Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. július 15) 7. szám

Laczkó Márta: Testamentum

Írom ezen írásom Orosztin, az 1649-ik esztendőben, az Úrnak abban az esztendejében, amikor bőséges áldás köszöntött a földre. Míg az elmúlt esztendőkben igen megfogyatkoztunk borban meg gabonában, ez év ugyancsak bőséges aratást adott búzában, gyümölcsben, mindennemű termésben. Magtáram, csűröm színültig, pincéim az utolsó férőhelyig teltek. Október vagyon, meleg, napsugaras október, amilyenre emberöltő óta nem emlékezem. Pedig módomban volna, mert évekkel is, meg jó emlékezéssel is megáldott az Úristen. Ma már a 81-ik esztendőmet taposom, s nincs az a számadó ispán vagy tiszttartóféle, aki túljárhatna az eszemen, ha jószágról, termésről, bárminemű vagyoni elszámolásról esik közöttünk a szó. Kevés ilyen korú ember van köröttem, azok is testben avagy lélekben rokkantak. De engem megkímélt az Úr kegyelme, noha nem kívántam sem a hosszú életet, sem a bőségben eltöltött napok sorát.
Sokan mondogatják is, Nagy Farkas Pált ugyancsak kedveli az Isten. Mert hogy szép lánc földei sorakoznak egymás mellé, népei megférnek egymással, nem elégedetlenkedők, hanem hogy dolgosak, úrtisztelők, és mindenképpen kezére járnak gazdájuknak. Harmadik feleségét temette a múlt tavaszon, aztán őt magát soha még csak meg sem érintette a betegség. Amikor gyilkos kór pusztított a vidéken, megtizedelvén a környék népét meg tulajdon családját is, hozzá még csak a kór lehelete sem jutott el. Lányait főkötő alá juttatta, mégpedig módos, jó családú fiakhoz, fiai embernyi emberek, aztán nem szorulnak rá, hogy apjuk földjére lopakodjon a tekintetük, mert hogy kegyében vannak a királynak, s szaporodnak, tehetősödnek jócskán. Ezt mondják, és így is vagyon. Ha irigyek, ha barátok mondják, csak rájuk kell hagynom, mert igazat mondanak. Hosszú, szép öregséget éltem, s ha kívülről tekintik ezeknek a napoknak sorát, s különösen, ha az Istentől meglátogatottak nézik, hát igazságuk van, ha irigykedő sóhajtásra nyílik az ajkuk. De hát úgy van ezzel is az ember, mint a szép, barnapiros almával. Veszem a kezembe, nézem. Piros bőrén elcsúszik a napsugár, apró levélke zöldell a kurtára vágott szárnál, garatomban már érzem is édes, savanykás zamatát, aztán hogy felvágnám, nem serceg a késem alatt, nem fut be húsába gyors serceléssel a bicska, mert hogy férges, romlott. A szép, barnapiros, fénylő héj rothadást takar.
81 esztendős múltam a tavaszon, hatvan esztendeje hordom hát a lélek férgét, s nincs az a gyümölcs, amelyet alomra vetnek, hizlaló disznónak hajítanak, mint jobbra már nem érdemest, amit belső baj jobban megrothasztott volna, mint az én bensőmet. S inkább sújtó, mint áldó volt a kéz, amely engedte, hogy fiút, leányt, kedves s kevésbé szeretett feleséget föld alá takarjak, én, aki 1588-óta, Ferhát bég fogságából való eltávozásom óta jobban óhajtottam a halált, mint a legragyogóbb életet.
