Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. szeptember 15) 8-9. szám

Kisbéry János: Tibor a sárkánnyal

Itt fut a sárkányával.
Arca, szeme parázslik a nagy átélés forróságától. Sárkánya van. Valamije, amiben meg lehet kapaszkodni, ami az övé elidegeníthetetlenül s őt igazolja. Ezen a napon nagy lépést lett az életben a teljesülés útján. Alkotott valamit. Megcsinálta a sárkányát. Egész napon át dolgozott rajta, étlen-szomjan, süketen és vakon, lázasan és lobogva, az alkotó mámor szent önkívületében, pillanatonkint megdicsőülve és elkárhozva, kéjtől és gyönyörtől vacogó fogakkal, hideglelősen borzongva és remegve. Hetek óta tervezte képzeletében, vele feküdt, vele ébredt. Míg végül ma kora reggel eltűnt szülei szeme elől és meghúzta magát a padláson, ahova már előzőleg mindent előkészített némi enyhe bűntudat szorongásával, mint aki a tilosban jár, nagy és rendkívüli dolgot cselekszik. Itt csinálta, vajúdta létre a nagy Művet, álmai színes Sárkánymadarát, amelyen szárnyalni kívánó lelke a magasba vágott. Itt, a padlás csendes zugában, az ihlet, az elvonatkozás mélységeibe merülve szabdalta, formálta, kötözte, ragasztotta, miközben nem volt tudomása a világról, az időről, önmagáról, éhségről, szomjúságról. Késő délután került le a padlásról nyakig porosan, a gyengeségtől, a láztól megviselten és támolyogva, mint aki bort ivott, kezében lobogtatva élete nagy művét és dicső alkotását, a Sárkányt.
Most itt fut vele a kocsiúton, a bokáig érő porban, mely a nap hevétől átforrósodva süti mezítelen talpát. Fut vele föl-alá az utca hosszában fáradhatatlanul, és nem tud betelni gyönyörével. A sárkány zizegve, hosszú farkát lobogtatva, jobbra-balra imbolyogva száll utána a levegőben. Vasárnap délután van. Egyetlen pajtás sem mutatkozik a láthatáron, azok már kora délután, mialatt ő még mindig a sárkányt csinálta, megszervezkedtek és ellóstattak valamerre, talán jobb is. Jobb, hogy nincs itt egy sem közülük, s nem kell megosztoznia velük örömével, a sárkánnyal, amelyre, ahogyan őket ismeri, mint az éhes karvalyok csapnának le, holmi kisajátítási és eltulajdonítási igényekkel, lökdölődzve, erőszakoskodva és egymás kezéből kapkodva ki a sárkányt, talán még kárt is tennének benne, elszakítanák. Vagy elvennék tőle, bosszúból, irigységből összetörnék és diadalmasan élveznék a fölényüket, röhögnének a keservein. Pedig ez a sárkány százezerszer is az övé, lelkének egyik darabja, a szíve vére, alkotása.
