Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. szeptember 15) 8-9. szám

Prežihov, Voranc: Harc a „Požiravnik”-on

Amire a hegy oldalában beérett az árpa s elérkezett aratásának az ideje, lent a völgyben már a búzát kezdték vágni. Az árpaaratás előtti nap délutánján üzenet jött Jaromiléktől, hogy másnap vágják a búzát. Ami háromnapi munkát jelentett Dihuréknak, mert meg kellett szolgálni a bikahasználatot.
Dihur és felesége tanakodtak.
– El kell halasztanunk az árpa aratását!
Dihurné másnap hajnalban fejére tette a kis Lonicát csöpp bölcsőjével, s elment Jaromilékhez. Este, amikor hazajött, újságolta az urának:
– Jaromiléknek ötvenmérőnyi őszi búzájuk termett.
Dihur már két napja a szomszédban dolgozott. Az őrlésért kaszált pitymallattól az első uzsonnáig.
– Aztán hová fogja asztagolni a takarmányt?
Mindegyikük szándékosan kerülte árpájuknak és aratásának a kérdését. Csak amikor Dihur éjjeli nyugodalomra a pajtába szedelőzködött, sóhajtotta:
– Csak jégeső ne jöjjön!…
Agyon volt csigázva s már nagyon szaporán pislogott. A pajtában a deszkák hézagain át bevilágított a hold. Bent átható szénaszag terjengett a levegőben, kívülről pedig a langyos nyári éjtszaka illata furakodott befelé. Vityillójuk felöl bódítóan illatozott az öreg hársfa. Csend volt. Alig-alig hallatszott a szilvafák lombjának halk suttogása. Mögöttük az erdő állt némán hallgatagon. Dihur az ablakdeszkára könyökölt. Alatta az egész völgy ködszerű holdvilágban úszott, amelyből csuk az erdőnek s a mesgyék fáinak árnyéka emelkedett ki. A völgykatlan túlsó oldalán a házak tetői tisztára mosdatva ragyogtak, a hajlékok fehér falai pedig szinte villogtak a fák lombjain keresztül. A boglyasorok között még sárgállott a gabona. A hegy, amely a völgyet dél felől bezárta, s amelyen sűrűn lapultak ezek a rozoga háztetők, most áttetsző, tejszerű fátyollal volt betakarva, sötét szakadékai pedig színültig megtöltődtek a káprázatos éjtszaka szűzies bűbájosságával. Az égen ritkásan szikráztak a csillagok, és szinte reszkettek a füllesztő, bódító melegségben.
Dihur mélyen a mellére szívta a szépséges éjtszaka csendjét és hódító illatát. Gondolatai azonban – mint a boszorkányhad – a kaszálás, az árpa és egyéb közvetlenül küszöbön álló gondok gyökereibe csimpaszkodtak. És minél jobban erőt vett rajta a fáradtság, annál inkább tiltakozott ellene a józansága.
Egyszer csak – maga sem tudta hogyan – hirtelen elfordult az ablaktól, felkapta facipőit, és a pajtából mezítláb az ól sarka mögé lopakodott, ahol a kaszája lógott egy faszegen. Zaj nélkül leemelte, tokmányát a nadrágszíja mögé dugta a köszörűkővel, és fürgén – mintha kergetné valaki – inalt az ól mögött a lejtőn lefelé; csak akkor állott meg, amikor a házikójukat – a kanyarulat mögött – már eltakarta a hegyoldal.
Ott felhúzta facipőit, és mintha mentegetődzni akarna, mormolta magában:
– Sürget a sarjú!… Olyan világos az éjtszaka, mintha csak nappal volna. Virradatig végezhetek is a kaszálással. Talán még arra is kerülközik időm, hogy [339] valamelyik napon átugorhassak a kovácshoz kijavítani a töltést. Ha nem hullott volna el az ökrünk, nem is gondoltam volna erre… Majd fog nézni az anyjuk, ha reggel Jaromilékhoz megy!…
És valóban, pitymallatig már hosszú rendekben hevert a fű. Dihur jóleső elégedettséggel nézett végig rajtuk, aztán legényes kurjantással állított be a szomszédékhoz; így próbálta kimerültségét elhessegetni, amelytől pedig már úgy érezte magát, mintha hangyák nyüzsögnének egész testén. Ő jött az elsőnek a rétre.