Igen, 1588 volt. Akkor már három esztendeje viseltem a rabság terhét. Mert hogy a Ferhát budai pasa szép összeggel tisztelte meg fejem, siheder létemre is 300 arany váltságdíjjal, egy pénzzel sem kevesebbel. 300 arany pedig sok pénz volt, nagyon sok. Hiába múltak hát a napok, hetek, fordult őszbe a nyár, tavaszba a tél, hiába ment a sok kérő írás, üzenet, se testvérbátyáim, se húgaim, se módos rokonságom nem igyekezett a váltságdíj megfizetésére. Még anyám is csak sopánkodni tudott. Biztató szó alig bújt meg panaszkodó, a rossz időket, bajokat emlegető sorai között. Pedig hogy vártam a pénzt, az írást, a küldöncöt, az üzenetet! A pénz nem jött, az üzenet, a levél meg gyérült, fogyott az idő múlásával.
Mikor láttam, hogy a napok múltával a remény is fogy, szökni akartam. De a három esztendő alatt még csak a lehetősége sem akadt a szökésnek.
S akkor hívott maga elé Ferhát pasa.
– Már három esztendeje lesz a tavaszon, hogy itt időzöl nálunk – mondotta. – Pedig valahogy úgy lehet, hogy otthon nagyobb kedvvel foglalatoskodnál, ugye?
– Úgy van valahogy – mondtam. – De hát nem magunk intézzük a magunk sorát. [287]
– A tieid intézhetnék a tiedet, ám úgy látszik, nemigen sietnek.
– Sokra taksáltad az én árva fejem, nagyságos pasa. Ez a hiba. Mondtam én már régen, hogy kicsiny személyiség vagyok én ekkora összegre.
A pasa elmosolyodott. Vidám is, kedves is volt a mosolya. Igen jól bánt ő velünk, miatta nemigen lehetett okunk a panaszra. Úgy elbeszélgetett velünk, nincstelen, tetszésére bízott, árva foglyokkal, mintha csak rendben való társai lettünk volna, nem volt az a török nagyúr, akihez kedvesebben, szívesebben szólhatott volna, mint ahogy hozzánk szólott. Ezért is mertünk alkudozni véle, meg hízelkedő őszinteséggel elmesélni, ami szívünkön feküdt. Ha elfogott bennünket a keserűség, ha erősebb szó tévedt ajkunkra, meg nem haragudott. Megértő volt és nyomorult helyzetünkben együttérző. Olykor még vigasztalt is, máskor meg kedves mosollyal csitította bánatunkat. Most is mosolygott.
– Azt csak bízd rám, fiam – mondotta. – Mi azt jobban tudjuk, kinek mennyi fér meg a bőre alatt. Ha akarnák, megfizethetnék. De úgy van az, hogy aki egyszer eltávozott szerettei köréből, azt az atyafiai hamarosan elfelejtik. A távolság meg az idő, fiam, emberi méreteken felül emelkedő hatalmak. Nem romlott meg bennük a szeretet, ott él az csakúgy, mint annak előtte élt. De a távolság, az idő fátyolt vont közétek. Elmentél harcba, többet voltál távol, mint otthonodban. Megszokták. Feleséged, gyermeked nincs. Testvér, bátya, rokon kevésbé érzi hiányodat. Hiszen míg harcban időztél, akkor sem voltál körükben. Most, hogy rabságba jutottál, csak olyannak látják, mintha most is portyázgatnál valahol. Csak úgy.
Hát így volt. Ezt mondta, s bizony nem tartozott a kevés eszűek közé.
– Na de ha most egyszerre visszatérnél közibük, mi lenne akkor? Ha mondjuk, most úgy négy-öt hóra újra körükben időznél? Ha látnának, örülhetnének neked? Nap nap után otthon szorgoskodnál, reggel velük kelnél, este velük nyugodnál, mi lenne akkor?
Csak zavarodottan néztem. Nem tudtam, hova akar eljutni az ilyen beszéddel.
– Nem értelek, nagyságos pasa. Mondd világosabban! Haza akarsz küldeni?
– Haza.
– Hogy menjek, szedjem össze magam a pénzt?
– Hogy menj, és szedd össze a pénzt.
