Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. július 15) 7. szám

Csuka Zoltán: Délsziget

Aznap már ismét átszállás nélkül lehetett közlekedni a HÉV vonalán, de az állomásokon mindenütt fekete zászlókat lengetett a könnyű júniusi szél. A fekete lobogók azokat a kalauzokat siratták, akik két nap előtt ezen a vonalon hősi halált haltak. Az ablakon üszkös falromok, kettétörött gerendák huhogtak be, aztán vidám nyaralók következtek, hogy hirtelen megszakadjon a békebeli táj, és leberetvált fák csupasz karjai meredjenek az égre. Itt-ott még látni lehetett az út közepébe ütött bombatölcsér helyét, ha az ember jobban benézett a vidám fák közé, kis családi házak szomorú romjait látta. Aztán lassan szelídült a táj képe, minél messzebbre mentünk ki a földek közé, annál inkább a béke tájára jutottunk. Egyszerre csak kinyílott a tájék, messzire futott a tekintet, fenn, messzi észak felé a budai hegyek lilás sávja húzódott, előttünk búzatáblák kezdtek sárgulni. Ekkor jutott eszünkbe, hogy ez helyén való dolog is, hiszen Péter Pál ünnepe vagyon. Most már szabadon futott az előbb még lelassuló villanyvonat, beszaladt az erdőbe, mintha bújócskázna a nappal, vidáman kattogott a fák között; maga mögött hagyta a nagyvárost, minden rémségével és a kegyetlen képek tömegével. Zöld fák között futottunk, sokáig, az ember mélyen mellre szívhatta a friss, üde levegőt. Aztán egy kanyarodás, és más vidék tárult elénk; a domb ölében, messzi lenn a királyi kastély, szemben velünk igen messze, egy másik domb oldalán a rendház szinte aranyszínben ragyogó épülete. Már tudtam; annak a tövében vár a jó barát fehér reverendában, kék övvel a derekán. És a nyári nap ragyogásában, a csendes táj békességében akkor merült fel bennem először a rég ismert fogalom: Délsziget.
Igen; Délsziget, távolinak látszó és mesebeli táj, ahol úgy susog az erdő, ahogyan ezer éven keresztül Isten tanította susogni, úgy énekelnek a madarak, ahogyan legutóbb tán Szent Ferencnek felelgettek, és úgy derül az égbolt, ahogyan ma egyre ritkábban látja a „modern” ember. Két nap előttre gondoltam, amikor egy pince mélyén húzódtunk meg, s tőlünk alig kétszáz méterre robbant a légi akna, megrázva a földet tompa dördüléssel. Akkor a halál járt a közelünkben, éreztük súlyos lépteinek dobaját, és azt lestük, vajon mi sorra kerülünk-e?
Nem kerültünk. Most itt vagyunk, és a júniusi nap bokázik fölöttünk, a fehéren bodrosodó felhők között. Ilyet sem éreztünk azelőtt, ez az érzés egészen új; mintha valaki sötét, dohos pincéből, kígyók és békák közül lépne Isten szabad ege alá, és egyszerre fellélegzene; a halál völgyéből szabadultam, szívd be, tüdőm, szívd be mélyen a szabadulás és szabadság tiszta levegőjét, lökd szét, szívem, a vért szabadon a testemben, nem kell attól félned, hogy a következő pillanatban esetleg már a felszakadt hús szörnyű kapuján zuhog ki a véres semmibe, a fekete megsemmisülésbe.
És olyan jólesett a jó barát hangját meghallani, mosolyának derűjét felinni, és kezének meleg szorítását érezni. És jólesett véle együtt átballagni a sínek fölött, kikanyarodni a premontrei rendház hatalmas épületének még hatalmasabb térségre és érezni; hogyan emelik fel az embert, mint anya a kisgyermekét, ezek az arányok. Erdők mélyében a hatalmas palota, előtte a bátor térség, és a térség közepén a nappal szembenéző középkori királyi férfiú lovas szobra.