Magára maradt ezen a vasárnap délutánon, de nem érte semmiféle veszteség, mindenért bőven kárpótolja a sárkány. Azt képzeli, hogy ő az egyetlen boldog ember a földön, akinek sikerült megfejtenie a nagy titkot, birtokába jutni annak a valaminek, ami e földi élet célját és értelmét képezheti. Az utca a csendes, eperfákkal szegélyezett apatini külteleki utca kietlenül kihalt és vigasztalan képet nyújt ilyenkor, csak itt-ott ül kint a ház előtt az eperfák árnyékában néhány elkárhozott lélek, szomorú öregek, megrokkanva és nehézkesen, fekete fejkendős öregasszonyok, pipázgató férfiak a magukkal hozott ülőkéken vagy a ház előtti padon, csendesen beszélgetve és mindig csak beszélgetve, sohasem rohanva, futkározva, visítva és tombolva, ó, ezek a szegény furcsa öregek! Ezek a fáradt, alig-alig mozgó, értelmetlen lények. Tibor részvéttel gondol rájuk, de semmi közösséget nem érez velük, nem érti őket, egy világ választja el tőlük. A felnőtteknek nincs sárkányuk. Nincsenek izgalmaik, örömeik, életcéljaik. Nem futkosnak, nem játszanak, mindenből kikoptak már és úgy maradtak itt, időtlenül és céltalanul, mint kiaszott múmiák, akiket már rég el kellett volna temetni. Ha nem dolgoznak, órákon át elüldögélnek tétlenül és csak a szájukat jártatják csendesen. Miről beszélgetnek örökösen? Arról, ami [332] van, az időjárásról, a drágaságról, a világról, az életről, a munkáról, a gondokról, a szegénységről. És beérik annyival, hogy beszélgetnek róla, ide szegényedtek. Az egész életük kimerül ezekben a házelőtti beszélgetésekben. Különös, az ő szülei is ilyenek. Ilyen fáradtak, csendesek, igénytelenek, érthetetlenek. Viselkedésük, magatartásuk furcsa, értelmetlen. Elkárhozott lelkek, az élet szerencsétlen számkivetettjei. Nem azt csinálják, ami jó és kívánatos. Különös elveik és erkölcseik vannak. Állandóan büntetik, mintha vezekelnének, minden örömet, jóérzést, mulatságot megvonnak, szigorúan eltiltanak maguktól. Ridegek és szenvedhetetlenek. Ridegek önmagukhoz és mindenkihez. Koplalnak, sanyargatják magukat, kuporgatják a pénzt, a javakat, nem mernek vagy nem tudnak élni. Olyan gazdagok és mégis úgy élnek, mintha semmijük sem volna, mindent elzárnak, eldugnak, tartogatják, nem merik elfogyasztani. A magaféle gyerek, ha valamihez hozzá kíván jutni, kénytelen kijátszani őket és a hátuk mögött, titokban cselekedni. Kénytelen lopni, megdézsmálni a cukrot, a befőttest, a lekváros köcsögöket, amelyekből csak nagyritkán, kérésre-könyörgésre kenik meg a kenyerét, akkor is oly vékonyan, hogy éppen csak. A pénzt különösen buzgón dugdossák előle, hozzáférhetetlen, felfedezhetetlen rejtekhelyeken tartják és világért sem jutna eszükbe egyszer-máskor, hogy neki is adjanak belőle, tíz fillért legalább. És mindig dolgoznak, nyakig vannak a munkában és tőle is megkövetelik, hogy kivegye a részét belőle, segítsen nekik, üldözik, sanyargatják. Ha játszani akar, rendszerint kénytelen elszökni hazulról, megkockáztatva egy kiadós verést, annyi baj legyen.