Sok volt egyszerre. Hihetetlen, váratlanul jövő. Megzavart. Hirtelenjében felelni sem tudtam, csak álltam zavarodottan, s oda kellett támaszkodnom a falhoz, mert valami erőtlenség gyöngítette el lábamat. Nyitottam is szóra számat, meg nem is.
A pasa látta gyengeségemet, s mert részvétet érzett minden emberi gyarlóság, gyöngeség iránt, elbocsátott.
– Menj most! – mondta. – Három nap múlva majd újból hívatlak. Addig gondolkozz felőle!
Három nap hosszú idő. Aki pedig meghosszabbítja az éjszakákkal, annak még hosszabb. De sem az éjszaka, sem a nappal tépelődései nem tudták megérlelni elhatározásomat. Hogyan is tudták volna! Hiszen nem voltunk mi módosak, hogy csak úgy előszedhettük volna a ládafiából az aranyakat. Hát még százszámra! Aztán meg honnan tudhatná az, aki három esztendővel annak előtte lépte át a háza küszöbét, hogy milyen világ is van az otthon lévők között. Hátha igazságuk van, amikor panaszt panasz ér a levelükben, amikor rossz időket, bajokat, csapásokat emlegetnek. Nekünk, árva foglyoknak csak megkeseredik az ilyen írásoktól a szájunk széle.
– Nem akarják – hajtogatjuk. – Itthagynak minket veszendőben. Mert ha akarnák, igaz szívvel akarnák, még ha föld alól is előkaparnák akkor azt a pénzt. Akkor nem írnának rossz időkről, bajokról, hanem még vigasztalnának meg biztatgatnának.
Merthogy az ilyen írásokat csak kifogásnak vettük. Ürügynek a pénz megtagadására. És én csakúgy, mint a többiek. De most, amikor mód nyílott a távozásra, most mégis halványodni kezdett bennem a kétség.
– Hátha mégis igaz a szavuk? Ha csakugyan vész tizedelte a barmokat, martalóchad dézsmálta a falvakat, ha nincs, még a föld alatt sincs. Akkor nekem sincs. Akkor az én szavam, az én je[288]lenlétem sem tud különb csodát művelni, mint az övék.
Máskor meg bizakodás öntött el, s így hánykolódtam kétség és remény között.
Volt közöttünk egy szomorú szemű magyar rab. Nincstelen, árva gyerek, se apja, se rokonsága. Csak egy jegyese vagy fiatal asszonya valahol Bács földjén. De az se valami tehetős. Nem is volt a fiú fejére díj tűzve, a pasa csak azért tartogatta, mert hogy igen meleg hangon énekelgetett, meg hogy értett az mindenfajta muzsikához.
– Elkel az ilyen – mondta a pasa –, megvidítja a többieket.
Ez a legény már azóta szemmel tartott, hogy a pasától visszajöttem. Sokszor magamon éreztem pillantását. Nézett, elfordította a fejét, meg megint rám pislantott. Mintha csak mondani akart volna valamit. Egyszer aztán gondolt egyet, s odaheveredett mellém. De szólni akkor sem szólt. Csak feküdtünk egymás mellett szótlanul, ki-ki a maga gondolatával törődve. Egyszer csak látom, hogy megint rajtam a szeme. Ránéztem erősen, s ekkor csak megszólalt.
– A pasánál voltál? – kérdezte.
– Ott.
– Hívatott?
– Azt.
– Hogy hazabocsásson?
– Hogy hazabocsásson.
Elhallgatott, aztán csak megint rám nézett.
– És te?
Felvontam a vállam.
– Mennyit kéne összeszedned?
– Háromszázat.
Sok volt a háromszáz, nagyon sok. Ő is elhallgatott tőle. Kis ideig feküdt mellettem, aztán megint félkönyökre ereszkedett.
– És mennyi időre? – kérdezte.
– Nem mondta.
Most már beszédesebb lett.
