Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. szeptember 15) 8-9. szám

Fiala Endre: A nemzetállamok utja és a kereszténység

Korunk állam- és nemzetfenntartó alapelvei közül a legerősebb hatással és a leghosszabb múlttal a nemzeti gondolat dicsekedhet. Nemzeti gondolat a XX., sőt a XIX. század előtt is volt, az emberek korábban is a közös ősöktől való leszármazás és az azonos nyelv és kultúra alapján alkottak közösségeket, azonban pl. a középkorban, az egyházi világuralom idejében Szent Ágoston Civitas Dei-jének, Isten államának nemzetek feletti gondolata sokkal erősebb volt a nemzeti alapon létrejött koncentrációknál. Utána, az újkorban a nemzeti gondolat számára az abszolút fejedelmességek teremtették meg az alapot. Először Franciaországban, nyomban utána más államokban is (nálunk Hunyadi Mátyás) a királyság törte össze a helyi, territoriális-feudális hatalmakat, vagyis a nemzeti egységek igazi megalkotói az abszolút fejedelmek-királyok voltak, akik az újkor elejétől kezdve vérrel és vassal tönkretették a királyságon belüli kiskirályokat, kezükbe vették a politikai hatalmat, de azt már az egész államterület és annak lakósai, vagyis a »nemzet« szolgáltában használták fel.
A királyság mindenütt megalkotta először is a hadsereget s azután a sok kis vidéki, feudális és városi gazdaságokból-uradalmakból olyan nagy gazdasági egységet alkottak, amelynek határvonalai egybeestek az állami határokkal, vagyis megteremtette a nemzetgazdasági egységeket. Egy újkori államban már nem találhatók főúri bandériumok, lovagcsapatok, nincs többé más haderő, csak királyi, nincs más közigazgatás, csak állami és nem maradhat fenn olyan gazdasági törekvés, amely az állam és a nemzet gazdaságával szemben érvényesülhetne. Így jött létre európaszerte mindenütt egy olyan gazdaságilag is zárt államterület, amely egyedül csak a saját és lakói javát nézte, a kívülállókkal és szomszédokkal szemben közömbös, sőt ellenséges álláspontot foglalt el, mert már azt vallotta, hogy ami ezeknek kárára, az neki hasznára van és viszont. De ezeken a nemzeti területeken az államérdek nemcsak gazdasági vonatkozásban volt a legfőbb irányító elv: ezek az újkori abszolút nagyhatalmak teljes egészében Machiavelli politikai erkölcsét tették magukévá, amely szerint az egyetlen cél az államegyéniség fenntartása, s ennek szolgálatában a régi, középkori keresztény erkölcs szabályai nem kötelezők többé.
De a király, királyi udvar, hadsereg, központi igazgatás, vámpolitika, gazdaságilag egységes terület még nem jelentette magát a nemzetállamot, mert hiányzott belőle a nemzet, s ezt a nemzetet hozta meg a XVIII. század, a felvilágosodás és francia forradalom kora, amikor már nem az állam első szolgája, a király képviselte az államot, hanem maga a nemzet határozta meg azt. Ekkor és lassan ezután a nemzet átvette az uralmat az abszolút uralkodótól, mindenütt magáévá tette és saját céljaira használta fel a már kész hadsereget, közigazgatást, gazdasági és erkölcsi jogrendszert, jobbágyvédő, jobbágy felszabadító törvényhozással kiterjesztette a nemzeti népesség alapjait, de a nemzet többé nem elégedett meg a külsőséges, hatalmi eszközökkel való uralkodással: a nemzet lényege a tömeges egyének összefogásában van, minek következtében természetes törekvése volt minden egyes lakos lelkét megragadni és saját lényegéhez átidomítani. A középkori és az újkori abszolút állam nem tudta tehát olyan teljes mértékben magáévá tenni az egyént, mint az új nemzetállam, amely utóbbi már nemzeti, azaz egységes szempontú nevelést ad, amellyel létrehozza a nemzeti gondolkodás egységét és így célkitűzéseiben nemcsak királyi udvarra, arisztokratákra, királyi zsoldos seregekre és hivatalnokokra támaszkodik, hanem millióknak egyetlen irányban lendíthető öntudatos erejére. A nemzet célja magas erkölcsi fokon áll, mert széleskörű emberi egység szolidaritását követeli, amely összetartozandóságban mindenki felemelkedhet az emberi méltóságra.