Tibor a sárkányozásnak él és ez a szenvedélye betölti az egész életét. Jól csinálja-e, a helyes úton jár-e, nem tudja. Tibor nem gondolkodik az élet miértjei fölött, mert úgy érzi, hogy ezeken nincs mit gondolkodni. Nem gondolkodik akkor sem, amikor az ellenkezőjét csinálja és megmakacsolja magát, tiltakozik valami ellen. Vannak dolgok, amelyekhez kifejezetten kedve van, de vannak olyanok is, amelyeket utál s amelyekkel semmiféle kényszer nyomása alatt sem hajlandó megbarátkozni. Minden kényszer és megkötöttség általában hallatlanul terhére van, felingerli, türelmetlenné és boldogtalanná teszi. Utálja, gyűlöli a kötelességeit, amelyek elvonják kedvteléseitől és módfelett szenved, sír, tombol, kesereg, átkozódik, amikor arra kényszerítik, hogy azoknak mégis eleget tegyen. Ilyenkor nem érti a szüleit, a világot, az emberiséget és csak egyet gondolhat: azt, hogy az emberek, beleértve a szüleit is, átkozottul elviselhetetlenek és rosszindulatúak, akik kedvüket lelik abban, hogy őt gyötörjék, a játéktól eltiltsák, mozgási szabadságában minden elképzelhető módon korlátozzák. Mintha hatalmas kölöncöket akasztanának a nyakába, amelyekkel úgy érzi magát szabadon futkosó és boldogan viháncoló csikótársai mellett, mint valami megbilincselt, magatehetetlen rab. Mint valami szomorú rabgólya, amelynek levágták a szárnyait s nem röpülhet a többivel. Nem érti a szüleit, akik maguk sohasem játszanak s így tökéletesen mindegy lenne nekik, hogy valamit maguk végeznek-e el vagy vele csináltatják meg. A szülei végtére mit sem veszítenek, mulasztanak azzal, ha dolgoznak, mert hiszen egyébre sem képesek vagy hajlandók. Miért nem végeznek el hát minden munkát és hagyják őt játszani, élni? Miért ragaszkodnak ahhoz, hogy osztozzék a sorsukban, kivegye részét abból a céltalan és értelmetlen életből, amelyben semmi öröme sincs? Miért követelik meg tőle szigorúan, hogy dolgozzék, elsöpörje az udvart, az utcát, otthon tartózkodjék, kéznél legyen arra az esetre, ha szükség lenne rá? Arra az esetre, ha vizet kell húzni, fát kell bevinni a félszerből, a boltba küldik vagy felébred a gyerek és ringatni, dajkálni kell? Miért kényszerítik arra, hogy lemondjon az élet örömeiről, erőszakot tegyen a vágyain, az [333] akaratán, a meggyőződésén, feladja önrendelkezési jogát, mozgási és cselekvési szabadságát, alárendelje magát a felsőbbségnek és jobb belátása ellenére azt tegye, amit parancsolnak neki? Miért tiltják el a játéktól, holott nekik, akik amúgy is, önszántukból is rabszolgaéletet élnek s ennél többre nem képesek, tökéletesen mindegy lehetne, hogy többet dolgoznak-e vagy kevesebbet, hiszen semmit sem mulasztanak vele?
Így gondolja ezt Tibor és meg van győződve arról, hogy tökéletesen igaza van. Látván látja, hogy a szülei örömtelen, céltalan és értelmetlen rabszolgaéletet élnek, a maga módján szánakozik is rajtuk de nem látja be hogy miért kellene neki is osztozni a sorsukban. Neki, aki szabadnak született s nemcsak akar, de tud is élni? Miért éljen ő is rabszolgaéletet, holott ezzel úgysem válthatja meg őket és legfeljebb annyiban állhat rendelkezésükre, hogy merő részvétből, gyermeki szolidaritásból ő is elkárhozik. De hát segítve van ezzel rajtuk?
Amióta Tibor a sárkányozásra adta magát, rabságát még inkább elviselhetetlennek érzi, mint eddig. A legkisebb korlátozás, parancs, kényszer, mely elvonja kedvtelésétől, módfelett kihozza a sodrából, elkeseríti, amiért rendszerint kap egy-két kiadós pofont és egy csomó szidalmat, amelynek szövegét betéve tudja és halálosan unja már, hogy utána elcsüggedjen, megtört lélekkel, reményét és önbizalmát vesztve keseregjen órákon keresztül, miközben ökleivel szétmaszatolja könnyeit az arcán. Egyre mélyebb és áthidalhatatlanabb szakadék választja el a szüleitől. Képtelen gyűlölködés nélkül rájuk gondolni, utálatosaknak és szenvedhetetleneknek találja őket, gondolatban percenkint kiölti rájuk a nyelvét, tiszteletlen jelzőkkel ékesíti fel őket, lázong ellenük, gúnyolódik rajtuk.
Boldogtalan.