– Menj csak. Ha elenged, menj! És két hónapot kérj. Megérkezted után való két hónapot. Ha jó szerencsével jársz, éppen aratásidőre látod viszont a tiéidet. S ha soha máskor, aratás után bizton összeszeded, amit kérnek. Mert ne gondold te, hogy üres kézzel kell majd visszajönnöd. Ha már egyszer otthon vagy, el nem engednek maguk közül. Ha zálogba, ha örökön adják is a részedet, a pénzt majd előteremtik.
– De sok az, nagyon sok – mormoltam.
– Sok, de megdolgozol érte. Hazamész és dolgozol. Leszolgálod az erőddel, a két karoddal. Itt meg csak elsenyvedsz. Aztán meg, ha nem tudod összekaparni, mi károd támad? Csak visszajöhetsz megint. Mit vesztenél vele, hogy otthon voltál? Legfeljebb megtudtad, hogy hiába vagy nem hiába szidtad a szívtelenségüket. Ha csak a bizonyságért mész, akkor is megéri.
Hiszen igaz ez. Még vissza lehet jönni. Nehezebb szívvel, ólmosabb lélekkel, de vissza lehet térni megint.
– Aztán ha mennél, ha úgy határoznál, hogy mész, engem kérj kezesül magadnak. Az Isten is megáld érte. Mert hogy ilyen nincstelen szegényt egyet sem találsz közöttünk, és olyant se, akinek jobban égne a lelke az otthona után.
Eddig még soha sem beszélt magáról. Ha bánata volt, nem panaszkodott, legföljebb csak az éneke panaszolta fájdalmát. Nem is tudtunk felőle egyebet, csak hogy valami asszonyféle után vágyakozik. Most azonban megoldódott a szava.
– Kicsiny ház csak, parányi. Éppen hogy megfordulhatsz benne. S a föld is csak annyi körülötte, hogy két embernek elegendő. Két embernek, akik szeretik egymást. Mert azok nem panaszolják fel egymásnak, ha meghasadozott a ködmönük, ha gyér és fűszerezetlen az étkük. És mert csak azokban él a remény, hogy erős karuk, szívós munkájuk, egymásért dolgozó serénységük nyomán kalászba hajlik még a só kimarta föld is. És látod, testvér, egy sorsra jutott testvér, azért a földért, azért az asszonyért véresre járnám a lábam. De hát hogyan? Miből? Az én fejemre a nagyságos pasa még csak váltságdíjat sem tűzött. Mert én csak amolyan énekelgető, másokat mulattató rab vagyok. Nektek legalább reménységtek van. Nékem az sincs. Hát ezért kérlek az Úr nevére, hogy engem válassz kezesül. Az Úr nevére meg az én asszonyomnak, Balogh Annának a nevére. Mert hogy ő engem, reményt nem vesztve, bizakodva egyre hazavár.
Úgy ömlött belőle a szó, mint ahogy annak előtte eltöltötte a némaság. És ad[289]dig beszélt, rimánkodott meg nógatott, míg megérlelte bennem az elhatározást. És már tudtam, hogy megyek, akkor is megyek, ha azzal a tudattal teszem a lábam a hazai útra, hogy hasztalan megyek.
Az egyezség már gyorsan ment. Két hónapot kértem, odaérkeztem utáni két hónapot. Megadta. Kérdezte, van-e kezesem és ki az. Mondtam, hogy Sós Gergely. Csak biccentett rá a fejével, és már hívatta is maga elé Gergelyt. Hogy előtte állott, jól megnézte, úgy, mintha soha azelőtt nem látta volna. Aztán rám vetődött a tekintete, majd újra Gergelyre.
– Ezt az embert, Nagy Farkas Pált, három esztendő óta rabomat, kezesség fejében hazaengedem. Két hónapnyi időt adok néki, hogy a fejére számlált háromszáz pengőt összeszedje, és azzal ide visszatérjen, vagy maga helyett a pénzt ideküldje. A két hónapot megtoldom még az úttal. Nagy Farkas Pál igaz hitére fogadja, hogy a pénzzel vagy anélkül 90 nap leforgása alatt itt leszen megint. Kezesnek maga helyett pedig téged választott. Elfogadod-e?
