csak menj, menj! – csapott karjával haragosan a barátnőm. – Éppen rád van szükségem.

– Aadjál… – közelített, füle mellett eleresztve a visszautasítást. – Beteg vagyok, tésasszony. Bízom Isten, ma még nem ettem.

– Nem betegebb, mint én! Rosszkor jöttél, Lenka. Maholnap nekem sem lesz mit ennem.

Lenkáról leperegtek a szavak. Nem azért volt fáraó ivadéka, hogy hízelgéssel, erőszakkal vagy csalafintasággal ki ne csalja, amit akart. Hol vidáman, hol nyögdécselőn, amint a helyzet kívánta. Ismertük gyerekkorától, amióta rossz ruhákért, ezért-azért végigkilincselte a házakat, s két dinárért jó-rossz órában táncolt, csapta a térdeit, kapkodva talpát, cigányosan. Amit ma sem szégyellt, néhány apró, visító purdéval megszaporodottan.

Menyasszony korában sem restellte. Felkerekedett. Piros pünkösdi rózsákból font koszorúval a fején maga jött dalolva [326] a kútra vízért, s beszemtelenkedett a közeli házakba, hogy elfogyott a pálinkájuk. Pedig fényes lakodalma volt. Mint a »Petkorácson«, a cigányok legnagyobb ünnepén, a cigányasszonyok rojtos, nagy, tulirózsás selyemkendőit terítették le a földre, azon ettek. Gyertyák égtek, fehér kenyeret ettek, fulladásig zabálták a zsíros birkapaprikást. Hajnalig hallatszott a dorbézolás, kurjongatás a falu alatti gödrökből.

– Mit akarsz? Nincs semmi! – támadt barátnőm az álldogálóra. – Láthatnád, innen ma eleget elvittek.

Lenka bedugta fejét a szobába, körülnézett az üres udvaron, mormogott, keresztet vetett, de nem ment. Sőt gyanús elégedettség villant fel pillanatra az arcán. A szemfüles nézelődés ugyanis biztosította, hogy nincs itthon a gazda, aki elzavarni szokta, sem a béres, akivel máskor kilökdösték. Újra siránkozó arcot vágott.

– Semmi, semmi – torkolta le barátnőm. – Lenka, elmehetsz.

Sóhajtozott.

– Csak azt engedd meg, hogy leüljek – mintha semmi más nem vezérelné, mint hogy pihenjen, leereszkedett mellettünk a küszöbre.

Hallgatott egy ideig, mint aki távolról sem akar háborgatni bennünket. Közben azon gondolkozhatott, hogy kezdje újra. A háziasszony élénk színű pongyolája vonzotta legjobban a szemét. A fakuló, cirabarás kelme ritkulni kezdett könyökeinél. Lenka sűrűn odasandított.

– Tésasszony, elszakadt a ruhád.

– Hja, ezután én viselem a rossz ruhákat.

Pirosán szökellt fel. Egy perc alatt hangjára talált. Megragadta barátnőm karját, és megrohanva ömlött belőle a szó. »Ő azt úgysem engedi.« Csapta tenyerével a földet, sírt, círógatta a ruhát. »Három év óta vár erre a ruhára.« Nyöszörgött, nyiffegett, s mintha kifosztani akarnák, cigánykodva zúdult belőle a méltatlankodás. Legszívesebben lehúzta volna róla.

Barátnőm haragosan nézett körül. Hogyan szabadulhatna leggyorsabban tőle. Bement a lakásba, levágott egy darab kenyeret.

– Itt van, és menj!

Lenka bedugta övébe tűzött kötényébe, de esze újra máson járt. Alázatoskodva figyelmeztetett.

– Tésasszony, emlékszel, a múltkor nekem ígérted a savanyú káposzta alját.

– Nem szégyenled magad! – förmedtünk rá. – Nem látod, mi mindent elvittek ma innen. [327]

Esküdözött, hogy a káposztáshordó nem volt közte. Látta, mikor az emberek a községháza előtt lerakodtak. És szemrebbenés nélkül tovább könyörgött. Ez az utolsó, amit kér, azután bizony Isten, elmegy! Elfárasztott a szuggeráló beszéd. Jól van. A kamrában áll, szedje ki a hordóból, és vigye.