Néhány sárkánya tönkrement már; elakadt az útszéli fákban, sürgönydrótokban vagy elszakadt a zsinórja és elsodorta a szél, ki tudja, hova, soha többé nem találta meg. Ennélfogva sok sárkányt fogyasztott s a sárkányépítés minden idejét, energiáját igénybe vette. Ha egy-egy negyedórára eltűnik a szülei szemei elől, azok nyomban élnek a gyanúperrel, hogy már ismét sárkányt csinál és nem restek utána menni a padlásra, hogy sűrű szidalmak és átkozódások közepette a fülénél fogva hozzák le, majd adnak ők neki. Mert újabban már tilos sárkányt csinálni. Úgy üldözik sárkányozó szenvedélyét, mint valami halálos bűnt s ha rajtakapják, szigorúan és egyre könyörtelenebbül megbüntetik érte. Szülei így találják helyénvalónak, mert már határozottan aggasztja őket ez a dolog, látván-látják, hogy a szenvedély őrülete mint keríti egyre inkább a hatalmába s indíttatva érzik magukat arra, hogy megzabolázzák, rendre, engedelmességre szoktassák. Ez a szigor még inkább elkeseríti, dacossá, engedetlenné teszi. Gyűlöl mindent és mindenkit, életének nincs célja, értelme többé, számkivetett módjára éli életét, napjai kilátástalanul és örömtelenül telnek, elkárhozott, végérvényesen és menthetetlenül.
Telik-múlik az idő. Tibor egyik napról a másikra megváltozik, alig ismerni rá. Jó, szófogadó, készséges, engedelmes. Merő szorgalom, igyekezet. Szemmel láthatólag igyekszik a szülei kedvében járni, a jóindulatukat és megelégedésüket kiérdemelni. Állandóan velük van, minden alkalmat megragad arra, hogy kapcsolatot teremtsen velük. Nem nyugszik bele, hogy végkép kegyvesztett legyen s életét ebben a keserves számkivetettségben, a szigornak, fegyelmezésnek és ellenséges indulatnak ebben az elviselhetetlen légkörében élje le. Hiszen nem volt ez mindig így, s ha olykor megrótták, megpofozták is, a következő órában már sikerült elfeledtetnie magával is, szüleivel is a dolgot és ismét visszalopnia magát szülői kegyeibe, szeretetükbe, jóindulatukba. Az utóbbi időben azonban a viszony közte és a szülei között határozottan elfajult, már nem is emlékszik rá, hogy mikor kapott egy jó szót tőlük. Csalódtak benne, kiábrándul[334]tak belőle, idegennek érzik maguktól és ennek megfelelően bánnak is vele. Üldözik, mostohájukként bánnak vele, kiesett a kegyeikből. Ezt nem tudja elviselni. Kárát is vallja tagadhatatlanul, és bizonyos számítás vezeti abban, hogy igyekszik visszalopni magát a szülei kegyeibe. Tibor kezd alkalmazkodni, a természetén, az indulatain uralkodni. Kezd gondolkodni. Rájön, hogy neki nincs hatalma a szülei fölött, védtelenül, kegyelemre ki van szolgáltatva az akaratuknak s így nincs célja, értelme annak, hogy ujjat húzzon velük. Az egyetlen, amiben még reménykedhetik, a szeretetük. Akit szeretnek, annak nyert ügye van, mert a szeretet a legnagyobb áldozatra és önmegtagadásra is képes. Az ő feladata tehát az, hogy megszerettesse magát a szüleivel, olyan valakinek mutatkozzék, akit nem-szeretni, büntetni, kiközösíteni közönséges lelketlenség, embertelenség. Ennél fogva Tibor a legszeretnivalóbb lény az egész világon. Mintha nem is fiú lenne, dacos, akaratos kölyökember, hanem leány. Állandóan dörgölődzik, hízeleg, hódít. Dédelgeti az anyját, az apja térdén lovagol és a bajuszával játszik mint kicsi korában. Minden igyekezete az, hogy elfeledtesse szüleivel a történteket, eloszlassa a bizalmatlanságukat, megnyerje őket magának. A szüleinek él, minduntalan kedveskedik nekik valamivel, érezteti velük, hogy gyermekük van, aki szeretetre vágyik. Örömmel tapasztalja, hogy egészen más hangon közlekednek vele. Ha megkérik valamire, édes fiamnak, Tibikémnek szólítják. Hangjuk sohasem ingerült mostanában s ha két karjával hízelkedve átfogja a nyakukat s magához szorítja őket, szemmel láthatólag elérzékenyülnek és nagyokat, súlyosakat hallgatnak.