– Elfogadom.
– Jobb kezed ujjára?
– Jobb kezem ujjára.
– Két halló füledre?
– Két halló fülemre.
Ferhát pasa bólintott.
– Jól van – mondta. – Légy ujjaiddal, füleiddel a kezese. És ha megtér a fejére tűzött aranyakkal, megérkezte után egy évre te is szabad vagy. Mehetsz, ahova vágyad vezérel. De ha a 90 nap eltelvén nem érkezne vissza, jobb kezed négy ujját s a muzsikát halló, muzsikában élvező két füledet vágom le érette. Megértetted? vállalod?
– Értettem és vállalom.
– Te is?
– Én is. Úgy vállalom, hogy két hó leforgása alatt leszek itt. Te ugyan, nagyságos pasa, megtoldottad a kért két hónapot még eggyel, de én hamarabb itt leszek. És ha Isten kegyelme rám süt, pénzzel, ha nem, úgy pénz nélkül. Vagy így, vagy úgy, de visszajövök mindenképp.
– Most már a te dolgod. Ha a pénzzel megváltod magad, Sós Gergelyt is megváltottad. Ha nem térnél vissza, Sós Gergely fizet a hitszegésedért. Mert hogy most már ő felel teérted. És a te dolgod, hogy milyenné tedd Sós Gergely életét.
Aratás volt éppen, hogy hazaértem. Amerre mentem, csak úgy hajladozott az áldás. Annyi termés volt ígérőben, mint régóta már. De az enyémeket sírva, gondban találtam. Édes szülőanyám haja őszbe csavarodott, húgom, ángyom szemében reszkető félelem tanyázott. Gyülevész martalóc-hadak járták a vidéket, azok ijesztették meg az asszonynépet. A férfiak, két tőlem idősebb bátyám, Gábor öcsém meg ki erre, ki arra. István bátyámról meg már egy hete szót sem hallottak. A rossz hírmondók úgy emlegették, hogy maga futott a vesztébe, aztán most már török rab ő is, váltságdíjért rimánkodó török rab. Úgy is volt. Még körül sem néztem igazában, máris láttam, hogy Sós Gergely ugyan hiába várja, hogy az énáltalam fizetett aranyak révén látja vissza asszonyát. S Ferhát pasa is várhatja azokat a fejemre tűzött aranyakat. Kifosztottak, szegények voltunk, még a legidősebb Farkas fiú fejére számolt 250 aranyat sem tudtuk volna előteremteni, nemhogy a fiúk sorában annyira hátul baktató jómagamét. Amikor szóba hoztam, anyám csak tördelte kezét, az asszonyok meg zavarodottan néztek össze.