Ennek, a nemzeti kultúra birtokában élő embernek a közösségi, nemzeti eszméje [343] eredetileg tehát az Istentől indult el, mert Isten a nemzeti kultúrák különböző színeivel tartotta méltónak megnemesíteni a világot és az emberiség – egy szellemes író szerint – a keresztény humanizmustól a nemzeti gondolaton át sok helyen mégis a bestialitásig jutott el. Egy nemzet ugyanis, elérve a szuverenitást, nem tűr vetélytársat az államban. A modern nemzetállamok mindenütt végleg megtörték más erők és kapcsolatok, intézmények létét. Az egyén régebben több szuverén testület, céh, község tagja lehetett s valamennyi hatalom fölött állt a legfőbb szuverén, a vallás. Ezeknek a különböző intézményeknek a hatalmát régóta tartó folyamat semmisítette meg, vagy legalább is átalakította őket, egyedül a nemzeti összetartozás érzése maradt erő az államban, ez pedig a legtöbb esetben az államon belüli szuverenitásra tör, s a modern nemzetállamoknak a kialakulása a nemzetiségekre is eleven erővel hatott, ők maguk is önálló nemzetállamot kívántak alkotni, vagy meg akarták változtatni az állam »nemzetállam« jellegét, saját nemzetiségüket egyenrangúvá, szuverénné kívánták emelni. Ezt azonban a világháború előtt, Svájcot kivéve, egyetlen modern állam sem engedte meg, hogy felségterületén az »államnemzeten« kívül egy másik nemzet legyen legfőbb szuverén, s ha a háborúelőtti nemzetiségi kérdést vizsgáljuk, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy annak sorozatos összeütközései három jellegzetes csoportra oszthatók, bár a történeti fejlődést csak bizonyos fenntartásokkal szabad sematizálnunk. Szó lehet arról, hogy a vegyes nemzetiségű államokban a nemzetiségi szervezet fensőbbségéért, nemzetállama kialakulásáért küzdött. Több olyan eset is volt bizonyos államokban, hogy az egyénnek azért kellett küzdenie, hogy állandó összeköttetésben lehessen nemzetisége szervezetével, pl. a balkáni görögkeleti keresztényeknek a törökkel való küzdelmekkor. Végül felmerült még az az eset is, amikor az uralkodó hatalom egyéni létében támadta meg a nemzetiség tagját, amikor is azt nemzetisége miatt a földdel, vagyonnal, emberi méltósággal kapcsolatban üldözte. Bármelyik eset is állott fenn, a nemzetiségi kérdés fejlődését az jellemezte, hogy a nemzetiség olyan erő, melyben az állampolgárok egy része a kialakult formával, a szuverenitással szemben lázadozott. Az egyéni szabadság tekintetében e kérdés sok helyen mutatott bizonytalanságot, az államhatalmak részéről azonban ritkán vált létkérdéssé. A világháború után és jelenleg gyökeresen megváltozott a helyzet, mert egy gépszerű tényező, az óriási méretű propaganda avatkozott bele a fejlődésbe, szem elöl tévesztve az élet értékkapcsolatait és finom árnyalatait és mindenütt uralkodóvá lettek azok az elméletek, amelyek az államnemzethez való tartozást tekintik főértéknek s államvédelmi szempontból, sokszor rendőrszemmel vizsgálják az egyént, főként a kisebbségi embert. A jelenkornak ez a kisebbségi gyakorlata a német ideológiában, a totális német elméletében kapta meg hatalmas elvi támaszát, amely szerint a legfőbb érték mindenütt a faj, a döntő mérvadó szempont a fajhoz való tartozás, függetlenül minden történelmi fejlődéstől és kultúrától.