A jó viszony már teljesen helyreállt köztük. Tibor egész nap otthon van, az utcára sem megy ki, férfiasán legyőz minden kísértést magában, mely bűnre csábítaná. Dajkálja a gyereket, a kisöccsével játszik, igyekszik hasznosítani magát és ez most csodálatosképpen cseppet sem esik nehezére.
Vasárnap délután van. Már végeztek az ebéddel, amelyet a nyitott folyosón költöttek el, de ott maradtak az asztal körül, az enyhe őszi verőfényben. Tibor apja váratlanul és anyja legnagyobb megütközésére szivart húz elő zsebéből és rágyújt, amiért az anyja szót is emel, mert Tibor apja tüdőbeteg, nem lenne szabad dohányoznia de most kissé jobban érzi magát és mint mondja, megkívánta. Különben is vasárnap van, amikor az egész városnak sör- és szivarszaga van. Tibor anyja szemmel láthatólag súlyos neheztelést fojt el magában, csak a fejét ingatja rosszallólag és a szeme fejez ki átható szemrehányást. Tibor apja, aki gyengeakaratú, vékonydongájú emberke és e pillanatban nyilvánvalóan rossz a lelkiismerete, nehezen állja ezt a tekintetet és igyekszik az anyjukomat megnyugtatni.
– Örülj, hogy birok! – mondja, de szavain valahogy megérzik, hogy előre betanult szerepet mond fel, eléggé rosszul. Tibor anyja nem is hajlandó belátni, hogy az ura állapotának örvendetes javulását miért kellene éppen olyasmivel megünnepelni, ami káros. De nem akar ünneprontó lenni és napirendre tér az ügy fölött. Tibor apja csendesen pöfékeli az ünnepi bőrszivart, valami jóízű férfi-illatot árasztva maga körül. Az asztalon legyek döngicsélnek, az égen fehér bárányfelhők úszkálnak. Azonkívül még valami, ni csak! Ezt Tibor fedezte fel, amint szórakozottan elbámészkodott az égi panorámán: egy halvány rózsaszínű foltot az égboltozaton, valószínűtlen magasságban.
– Egy sárkány! – kiált fel határtalan izgalommal. – Ott ni! – mutatja önfeledt lelkesedéssel és már-már az asztal tetején táncol, mint valami holdkóros. – Nem látják?
– Csakugyan, egy sárkány, – állapítják meg apa is, anya is kegyesen és ernyőt formálva tenyerükkel a szemük elé, úgy nézik, megjegyzéseket tesznek rá, találgatják, milyen magasan lehet, érdekli, leköti őket. Tibor tomboló izgalommal lelkesedik, érzi, hogy ez a pil[335]lanat, ez a szülői ellágyulás és önmegfeledkezés nem-mindennapi és minden idegszálával belekapaszkodik. Nem tud ellent állni a kísértésnek, odacsúszik az apjához, aki még mindig a sárkányt nézi, átfonja két karjával a nyakát és alig hallhatóan, szemérmes félszegen mosolyogva, kérő-rimánkodó tekintettel suttogja, esdekli:
– Apa…
Nem tudja tovább folytatni, mert csuklik egyet, le kell nyelnie szorongását, rettenetes aggodalmát, kishitűségét, mely e pillanatban hatalmába keríti és a sírhatnék is úgy, de úgy fojtogatja a torkát.
– No mi az? – kérdi az apja felriadva.
– Én is szeretnék egyet… – gyónja szemérmes rajongással. – Egy olyat, mint az ott! – teszi hozzá lelkesen, mintegy indokolásul, bár nem bánná, ha akármilyen lenne is.
– Ugyan, – mondja apa kelletlenül és elkedvetlenedve fejti le a karjait magáról.