Hiába, ahol nincs, onnan nem lehet szerezni. István bátyám számára sem volt, számomra sem. Mehettem vissza. De minek siettem volna! Aratás volt, munka ideje. És férfiember egy se a családból. Ahelyett, hogy nekiindultam volna, segítettem nékik. Hiszen nékem két, s ha Ferhát pasa szavát szóról szóra veszem, három hónap eltelte után kellett csak a pasa előtt megjelennem. Igaz, hogy azt fogadtam, hogy még a két hó leforgása előtt visszatérek. De akkor még nem tudtam, hogy nincstelenül, reményvesztett, örök rabként kell visszatérnem. Így meg kár lett volna sietnem. Azt még a pasa is megnevette volna, ha ilyen esetben is siettetem a napokat. Ha pénz van a tarsolyomban, az más. Akkor Sós Gergelyért megyek. Az ő szabadulásáért, az ő napjainak megrövidítéséért. Annak a Sós Gergelynek a szabadulásáért, aki fülével, ujjával vállalt értem kezességet. Nem siettem hát, hanem belevetettem magam a dologba. A munka meg jólesett. Eltolta előlem a sok fájó gondolatot, és nem adott időt a tépelődésre. Sok volt a teendő, én meg még megsokszorosítot[290]tam, hogy minél fáradtabban, minél agyonhajszoltabban térhessek nyugvóra. Csak úgy égett kezem alatt a munka. Két embernek valót dolgoztam, ha nem hármat. De jó volt ez, mert elfeledtetett mindent, Sós Gergelyt, Ferhát pasát, el a házunkat, családunkat, nehéz, szomorú helyzetünket s azt a gyötrelmes, reménytelen jövőt, ami reám várt. Nem gondolkodtam, de a napokat sem számoltam. S mire észbe kaptam, az időm nagy része lejárt. Már lassan készülődnöm kellett volna. De ezt a készülődést napról napra halogattam. Ha lefeküdtem, most már nem lehettem olyan halálra fáradt, hogy ne égetett volna a tudat, mennem kell már, itt az ideje, hogy felkészüljek. És én mégis toltam egyik napot a másik után. És ekkor történt, hogy egy napon Majthényi László főkapitány állított be a portánkra. Sokbeszédű, sok vidéket bejárt, sokat tapasztalt ember volt Majthényi László. Megjárta már a török papiskolát is, és úgy ismerte Ferhátot, akárcsak jómagam. Mikor hallotta, hogy visszatérnék hozzá, csak kinevetett.
– No, buta is vagy, öcsém, ha megteszed. Mert hogy abból a kezességből, meg megcsonkításból egy szó sem lesz igaz. Azt csak úgy mondják a hiszékenyebb rabok ijesztgetésére. Hiszen nem mondom, vannak török pasák, a legtöbbje ilyen, akik megcsonkítják a kezeseket, meg még a magyarok között is akadnak szép számmal, de Ferhát nem teszi. Még inkább ő ír a török rabokat csonkító magyarokhoz, nemhogy ő maga kegyetlenkedne. Ne számíts te arra, hogy a kezesedet megcsonkítják. Még a haja szálát sem görbíti meg Ferhát. Miért is tenné? Hiszen, amint mondod, jó fülű, szépen énekelgető rab. Ferhát meg messze földön híres arról, hogy szereti, ami szép. Jó ember Ferhát nagyon, becsülöm igazságosságáért, szívéért, vitézi voltáért, de azért csak török ő is. Márpedig a török van olyan haszonleső, hogy ne csökkentse a tulajdon értékét. Ha öreg, gyámolatlan lenne a te Sós Gergelyed, nem mondom. De így? Ne félj te attól!
Három éve raboskodtam a pasánál, de soha nem tapasztaltam, hogy valamelyikünket is megfenyítettek volna. Pedig volt kezes is köztünk. Igen, Ferhát jó volt, túlságosan is jó. Ez okozta az én hitszegésemet is. No meg az is, hogy akkor köszöntött rám életem legszebb korszaka, akkor borított körülöttem mindent a reménység, a boldogság virágjába a szerelem. Mert akkor ismertem meg első mátkámat, Révai Borát. És nem tudtam volna elszakadni tőle. Addig legalább nem, amíg meg nem tudtam, hogy hajlik-e felém ő is. És amikor megtudtam, akkor azért nem. Aztán elmátkásodtunk. És akkor már igazán nem volt visszatérésemnek értelme. Hiszen mátkám módos lány volt, s szépen hozott a házhoz.
