Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. szeptember 15) 8-9. szám

Szőnyi Kálmán: Apa halála

Regényrészlet
Azokban az években az első alapvizsgára készültem Pesten, amikor úgy április közepén táviratot kaptam otthonról. Siessek haza, apa beteg.
Rohantam az állomásra. Az utcán lelkes tüntető tömegekkel találkoztam; fujjoltak, énekeltek s egy-egy üzlet előtt hatalmas verekedéseket rendeztek. A félig önkívületben látott jelenetek összekeveredtek bennem, s még jobban felzaklatták amúgy is szánalmas idegeimet. A zaj, egy-egy figura mozdulata még napok múlva is szemem elé ugrott, hogy újra és újra megkínozzon erőszakos képzet-alkotásokkal.
Apám már öntudatát vesztve feküdt és állandóan félrebeszélt. Ez három napig tartott s a három nap alatt összesen sem aludtam többet négy-öt óránál. Az orvosok jöttek-mentek. – Mi az? – Csináljanak valamit az Istenért, gyógyítsák meg, adják vissza nekünk, nekem. – A vállukat vonták, injekciózták és kisomfordáltak a szobából. Egyik a másik után. Anya mindennap haloványabban állt a hátam mögött. Néztük Apa sárgára vált csontos arcát. A bőre olyan volt, mintha olajban ázott volna, láttuk alatta a hajszálvékony, kékes ereket. Lázas, csillogó szemmel bámulta a mennyezetet. És az a végtelen csend! Sohasem felejtem el. Minden más csöndnél rettenetesebb. A halál csöndje volt, az járt az ágya körül, az járt a szobában.
A harmadik éjszaka, – valamit elszundítottam az ágya mellett – arra riadtam fel, hogy a nevemen szólít.
– Laci, Laci fiam!
Az értelmesen figyelő szemén láttam, hogy öntudatánál van. Oda ültetett az ágya szélére s megfogta a kezem. Hűvös, nyirkos volt az érintése. Emlékszem pontosan majdnem minden szavára. Még a hangsúlyozása is gyakran fülembe cseng.
– »Bocsásd meg nekem Laci. Tudom, én vagyok a felelős. Nem lett volna szabad. Nem lett volna szabad megszületned.«
Hirtelen nem is értettem meg, hogy mit akar mondani.
– Lehet, hogy eddig nem érezted, lehet, hogy eddig nem számoltál el magaddal. És velem apáddal. – Mit adhattam? Mit adhattam én?«
Meg akartam nyugtatni, de erőtlenül és mégis ellentmondást nem tűrőn megszorította a kezem. Elhallgattam.
– Nem vagy már gyerek, nyugodtan beszélhetek. Ha eddig nem is, ezután jönnek majd olyan érzések és olyan gondolatok, amelyeknek beváltásához és kivitelezéséhez egész ember kell. Egész, ép ember. Egészséges. Egyenes csontú és szabályos izmú. Olyan mint a többi. Nem szép, mert az ember nem szép. Aránytalan, diszharmonikus és idomtalan. Csak egy-kettő szép. De általános. Mi, még azok se vagyunk. – Tudhattam volna. Igen, itt a lapockám felett. Ezt nem lett volna szabad tovább folytatni. Nagyon nehéz volt, néha már alig bírtam vinni. Sokszor csak azért nem csináltam valamit, mert rád gondoltam. Láttam az embereket, esténként összeültek és elbeszélgettek. Elmondták egymásnak bajaikat, örömeiket és érezhették, hogy társak, hogy egyformák és összetartoznak. – Ha egyszer én is elmehettem volna közéjük, ha egyszer én is odaülhettem volna a suttogásuk mellé! – Elmentem és megpróbáltam. Nem ment, mindig más voltam mint ők. Vendég. Még az sem. Megszánt, gyengébb, igen nyomorult voltam, közöttük mindig nyomorult, ők pedig mindig egészségesek. Ezt nem tudtam sohasem elfelejteni. Azért éltem egyedül. – Tudom, azt akarod mondani, hogy mással kárpótolt az Isten. – Azt hiszed létezik kárpótlás? Létezik kétszer ugyanaz? – Nem, nincsen. Pedig először én is azt hittem. Elvettem egy áldott lelkű szegény lányt. Elég vagyonos voltam. – Kárpótlás? – Nem, nincs kárpótlás, még te sem voltál kárpótlás! Én pedig azt hittem, hogy Te leszel az. Igen, most be kell vallanom, önző voltam, magamra gondoltam és megfeledkeztem rólad. Hogy mi lesz veled, hogy milyen lesz a te életed ilyen feltételek és adottságok mellett. Mert tudhattam volna mindent és tudtam is élőre mindent, de azzal ál[348]tattam magam, hogy neked már jobb lesz. Igen, ezt mondtam folyton, de nem hittem el magam se. Hitvány és aljas voltam és az vagyok most is! – Nem, ne akarj megnyugtatni, a magam ítélete a legigazibb. – Miért beszélek most is? – Miért mondom mindezt el? Miért gyónok? Miért? – Hogy megbocsáss, hogy szabaduljak a lelkiismeret furdalástól egy szánalommal kicsikart megbocsátással, hogy megnyugodhassak, hogy még ezt a kevés áldozatot se én hozzam meg. – Én, mindig én! Laci, sohase ismerd meg magad, soha, mert kimondhatatlanul gonosz, kimondhatatlanul undorító az ember!«