Tibor ott áll szárnyaszegetten, elködösödő tekintettel és az anyjára néz. Hozzá fellebbez esdeklő tekintettel, mielőtt a föld megnyílnék alatta és elnyelné mindenestől, támaszt, védelmet, pártfogót keresve végtelen nyomorúságában és elhagyatottságában. A sírhatnék kegyetlenül emészti, arcizmai görcsösen vonaglanak. Ezt a tekintetet az anyja nem kerülheti el és anyai szívével tudomást kell vennie arról a vergődésről, mely szíve magzatában végbemegy. És valóban ő az, aki megkönyörül rajta és hangjában sok engeszteléssel, anyai tekintélyének és befolyásának egész súlyával azt mondja:
– No hadd csináljon egyet…
Apa máris közönyösen vállat von, így adva meg hozzájárulását. A következő pillanatban Tibor ugrik, először az anyja nyakába, majd onnét az apjáéba, túláradó boldogsága egész hevével öleli, csókolja őket. Visít, táncol, izgatottan fel-alá futkos örömében. Rohan, hozza az anyagot, szerszámot és nyomban hozzáfog a munkához, ezúttal nem a padláson, hanem ott a folyosón, bűntudat és lelkifurdalás nélkül, hiszen kifejezetten engedélyt kapott rá. Az alkalommal élve nyomban elhatározza, hogy egyben megvalósítja élete nagy, dédelgetett álmát, az ovális-alakú sárkányt. Boldogan izgatottan dolgozik, de a nagy öröm, a váratlan boldogság lehetetlenné teszi, nem megy semmire vele. Állandóan azt magyarázza, hogy ezt így kell, azt úgy, de habozik az ollóval belevágni a papirosba, fél, hogy elrontja. Hajtogatja, illesztgeti, végül is odafordul az apjához:
– Apa, te nem tudsz sárkányt csinálni?
– Ugyan, segíts neki! – kap az anya nyomban a szón, aki ma csupa megértés és jóindulat.
És, lám, csoda történik. Apa az anyja egyetlen szavára erre is hajlandó. És apa, aki olyan komoly és szigorú s aki sárkányozó szenvedélyét eddig oly következetes kérlelhetetlenséggel üldözte, mint valami megbocsájthatatlan bűnt, most maga is sárkányt csinál. Sőt, anya is odaáll közéjük az érdeklődésével és olykor hozzászól, tanácsokat ad. Gyermekekké válnak valamennyien, meghitt játszótársakká és kiderül, – amit Tibor sohasem tudott elképzelni – hogy az ő bajuszos, kopaszodó apja is gyermek volt valamikor, aki sárkányt is tud csinálni.
Azt, hogy a felnőttek gyermekekből lesznek, Tibor eddig csak nagyon homályosan és bizonytalanul gyanította. Gyakran felfigyelt ugyan arra, hogy apja hozzáhasonló bajuszos bácsikkal találkozva »szervusszal« üdvözli őket és tegezik egymást. Ebből olyasmi látszott következni, hogy ezek a bajuszos apák valahogy ugyanúgy viszonylanak egymáshoz, mint a gyerekek a maguk társaságában: az egyenrangúság alapján. Nem tisztelik egymásban a felnőtteket, azt a tekintélyt és méltóságot, mely Tibort velük szemben oly elfogódottá és bátortalanná tette és ebből arra következtetett, hogy talán csak ő, a gyermek, [336] lát bennük felsöbbséges lényeket, míg ők egymásban annál kevésbbé.