Lenka beszabadult a kamrába. Jó helyre. E kamrába kerültek a félredobott dolgok, mindenféle lim-lom vagy még javítható, felhasználható tárgyak. Pillanat alatt belebbent. Elképzeltem ravasz villogását újabb és újabb préda után. A káposztáshordó csavarja nyikorgott, a falról leesett valami, a kamrában ültetett kotlók vészesen vartyogtak. Képes kilopni alóluk a tojást.

– Mi van ott?

– Csak kíváncsi voltam, csípnek-e – nevetett Lenka megnyugtatóan.

Közelebb vittük székeinket, hogy szemmel tarthassuk. A hordó szélén ült, és fürge ujjakkal összeszedte maradék tartalmát. Szeme égett, mint a karbunkulus, ahogy lopva ide-oda villant, közben, hogy elterelje figyelmünket, tele szájal beszélt, s gyűrte befelé két pofára a savanyú káposztát. Minduntalan felugrott. Magához kapott valamit, szaladt hozzánk.

– Ezt nekem adod… Tésasszony, muszáj! Ugye, ez az enyém lehet?

Megtalált egy rossz kerticipőt, melyet barátnőm sáros időben használ. Se szó, se beszéd nekiült, rögtön felpróbálta. Egy ócska, javításra váró esernyőt erőszakkal kellett levenni a karjáról. Vitte volna.

Legjobban egy tükörért bolondult meg. A kamra sarkában lógott egy kampósszögön. Régi fajta, kis, aranyrámás szalontükör volt. Gipszfigurái félig lehullottak, vakító üvegjéből hiányzott egy darab. Lenka megbabonázva illegett előtte. Felfedezte csillogó szemeit a ravasz, aranyrámás alkotmányban, a pipikendő mellől kibújó fényes, kékesfekete haját, s festékes ronggyal kidörzsölt, piszkosfekete cigánybőrét. Szinte kilógott a nyelve a gyönyörűségtől.

– Tésasszony, aadjad…??!! Muszáj!!

Tízszer összeszidtuk, tizenegyedszer újra kezdte. Más után kapkodott, járt a szája össze-vissza, de a tükörre újra visszatért, s tapogatta, mintha már az övé volna. Alig tudtuk kizavarni a kamrából. A folyosón folytatta a cigánykodást. Táncolt volna, kártyát vetett volna, kacsintgatott hamiskásan ránk. Barátnőm azon a ponton volt, hogy a nyakába akasztja.

Szerencsére jött az ura. Lenka sebtében szedelőzködött. Lapult, villogott, nem-e lesz baj? Indult s még akkor sem[328]mondott le. Halkabbra fogott beszédében is izzott a szuggesztív erő, mint aki biztos, hogy célját eléri. Ha ma nem, hát holnap. Az érkező arca feltűnt a kapu felett, A cigányasszonyon megakadó, haragos tekintet nem sok jót ígért. Lenka szoknyája lebbent, amilyen gyorsan sietett.

De arcán maradt az öröm. Szívében tovább reszketett a kedv a tükör után, a másik, harmadik után. Kedv az egész élet után. Az utcaajtóból visszafordult. Felénk villant mégegyszer ravasz, unszoló, alázatoskodó cigányképe. Szemeiben mintha kis gyertyák égtek volna.

– Tésasszony, ugye holnap eljöhetek érte? – hamisan, rábízóan intett a szemeivel utoljára is, azzal kisurrant az ajtón a belépő házigazda mellett.

Szégyenkezve összenéztünk.

Mintha először látnók egymást, s új világossággal küzdenének szemeink. A cigányasszony szívós, rugalmas lelke foszforeszkált megszégyenítő módon előttünk, amely megtanított, hogy az életöröm a »minden«. Az életöröm, mely a rongyokból is kilátszik, és az élet ezer fenyegetésével, sok nyomorúságával nemben is bízóvá tesz. Lenka megtanított, hogy mindig-mindig bízni kell! Ez adja az erőt. Ez az, ami tovább visz, és az árnyékok leküzdésére képessé tesz!

Körülnéztünk az üres udvaron. Mintha felrázódtunk volna a fásultságból. Barátnőm arca égett. Rám emelt tekintete mintha szégyenkezve, önvádlón kiáltotta volna:

– Éppen csak mi csüggedjünk?

Farkasszemet nézett az árnyékosod, udvarral, s megtérülten kulcsolódott össze a két keze. Nem igaz. Nem igaz. Úgysem hiszi el!