A régi formák különböző értékvonatkozású embere helyébe a faji ember lépett, vagyis most már nem az illető nemzethez és államhoz tartozás akarata dönt, hanem egy objektív tényező: a fajhoz való kapcsolat. Ez a modern fejlődés a XIX. és XX. században fordult szembe a közepes újkori bölcselet Ember-ideáljával. A régi nemes görög harmónia klasszikus embereszménye lehanyatlott, pedig az európai nevelési rendszerek alapjai a klasszikus műveltséget adó középiskolák voltak. Ezért kellett annyi sokszor reformálni a középiskolákat és a modern életbölcselet is ezernyi formában kísérelte megoldani azokat az ellentéteket, amelyek az egyre jobban elgépiesedő, szürkeségre vezető fejlődés érvényesülése következtében a kötetlen életet és a régi emberi eszményt fenyegették. De ez a modern világ nemcsak az Élet fensőbbségét hirdető és követelő bölcselettel ütközött össze. Összeütközésbe kerülnek a modern világ erői a maguk teljes fensőbbségre, majd totalitásra való törekvésükben a nyugati kultúra vallásos elemeivel is, főleg pedig a kereszténységgel, amely az ember létkérdéseit az Istenhez való kapcsolatban, a transzcendens túlvilági gondolatnak és az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember lelki üdvösségének és rendeltetésének a szem előtt [344] tartásával kívánja megoldani. A keresztény felfogás távol áll az életbölcselet egyoldalúságától, s az embert számos különböző értékkel való összefüggésben szemléli és minden érték legfőbb hordozójának Istent tartja. A többi értékeket, amelyek az embert megnemesítik, összhangba hozza a legfőbb értékkel, mert ezek az értékek magától az Istentől nyerik fényüket. A kereszténységnek az emberről való elképzelése eltér a modern kor liberalizmusának a szabaddá tett egyénből, mint legfőbb értékből kiinduló felfogásától, de ugyanígy eltér a többi földi vonatkozások, mint pl. állam, társadalom, osztály, továbbá a természetes kötöttségek (faj, nép, nemzet) alapján álló rendszerektől. A kereszténységnek azért van ezekről más felfogása, mint a modern életbölcseletnek, mert a múlandó és esetleges értékek helyett a földöntúli, örökérvényű fensőbbséget keresi, tiszteli, szolgálja. A legújabb kor története során mindinkább meg is nyilvánulnak azok a küzdelmek, amelyekben a földi szuverenitások közül a népfenség és állami mindenhatóság küzd az egyházzal. Ezt a harcot a protestantizmus a népszuverenitás javára döntötte el, megállapítva, hogy az Isten képére teremtett emberek többségének akarata, tehát a demokrácia vezetheti az ügyeket, viszont a görögkeleti kereszténység inkább az állami, uralkodói (pl. az orosz cárok esetében) fensőbbségnek tettek engedményeket, de nagyban egészben inkább a katolicizmus magatartásához állnak közelebb. Az anglikán kereszténység pedig kb. a kettő közötti álláspontot foglalta el.
A katolikus egyház a kezdeti elutasító magatartás után a világi hatalom kérdésében a legteljesebb kompromisszumot választotta, amikor lemondott az egyház középkori értelemben vett szuverenitásáról és nem akarja gyengíteni az új erők, államok, vagy demokráciák szuverenitását. Annál határozottabban foglal állást az egyéni autonómia, a korlátlan emberi szabadság, a korlátlan népfenség, az állami mindenhatóság elméleteivel szemben, amikor azok a társadalmi életben az embernek Istennel kapcsolatban álló kérdéseiben az egyház döntésének jogát tagadják. Az ilyen ügyekben az egyház nem zárható ki az intézkedésből s nem választható el az államtól, hanem ellenkezőleg: kötelessége a keresztény államrendre törekednie. Ez a törekvés a múlt század közepétől kezdve – szinte állandósította a harcot az államhatalom és az egyház között. A német és francia kultúrharc egyaránt bizonyítja, hogy milyen nehéz volt megállapítani azt a hatáskört, ameddig az állam tűrte az egyház fensőbbségét a lelkek felett, pedig az ekkori államok többnyire még nem támadták közvetlenül az egyház létérdekeit, csupán saját szuverenitásukért küzdöttek, bár már gyakran eltűrték a támadás kíméletlen formáit. A küzdelem ekkor méz az oktatásügy, az egyházi személyek kinevezése és főként a polgári házasság kérdése körül viharzott, s az az egyházi magatartás a pozitív keresztény rend érvényesülésére törekedett, nem akarta engedni, hogy a kereszténység a modern civilizáció korában elvonulva, háttérbe szoruljon. Az egyház olyan új alapelveket akart a szociális élet terén meghatározni, amelyek további nagyszabású tevékenység, életerős lendület kiinduló pontjaivá válnak, mert az egyház élő szervezete nem korlátozódott csupán az államszemléletre, hanem már kezdetben tudomásul vette azt a nagy változást, amelyet az új társadalmi tényező, a kapitalizmus az emberi létfeltételek alakulására gyakorolt. Bármennyire tevékenykedett a katolikus szociális mozgalom jóformán minden keresztény országban, helyzetét megnehezítette, hogy a modern erők szinte kivétel nélkül egyházellenesek voltak és a szervezett tömegek nagyságát, harci tevékenységük zaját, mozgékonyságukat tekintve nem mérkőzhettek a szocialista mozgalmakkal.