Amikor az este Dihurné rendbe hozta a tűzhelyet, s keresztet vetett alvó gyermekeinek homlokára, szinte botladozva támolygott szalmás nyoszolyájára. De ágya szélén hirtelenül felrezzent, és az ágy túlsó végéhez lépett, a holdfényben ragyogó ablakhoz, amelyen keresztül csábította a tündöklő éjtszaka. A szobában a gyerekek egyenletes szuszogása hallatszott. Ez az ütemes éjjeli nesz kimosta szeméből az álmosságot és csudálatos ellenálló erővel töltötte meg. Még világosan kialakult elhatározás nélkül, de már is ösztönös elővigyázatossággal – mintha rejtőznie kellene – läbujjhegyen kióvakodott a tornácra, s onnan az udvar felé figyelt – hallgatódzott. Odakint csend volt, csak a víz csordogált egyenletes csobogással a malom felé. Aztán hirtelen leemelte sarlóját a gerenda mögül, felkapta a fenőkövet, halkan megnyomta a tornác ajtaját, s óvatosan, zaj nélkül ismét behúzta maga után, majd fapapucsait hóna alá szorítva az udvarra, a ház sarka mögé surrant. Ott aztán nekilódult, s egy iramodással a »bradavica« nevű dűlő felé inalt az árpatáblára. Csak, amikor hajlékuk már eltűnt a szemei elől, mert egy rövidke lélegzetvételnyire megállni. Nyom nélkül eltűnt minden fáradtsága, keskeny, horpadt tüdejét új erővel telítette meg a virágzó füvek illata.
– A jégeső miatt sürgős a munka, – sietett a megállapítással, mintha igazolni akarná magát valaki előtt… Az éjtszaka olyan világos, mintha csak nappal volna, s az ilyen éjtszakai langyosságban sokkal kellemesebb az aratás, mint nappal, kánikulában… De sietős a dolog a fehérrépa miatt is; ezt is még idejében el kellene vetni… Egy éjtszaka ide, vagy oda!… Esetleg Jaromiléknál egy-két nappal meg is toldom a munkát, vagy máshoz is beállok… Ezer szerencse, hogy nem látott az uram. Hadd pihenjen, szegény! Hisz úgyis éjjel-nappal töri magát a családjáért…
Ilyen gondolatokkal dolgoztak mindketten egész éjjel, mindegyik más más dűlőben, a férfi a keleti, az asszony a nyugati oldalon. Mindkettő abban a megnyugtató tudatban volt, hogy másikuk mit sem sejt az egész turpisságról.
Dihurné pirkadatig learatta az árpatábla felét. Hogy virradni kezdett, hazaszaladt, megfőzte a gyerekek zabos pempőjét, megfejte a tehenet, Necset őrizni küldte, Micikát felöltöztette; amikor mindennel végzett, a nap éppen előbukkant a hegyek mögül. Az első napsugár láttára ijedten felszökött s Jaromilékhoz sietett. A kis bölcsőt ezúttal nem vitte magával, mert tegnap meghallotta Jaromil leányának epés megjegyzését:
– Szépen vagyunk! Mindenki egy ingyenélőt is hoz magával!
Ahogy a kaszálóhoz ért, s megpillantotta a szépen sorjázó sarjúrendeket, gyökeret vert a lába. Melegség futotta el a szíve táját, de egyúttal némi keserű elégtételérzés is.
Amikor pedig Dihur uzsonna után hazatérőben volt a szomszédéktól, ő is szinte megkövülten állt a »bradabica« dűlő előtt. De gondráncolta homloka tüstént kisimult, s szívébe valami lágy, de egyben fájó érzés fészkelődött.
Este odahaza egyetlen szóval sem említették az elmúlt éjtszakát. De annál buzgóbban tárgyalgatták a legsürgősebb teendőket, mintha túllicitálni akarnák egymást. A mindennapi kenyér gondja egyre jobban nyugtalanította őket, s a következő éjtszakák mindkettő számára nagyobbára »világosak« voltak; napközben napszámban robotoltak – görnye[340]deztek, éjtszakánként pedig odahaza. Ebben a hajszában néhány nap alatt learatták a árpájukat, kepébe rakták, meghordták trágyával a tarlót, s mindent előkészítettek a répavetés számára. A következő napon otthon akartak maradni, hogy már hajnalban hozzáfoghassanak a szántáshoz.
De estefelé csak beállított a Modre-ék szolgálója.
– A gazdám azt üzeni, hogy holnap aratni kell jönniök.
– Pedig holnap répát vetettünk volna.
De a szolgáló már ki volt tanítva s ezt felelte:
– A gazdám azt is mondta, hogy különben máshoz mehet malacokért.
Komisz, de világos szavak! Tavasszal tudniillik Dihurné Modreéknál pár malacot vett, s áruk felével még most is tartozott.
Az udvarra lassan ráborult a alkonyat. Kelet felől a hold készült előbújni, nyugat felől pedig széles vörös sáv bíborlott a látóhatár szélén. Mindez hamaros esőre mutatott. A hegy irányából is gyanús szellő lengedezett.
Amíg Dihur az eget fürkészte, Dihurné már határozott is.