Nem. Ha most visszagondolok rá, igazán mondhatom, hogy nem akartam én cserbenhagyni Gergelyt. De olyan volt minden, mintha csak egyik nap tolta volna a másikat. Egyik nap a másikat és véle együtt a tervemet, az elhatározásomat is. Nem akartam én hitszegő, rabtársát bajba sodró lenni. De aki szerelemben, boldogságban él, akinek az élet tele tálon nyújtja a szépséget, az nem tud máról holnapra búcsút mondani az örömnek. Az nem tudja csak úgy önmagától rászánni magát, hogy hát Isten veled, világ, Isten veled, boldog élet, itthagylak. Én sem tudtam. Rágott, emésztett az ígéret, mardosott az adott szó megszegése, de nem tudtam tenni ellene. Én nem beszéltem róla, az enyémek meg óvakodtak, hogy még csak szóba is hozzák. Így teltek a hónapok, így fordult nyárba az ősz, télbe a tavasz. Aztán egyszer csak késő lett minden. Ferhát pasa meghalt. Pedig akkor már oltárhoz vezettem Borát, s már minden nehézség nélkül elő tudtam volna szedni azt a háromszáz aranyat, amely megváltsa Sós Gergely életét, és megkönnyítse az én hitszegéstől elnehezedett lelkemet. De hát Ferhát pasa meghalt. Tulajdon katonái ölték meg. Jó ember volt, igaz, jó ember, szomorú, életéhez egyáltalán nem illő halála is megrendített, de még jobban az a gondolat, hogy most már kinek fizessem meg a fejemre tűzött aranyakat. Mert Sós Gergelyt még kiválthatom a rabságból, de Ferhát soha, soha többé nem tudja meg, hogy meg akartam adni a váltságdíjat, hogy soha egyetlen egy percig nem élt bennem a gondolat, hogy megcsaljam őt, aki kegyes volt hozzám, és hitt a szavaimnak. Akkor csak az bántott. Mert akkor, Ferhát halálának idején még azt hittem, hogy könnyű lesz kiváltanom Sós Gergelyt. Csak elő kell szednem a tarsolyomból az összekuporgatott pénzt, csak meg kell tetéznem valamiféle ajándékkal, és Sós Gergely, a nincstelen rab, ha néhány év[291]vel később is, de elindulhat egyszer Bács földje felé, hogy viszontlássa asszonyát. Ezt gondoltam akkor. De elképzelni könnyebb a dolgokat, mint valóra váltani. Mert Sós Gergely nem élt már a budai pasa rabjai között. Hova tűnt, merre lett, senki nem tudta. Megszökött-e egy szép napon, valami muzsikakedvelő török úr vitte magával, vagy valami szavatartóbb társ kezessége váltotta meg, ki tudná már. De borús napjaimon, kedvem vesztett óráimban – s ezek az idők múltával csak gyakoribbak és gyakoribbak lettek – felködlött bennem a kétely, hogy megszabadult-e valójában. Talán valahol, istentelen török földön árva, megcsonkított rabként vonszolja mit sem érő életét, talán ujjatlan jobbját reszketve tapasztja fülkagylóinak csonkjára, és átkozva súgja maga elé nevemet. Én pedig, Nagy Farkas Pál éltem megcsonkítatlan testtel, eltemetve feleségemet és újat ölelve magamhoz, míg ő soha-soha meg sem látta asszonyát, s ha szabadulna, már akkor sem menne utána, mert miért is kerülne csonka, megnyomorított ember a szép, egészséges asszony útjába.
És ahogy múltak az évek, növekedtek gyermekeim, és növekedett gazdagságom, úgy növekedtek lelkemben is a saját magamat, a lelkemet kínzó gondolatok. És nem volt rá többé ír, nem volt rá orvosság. Mert Sós Gergely nyomát belepte az idő, hiába volt pénz, fáradság, hiába a felbiztatott küldöncök, utánjárók serege, hova, merre lett, arról nem beszélhetett nekem senki.
De asszonyom, Állya Anna egyszer, nem az én ügyemről, mert hisz arról első feleségemen kívül senkinek nem beszéltem, hanem egy más ember bűnéről szólva azt mondta, hogy megkönnyebbül a bűnös akkor is, ha magába száll, és vétkének következményeit igyekszik jóra módosítani.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem akkor. – Ha teszem, én ellened követek el bűnt, és te meghalsz, ugyan hogyan tehetném halálod után jóvá?