Az utolsó mondatokat már alig értettem. Hangja elrekedt, inkább hörgött, mint lélegzett és feje ráesett a párnára. Lassan megnyugodott s én azt hittem, hogy elalszik. Óvatosan betakartam és visszaültem a helyemre. Az előbbi szánakozás és szeretet lassan kihűlt bennem abban a némaságban, mely ott lebegett az ágy körül és mindig világosabban tértek vissza agyamba az előbbi vallomás mondatai. – Óh, nagyon jól megértettem őket, nagyon sokszor gondolatokká, nem, talán gondolatokká nem, csak érzésekké, sejtésekké álltak össze ezek bennem is. De azon az éjszakán gondolatokká és kérdésekké váltak. – Mit kaptam én az apámtól? A test az övé volt, akárki felismerhette rajtam, de rossz volt, hasznavehetetlen. Becsapott vele, igen rászedett. A csontok, az izmok, a növésüket irányító rendszer, vagy törvény volt rossz. És ezt kaptam én az apámtól, akitől csak jót várhatna bárki. Ezért bálványoztam, ezért szerettem. Mert magának akart játékszert, magának, hogy legyen mivel foglalkoznia, hogy legyen kit elcsodálkoztasson a tudásával. Most elszökik, itt hagy, én pedig felfordulhatok, kínlódhatok. Azzal nem törődött, az nem érdekelte. Csak ő. – Néztem lesoványodott arcát, keskeny, hegyes orrát. – »Azt hittem, te leszel a kárpótlás.« – Neki. A maga életét mentette, csak azzal törődött. – Eszembe jutott minden; a gyermekkorom, a diákságom. A többi gyerek kipirult arccal játszott, nevetgélt az iskola udvarán, én álltam a kerítés mellett, sápadtan és félőn. Néztem őket. Irigyen. Már ismertem a különbséget és mégis, egyszer olyan bolond vágy fogott el, hogy én is közéjük vethessem magam, hogy én is velük játszhassak és nevethessek, hogy befúródtam á birkózó, hempergő gyerekrakásba. Egy pillanatra elragadott a hozzám tapadó, lökdöső testek vidám izgalma és sikoltozni kezdtem. Ez lett a vesztem. Észrevettek. Arcukra ráfagyott az előbbi kacagás, elnémultak, elborzadtak és sietve elsompolyogtak tőlem. Ott álltam egyedül. Mindig egyedül. Aztán jöttek a lányok, az elfordult arcú nevetések. Nem, te ezt nem tudod sohasem megérteni, hogy mit jelent. Amikor mész az utcán, valaki megnéz és sajnál. Majd ránézel és elkapja a fejét, mert szégyenli, amit gondolt, szégyenli szemedbe mutatni az érzett undorodást; a nyomoréktól. És a kamaszság! – Amikor ez a nyomorék, torz test is elő mer állni és követel, szerelmet, asszonyt és ideált. – Tudod te, milyen pokoli színjáték helye egy nyomorék kamasz lágyéka? – Igen, már ismertem mindezt és mindez eszembe jutott azon az éjszakán. És ő tudott ezekről, tudnia kellett, de nem törődött vele. Magát akarta kárpótolni, a maga mulatságára járatta velem a kálváriát, a nyomorék életét. Kimondhatatlanul meggyűlöltem. Csak néztem a halottsápadt arcát és ökölbe szorult a kezem. Aztán félni kezdtem, hogy torkának ugrok és megfojtom.
Kimenekültem hát a szobából, ki a kertbe. Az eső esett. Kigomboltam kiskabátomat és púpos hátamat nekitámasztottam egy barackfa törzsének. Hideg volt. Tudtam, hogy meg fogok fázni, tudtam, hogy beteg leszek, talán meg is halok, de azért maradtam, sőt éppen azért maradtam, tudtam, hogy bent az apám haldoklik, ott kint pedig én ítéltem halálra magam. Szememből folyt a könny és végigcsurgott arcomon a számba. Ismertem és szerettem a savanykás, sós izét.
Hajnal felé anyám sírását és sikoltozását hallottam. – »Laci, Laci!« – Tudtam, hogy meghalt. És furcsa, de attól a perctől kezdve bűnösnek éreztem magam. Mintha nekem valami közöm lett volna ahhoz, hogy meghalt, mintha én tettem volna valamit, mintha én öltem volna meg az apámat. Az ilyen érzést nem lehet megmagyarázni. Hiszen én is próbáltam már; azzal, hogy azon az éjszakán meggyűlöltem, hogy megkívántam a halálát, hogy megöltem volna, ha nem tu[349]dok gondolkozni. De sohasem találtam elégségesnek ezt a megokolást.
Apát nem mertem többé megnézni, hanem beosontam a konyhába és magamra zártam az ajtót. Az eső átáztatta a ruhámat és lehűtötte a testem. Remegett mindenem és szenvedtem. Nem is emlékszem már, hogyan és mikor találtak rám, csak arra, hogy amikor felnyitottam ismét a szemem az ágyban feküdtem és az ágyamnál anyám állott feketében és egy orvos.
Másnap délután kiürült a ház és csak a cselédlány maradt velem otthon. Hallottam a lélekharang szaggatott kalimpálását és folytonosan egy Goethe vers járt a fejemben. Temették az apámat, igen temették és én ott, az ágy áporodott melegében magam elé vizionáltam őt felravatalozva, kinyújtózva a koporsóban. Sötét embergyűrű vette körül és én nem bírtam még képzeletemmel se odaférkőzni az arcához, a szeméhez, a lelkéhez, hozzá, hogy kérdezhetnék még valamit tőle, arról, amit tegnap mondott, hogy hallhatnám még egyszer a hangját, hogy azt mondja, nem igaz fiam, csak a láztól beszéltem félre. De nem lehetett. Már nem lehetett. Már nem volt apám és én is bűnös voltam benne.