A szociális pápák munkáját ebben a még most is kialakulatlan fejlődésben az is megakadályozta, hogy az utóbbi évtizedekben számos államban egészen új helyzet alakult ki, amely az egyház és állam viszonyát a régitől teljesen eltérő módon alakította ki. Már az első világháború előtti államok is úgy tekintették az egyházat, mint az állam keretein belül működő társaságot és nem akarták, hogy az bármilyen szuverenitást nyerjen. Ez az állam folyton távolodott a keresztény állam fogalmától, és az iskoláztatás, az egyházi oktatás, a házassági jog, a Rómával való kapcsolat területein megfosztotta az egyházat azoktól a lehetőségek[345]től, amelyek ezekben a megnyilvánulásokban eddig biztosították számára az egyénnel való közvetlen kapcsolatot. Nem volt tehát kedvező a helyzet az egyház számára a liberális államban, mert az államok általában rosszindulatúan semleges magatartást tanúsítottak, majd lassan nyíltan ellenséges viszonyba kerültek. Ezt XIII. Leó pápa (1878–1903) előre megsejtette és ez a sejtelem valóra vált a »totalitás« elvének diadalra jutásakor, ami döntő módon hatott a vallás sorsára. Immár nem arról van szó, hogy az egyház az egyenjogúság síkján vitatkozzék az állami mindenhatósággal, hanem új fejlődés indul meg, amely mélyebben alakítja át a viszonyokat.
Többféle totalitás, mindenhatóság jelentkezett. Az anarchizmus minden fensőbbség ellen irányuló törekvése kíméletlen támadást indít a legfőbb szuverenitás elvét megtestesítő és a pápaság gondolatához hű katolicizmus ellen. A szociáldemokrácia veszélyes ellenfelet lát a keresztény szocializmusban, amely az államot az ellentétek kiegyenlítésére akarja bírni. A marxizmus az állam teljes kisajátítására törekszik, ezért a transzcendencia gondolatával minden módon végezni akar. A vérengzés, a rombolás, a nevelés eszközén túl valósággal vallást alapit a vallástalanságból. De nemcsak a marxizmus, hanem a háború utáni minden más fejlődés is az államon belüli fensőbbségek biztosítása helyett az ellenvélemény képviselőinek kiirtására törekedik. A totális nemzeti gondolat szintén hasonló vonásokat mutat. Ennek, a totális nacionalizmusnak két iránya van: a latin és a germán. A latinon belül a francia nemzeti gondolat látszólag nem fordul szembe az egyházzal, aminek az az oka, hogy a francia nemzet és a katolikus egyház a legszorosabb kapcsolatban áll, és az irányzat képviselőnek szemében a francia nemzeti gondolat ismertető jele. hogy a diadalmas latin egyház legidősebb leánya, azzal teljesen egybeesik. Ez a francia mítosz az egyházat a nemzettel való összefüggés szempontjából értékeli; legfőbb bálványa a nemzet és az ezzel való értékösszefüggés tölti el tisztelettel az egyház iránt, de anélkül, hogy lényegében katolikus lenne. Igazában véve tehát ez a felfogás is egyházellenes, mint ahogy az egyház is állást foglal vele szemben. A spanyol felfogás közel esik ehhez, de még kialakulatlan. A spanyol jellem kétrétegű: szerzetes és harcias, de a nemzeti gondolat teljesen feloldódik az egyházban. Az olasz fasizmus eleinte a szuverenitást el nem ismerő egyház kibékíthetetlen ellenfelének látszott, de a gyakorlatban kibékültek egymással, a katolicizmus ismét államvallás lett, számos fontos előjogát visszanyerte, így a házasság kérdésében is.
A francia nacionalizmus nem tudott érvényesülni, uralomra jutni az egyházzal szemben, a spanyol egybeesik, az olasz pedig kibékült azzal. A germán irány magatartása ismét más; mítoszának mélyebb belső okai az egyház elleni küzdelemhez vezettek, s minthogy az új rendszer a mítoszra épül, ezért nehéz lesz megoldani az ellentéteket, bár az állami érdek, politikai tekintet és egyesek mérséklete a harcot tompítani tudta. Az összeütközés főleg a katolikus sajtó és mindenekelőtt az ifjúság nevelése kérdésében nyilvánult meg, de a mítosz hite szerint a kereszténység kibékíthetetlen ellenfele a germán faji öntudatnak és történetszemlélete értelmében az egyház a németséggel ellentétes, attól idegen intézmény. A történelmi keresztény egyházakon kívül vessünk egy pillantást a szektákra is. A szektatípus az egyensúlyt teljesen az egyén, a lélek javára dönti el; a látható egyház eltűnik, a hívők kerete papság nélküli szektagyülekezet lesz, és majdnem mindenütt éles ellentétbe kerülnek a fizikai hatalom birtokában álló világi hatalommal. Az independentizmus, a baptisták, metodisták, revivalisták, üdvhadsereg és kvékerek magatartása államellenes, mindegyikben nagy szerep jut az irracionális egyéni megigazulásnak és a szekta szó eredetileg is ellenzéki magatartást jelent.
Ezeket a XIX. század második felétől kezdődően oly fontosnak látszó kérdéseket napjaink sok eseménye háttérbe szorította, sőt az új vitalista elméletek és totális mozgalmak veszélyeztetik a kereszténység egyetemét, s közös védekezésre sarkalják az egyházakat. [346]