– Istenem – mosolyodott el –, hát nincs nekem kicsiny fiam, serdületlen leánykám? Amit vétkeztél az anya ellen, nem tehetnéd vajon jóvá a fiával, lányával?
Ez adta a gondolatot, hogy Sós Gergely felesége, gyermeke után kutassak. Nem volt könnyű. Hisz csak annyit tudtam, hogy Coborszentiván közelében élt, de hogy melyik faluban, milyen név alatt már s kinek a védelmében, azt már nem. Mégis megtaláltam. Oh, nem őt. Csak a nyomát. Mert a nyom Budára vezetett. Ott élt az asszony kicsiny fiacskájával. A kalendáriumban már az 1649-ik évet írják. 61 esztendeje viaskodom már a lelkem démonaival hasztalanul. S most, amikor már úgy érzem, hogy valamit le tudnék mosni, le tudnék faragni a bensőmet rothasztó, sötét, hitvány bűnömről, most, amikor már szinte úgy érzem, csak ki kell nyújtanom kezem a lelkemet gyógyító orvosság után, most hirtelen elkapott a félelem. Úgy érzem, hogy hasztalan minden. Aki egész életében bűnös volt, aki végigélte egy szószegésének, aljas élni akarásának gyümölcsét, az ne remélje, hogy az Úr kegyes lehet hozzá. Mert ha van igazság, ha van felettünk Isten, az nem engedheti meg, hogy egy ilyen ember nyugodt szívvel tudjon búcsút venni ettől a világtól. Érzem ezt, és tudom is, hogy az Úr kegyelme nem sugározhat rám. Én, aki Sós Gergely két füle, négy levágott ujja árán szereztem meg tulajdon életemet és boldogságomat, nem könnyíthetem meg többé lelkemet. Most még erős, egészséges vagyok. Minden tagom ép, és betegség nem kínozza testemet. De érzem, hogy rövidesen, mielőtt még rájuk találhatnék, eljön értem a halál. És ez így lesz jó, így lesz igazságos. Nem érdemlek mást.
De a bűnt, ami lelkemre nehezedett, nem tudom magammal vinni a sírba. És ezért vettem kezembe a tollat, ezért rovom éjszakákon át a betűket. Meg azért, hogy ha vagyont, az életet széppé tevő kincseket, láncföldek hosszú sorát, falvakat, udvarházakat hagyok hátra fiaimnak, unokáimnak, hagyjak hátra egy terhet, egy kötelességet is. Ezt. És ítéljék el bár apjukat gyöngeségéért, mert hisz az voltam, megérdemlem, szánják meg bennem az eltévedt embert, s akarjanak legalább a sírban megváltani. Nem tudom, akik meghaltak, akikre ráhullott a nyirkos, hideg göröngy, éreznek-e még valamit az élet fájdalmából. Nem tudom, igaz-e, hogy akik nyugtalan lélekkel feküdtek a sírba, azoknak szelleme felkívánkozik-e az élők közé. Mondják, de én nem tudom. Ám lehet. És ezért kérem őket, fiaimat, unokáimat, vegyék magukra az én bűnömet. Vegyék magukra úgy, mintha csak [292] ők maguk követték volna el. És akkor időt, fáradságot, pénzáldozatot nem kímélve keressék tovább Sós Gergely öt évvel ezelőtt még Budán tartózkodó fiának, Sós Andrásnak gyermekeit, s ha rájuk akadtak, ajándékozzák meg őket a nekik tartott, az ő számukra vásárolt kis dabasi birtokot két hozzá tartozó falujával, minden jószágával, minden tartozékával. Tegyék ezt. Tegyék értem, hogy az Isten megbocsásson nekem, és tegyék magukért, hogy az Isten megfizesse érte busásan.