– Igen. Délsziget – gondolom, ahogyan a szemem körüljártatom az égre habzó fákon, ahogyan végigmegyünk az erdei utakon, ahogyan a madarak énekét hallgatom, s ahogyan csaknem egyszerre gondolunk mindketten, a barátom is, meg én is a Délvidékre, gyermekkorunk tájaira. Palicsfürdőre, ahol nincsenek ugyan dombok, ahol más ugyan a táj arca, de a költészet valami titokzatos és mélysé[281]ges, örök muzsikája ugyanebben a tónusban szól hozzánk, valahányszor ott vagyunk, és valahányszor rája gondolunk. Erre gondolunk mind a ketten, s lassan áthullámzik rajtunk a Bácska képe; egy másik sárga tó, amely Szabadkánál kezdődik, és aranyos hullámaival vonul a Telecskai-dombokig, ott átlép álmodozva, a másik oldalon leereszkedik vidáman, átsuhan a csatornán, és hullámzik egészen a nagy folyóig, amelyen túl felhabzanak az égre a Fruška Gora tisztáson. – Erzsébet királyné vadászlaka állott itten – mondja halkan és szelíden a barátom, s mi a kandallóra gondolunk, amelyet egy romantikus kép alatt nem sokkal előbb az iskola egyik folyosóján láttunk. Már este van, késő este, az erdő fölött, mint valami elszabadult, furcsa léggömb, száll a hold, itt lenn, a tisztáson titokzatosan suttognak a lombok; a lábunk alatt emelkedik és lesüllyed az ösvény; íme ez marad egy emberéletből, ez marad a dicsőségből, a földi szépségből: egy földmélyedés, amely lábunkat a sírra, az örök süllyedésre emlékezteti. A fák között titokzatosan füttyöngetnek a madarak; talán ők tudják, mi a múlt, és mi a jelen, talán ők tudják azt is, mi a jövendő, amely sejtelmes órákon annyira egybe tud olvadni mindazzal, ami elmúlt. Örök emberi sors.
Csend van, s késő este, mi még mindig az erdőt járjuk. Barátom lelkesen vezet és magyaráz; bemegyünk egy kis tisztásra, padok emelkednek rajta, és a padok előtt a tanár asztala és széke, íme ilyen a nyári este sejtelmességében az erdei iskola. Aztán a rendház gyümölcsöse előtt lépdelünk, nedűje nemsokára beér, és ember gondolatokat táplál majd rajtuk. Aztán a füvészkert titokzatos kis tavával, ezernyi mindenféle virág és növény, és feljebb, egészen az erdő tövében sötét feszület rajzolódik ki a holdfényben; a temető feszülete ez. Körülötte alig nyolc-tíz sír. – Nem borzongtok? – kérdi a barátom, s mikor megkapja a feleletet, kinyitja a kis kaput, és besuhanunk a kis temetőbe; megbékélt papemberek, tanárok alusszák itt az örök álmot, várván a harsonát, amely majd az utolsó ítéletre szólítja őket. Csupa tanárember nyugszik az erdei hantok alatt, s nem messze tőlük egy kisdiák is, aki szintén itt kapott helyet. Soha ilyen kedves és szép, megnyugtató temetőt, mint ez itten, az ember borzongva gondol a főváros nagy halálgyáraira, ahol szinte futószalagon viszik ki a koporsókat, helyezik el a mindössze harminc évig tartó „örök nyugalomra”. Nemrég voltam egyik fővárosi temetőben, akkor hallottam, hogy minden harminc esztendőben változik a temető arca; akit nem váltanak ki az utódok, kiássák, és tömegsírba helyezik. Pedig hát ott „halottkultusz” is van, művészi faragású szobrok, pompás síremlékek. Mennyivel szebb és emberibb (majdnem azt írtam: istenibb) egy ilyen kis szerzetesi temető, ahol nincsenek szobrok, műemlékek, csak egyszerű fakeresztek és olyan csend, hogy az ember akaratlanul is imára kényszerül.
Hallgatunk, elmélyedünk és visszafordulunk. Járjuk az éjszakai erdő útjait, amíg elfáradunk és lefekszünk.