– Még az éjjel szétszórom a trágyát, s holnap hajnalban hozzáfoghatsz!… Hisz Modreék csak félóra járásnyira vannak…
És trágyahányó villájával már is ügetett a répás dűlőre.
Dihur – gondolatokba mélyedve – kétszer is végigmérte az udvart, aztán szó nélkül befogott és szólította Necset. A legényke, aki naphosszat jó tizenhat óráig talpon volt, elpityeredett.
– Muszáj, fiam! Az eső miatt!, magyarázta Dihur.
Amikor felesége végzett a trágyaszórással, megkönnyebbülten mondta:
– Szinte kipihentem magamat! Akár egész éjjel is dolgoznám.
– Eredj már lefeküdni, hogy idejében kelhess holnap!
A csöppnyi álmos Necs ügyetlenül terelte a barmokat. A tehénke, amely az elhullott ökör helyett volt befogva, – gyengének bizonyult a megmaradt ökör mellett, ki-kibotlott a barázdából, s egyre több szántatlan foltocska maradt az eke mögött. Dihur megfelejtette, hogy éjtszaka van, s dühösen ordítozott az állatokra, mint nappal szokta, úgyhogy a fürjek riadtan elnémultak a gabonásokban.
Az anyja megszánta a fiúcskát; felkapott egy vesszőt, és maga állt a fia helyére. Necs lefeküdt és elaludt a barázda végében. Dihur betakarta egy árpakévével, hogy meg ne fázzék.
Aztán – férj és feleség – tovább szántottak az éjtszakában.
A csillagok már éjfélutáni időt mutattak. Akkor Dihurka halkan felsóhajtott:
– Álljunk meg kicsinyég!
Holtfáradtan lekuporodott a barázda szélére. Az ökör és a tehénke kérődzeni kezdtek. Dihur letelepedett az ekevasra, s tömköödni kezdte a pipáját. Ő is fáradt volt.
– Hátha kifognánk?
Az asszony azonban nem felelt.
– Elszundított, – vélte részvevőleg Dihur.
És anélkül, hogy feleletre várna, – a feje alá nyúlt, s ölébe akarta emelni, hogy hazavigye. De alighogy vézna testét a magáéhoz Szorította, rögvest el is engedte. Hideg és majdnem mozdulatlan volt a test. Dihurt elöntötte a forróság, egy-kettőre megfeledkezett a szántásról és minden egyébről. Pillanat alatt levetette kabátját, ráterítette a felesége mellére, aztán a szántáson keresztül ész nélkül a szomszédékhoz rohant.
Negyedóra múlva visszatért a csámpás szomszédasszonnyal. Dihurkát e közben görcsei már a barázdába döntötték, úgyhogy arccal – eszméletlenül – a szétszórt trágyán feküdt. Előtte féllépésnyi távolságban mozdulatlanul kérődztek az ökör és a tehénke.
Dihurka fájdalmas görcsök között elvetélt.
Ezalatt a szomszéd is megjött Dihurkát szalmára fektették és hazavitték. Otthon még a következő napon is eszméletlenül feküdt. Másnap estefelé, amikor az [341] esőcseppek megkoppantak a dohos szobácska ablakán Dihurné nem volt többé! Addigra a répa is épen idejében került volna a hant alá.
Amikor a halottvivők a mezőn át a temetőbe vitték a koporsót, az ekevas még mindig a félig felszántott »bradavica« dűlő barázdájában állott. Nagyon szép volt a temetés. Eljöttek Jaromilék, Modreék, s az egész tágas szomszédság. A pap szívbemarkoló búcsúztatót mondott. Az asszonyokat alig lehetett visszatartani, hogy mindjárt ott a sír szájánál neki ne essenek Dihurnak. Mert szájról-szájra ment a híre, hogy az ő szilajkodása volt a halálnak az oka. De mégis attól tartottak, hogy Dihurt megint kitöri a nyavalya. Öt apró Dihurfióka csimpaszkodott beléje, és szakadatlanul csipogott-sivalkodott:
– Mamica, Mamica, gyere haza!…
Szlovénból fordította:
Pavel Ágoston
1) Részlet az írónak »Boj na Požiravniku« c. kisregényéből. (Megjelent a »Sadobnost« c. folyóirat 1935-i évfolyamában és »Samorastnik« – Vadócok – c. karintiai elbeszéléseket tartalmazó kötetében 1940-ben.) »Požiravnik«-nak nevezték el Dihurék az agyagos földjükön időről-időre felfakadó kisebb-nagyobb vizenyős falatokat, amelyek állandóan veszélyeztették a szegény család kenyerét: A velük folytatott hősies küzdelemben végül is a család marad alul. A szülők emberfeletti munka áldozatai lesznek, a koravén gyerekek szétszóródnak, a földecskét pedig a gazdag szomszéd kaparintja meg. Ebből a megrázó erejű kisregényből közlünk egy részletet.