Másnap ragyogó reggel, s megint csak erdei séta. De milyen más most minden! Mint az ég felé áldozatra emelt ékszer, olyan a táj, s míg végignézzük az iskolát, szüntelen az a gondolat gyötör; micsoda nagyszerű környezet, s milyen kár, hogy mindez, így épülettel, környezettel és emberrel együtt nem a miénk, hogy a mi délvidéki Helikonunkat is ilyen tájon rendezhetnénk egyszer. Pedig van ott is szépség, van ott is alkalmas tájék, s úgy nagy hirtelen Palicsfürdő jut eszembe, ahol már volt egy kezdődő Helikonunk, táborozásunk, vagy Magyarkanizsa, jóságos csodafürdőjével, vagy Baja a maga szépséges Déry-kertjével. Csak éppen az ember hiányzik, a jó barát, akinek a szíve tele van költészettel, bizakodással, lelkesedéssel. Embernek és tájnak kell összetalálkoznia, hogy megszülessék valami nagy és szép dolog, mindig ez [282] a nagy összetalálkozás az, ami életet jelent, az élet továbbvitelét, magasra emelését, kiteljesítését. Anélkül az élet sem élet.
– Igen, Délsziget – gondoljuk ismét mind a ketten, bár nem mondjuk, de érezzük, mert mind a ketten ismét a Délvidékről kezdünk beszélni. Szabadkai gyermekkorom jut eszembe, egy pirinyó park a vasútállomás mellett (azóta már eltűnt onnan), barátom Palicsfürdőről beszél, amelyről minden verset, minden írást érdeklődéssel olvas. (Milyen kevesen énekelték meg a délvidékiek közül ezt a pompás helyet!) És már arról álmodozunk, hogy ősszel, ha majd enyhül talán egy kicsit a sors szorítása, folytatjuk a nagy munkát, tovább visszük az örökséget, amit elhunyt társainktól kaptunk. És akkor egyszerre furcsa morgás ott a felhők között, egyre mélyülőbb. Felkapjuk fejünket, kicsit borzongva látjuk az elnyúló, fehér sávokat, és abban a pillanatban megszólalnak a szirénák.
De a táj nem változik, a madarak tovább énekelnek, a virágok úgy szórják színüket és illatukat, önfeledten, mint akik csak Istennek tartoznak felelősséggel, senki másnak. A bogarak is szédülten röpködnek a levegőben, mint akiknek csak egy a kötelességük, és ez az élet fönntartása, a madarak is énekelnek, és a természetnek ez a beszédesen is hallgatag megnyilatkozása elnyomja a motorok és szirénák bugását is. – Délsziget – gondolom ismét, és keserűség önti el a szívemet, a régi görögökre gondolok, akik bölcsességükkel és művészetükkel a természettel együtt éltek, s akiknek egy Ikaroszuk volt, az is megégette viaszszárnyát, és holtan bukott alá, mikor megpróbálta a lehetetlent…
Azóta az ember nagyot „fejlődött” a technikában, és másfajta szárnyakat készített magának. Minden jel arra mutat azonban, hogy mostani tragédiája semmiben sem különbözik a hajdanitól.
Fönn állunk a csillagvizsgáló erkélyén, és féltő aggodalommal meredünk a messzibe, ahonnan tompa és mély dobbanások hallatszanak. Fölöttünk a nap ragyog, de aztán hirtelen viharfelhők kerekednek. Az ég megdörren, de ez a dörrenés olyan megnyugtató. Csak Szent Péter görgeti a hordait békésen és romantikusan. Aztán egyszerre megered a meleg nyári zápor. A fák millió levelén zúgnak az esőcseppek, mintha hegyi patak szaladna.
„Fiaim, csak énekeljetek” – jutnak eszembe a sorok. A délvidéki Kosztolányi már így mondotta, egy kicsit féltékenyen és szkeptikusan; „daloljatok együtt, fények, fejedelmek, szellemfejedelmek… költők, légvár katonái” …Igen, a természet tanítása mindennél nagyobb, költők, énekeljetek, ti hozzátok a jövendőt!
A nap kibomlik, mint fényes, fehér zászló. Az erdő felharsan, akárha győzelmi induló lenne. Délsziget… [283]