Különös, furcsa, izgató felfedezés ez, Tibor nem győz ámulni és épülni rajta. Az apja történeteket ad elő arról, hogy amikor ő gyerek volt, – igen, így mondja – miféle sárkányokat csinállak és azokkal milyen kalandjaik voltak. Mint aki megfeledkezett magáról és önkénytelenül is elárulta életé nagy titkát, Tibor csak tátotta a száját és hüledezett. Meg kellett értenie, hogy ezek a felnőttek is egytől-egyig gyerekek voltak valamikor, olyanok, mint ő, ha ez ma már oly valószínűtlennek és elképzelhetetlennek látszolt is. Ezen az ellentmondáson rágódott egyre, mialatt apja a sárkánnyal bíbelődött, jobb ügyhöz méltó buzgalommal és odaadással, mintegy kiesve a szerepéből. Gyermeki képzelete sehogyan sem tudta áthidalni azt a szakadékot, mely a felnőtteket a gyermekektől elválasztja. Ahogyan ő tapasztalta ezek a felnőttek semmi vagy csak nagyon kevés, inkább elnéző, mint megértő és együtt érző közösséget tanúsítanak a gyermektársadalom és a gyermekélet iránt. Üldözik őket, foghegyről, lóhátról közlekednek velük, minden kijelentésük megfellebbezhetetlen parancs, ítélet, kinyilatkoztatás. Mindent elítélnek, kárhoztatnak, rossznéven vesznek, amit a gyermekek csinálnak, és szigorúan megbüntetik őket érte, holott hát... ha ők is gyermekek voltak valamikor, akkor tudniuk kellene, hogy mi az, és több megértést tanúsítaniuk irántuk. Vagy ezek a felnőttek mégsem voltak olyan gyermekek, mint ők? De hát gyermekek voltak-e akkor csakugyan? Vajon lehetséges-e, hogy az ő apja is az utcán futkosott, játszadozott? Elképzelhető-e, hogy rossz volt. vásott, csintalan, illetlen? Hogy felmászott a fára madárfészkel szedni, dinnyét lopott a piactéren, titokban cigarettázott, elszakította a ruháját és verést kapott érte a szüleitől?
Nézi az apját a szivarjával és bajuszával és nem tudja elképzelni azt. ami pedig annyira nyilvánvalónak látszik. Nem érti azt a rejtélyes folyamatot, amelynek folyamán a gyermekből felnőtt lesz. Az igazat megvallva, nem látja célját, értelmét sem és egyenesen kétségbe ejti a gondolat, hogy belőle is ilyen felnőtt válhatik idővel. Felnő, bajusza, szakálla ütközik, lenehézkesedik, szigorúvá komollyá, kelletlenné válik. Lehetséges lenne-e, hogy egy napon öt is kiűzzék a gyermekmenyország paradicsomkertjéből? Ezt a szörnyű büntetést ugyan vajon mivel érdemelte ki? Kicsi kora óta úgy képzelte, hogy a szerep, amelyet ki-ki az életben betölt, egyszer és mindenkorra szóló állapot is egyben. Ezeket a szerepeket öncélúaknak hitte; a gyermekkort is. Úgy képzelte, hogy a szülők mindig szülők voltak az öregek: öregek, és a gyermekek: gyermekek. Talán azért kapaszkodott meg ebben a gondolatban, mert semmi vonzót, kívánatosat sem talált a felnőttek életében, a gyermekkor világa pedig tökéletesen betöltötte a vágyait. Nem érezte szükségét annak, hogy felnőtté váljék, gyermekéletében megtalálta mindazt, amiért élni, örülni, lelkesedni és szenvedni érdemes. Gyermek szeretett volna maradni mindörökre.
És most az apja arról az időről beszél amikor ő is gyermek volt. Hisz ez szörnyű! Az ő apja is csinált sárkányt valamikor és ezt a tudományát mind a mai napig sem felejtette el. pedig ezek szerint már időtlen idők óta élhet a világon. Semmi kétség, az élet leleplezte magát előtte és ez a megismerés kimondatlanul elcsüggeszti, szomorúsággal tölti el. Felfedezése egyértelmű azzal, hogy ö is meg fog halni egy napon. Meghal, mint gyermek, mert hiszen előtte a kézzelfogható bizonyosság arra, hogy minden múlandó. A gyermekkor is. Talán az élet maga is? Szörnyű, szörnyű ...
Egy óra múlva kész a sárkány. Tibor kipróbálja az udvaron, egészen rövid zsinórral. Kitűnően sikerült, ilyen sárkánya talán még nem is volt senkinek. Van egy nagy gombolyag házicérnája, jó erős lehet 3—400 méter hosszú. Ezt titokban veszi magához, mert a pénzt úgy [337] lopkodta össze hozzá és a szülei nem tudnak róla. Azután kijelenti:
– No, most csak várjátok itt, amíg föleresztem.
Közel laknak a falu végéhez, mindössze nyolc-tíz ház következik még az ő házuk után. A szél éppen erre fúj, a falú felé, mintha csak így rendelte volna meg az égieknél. A falú végén kocsiút vezet a szántóföldek között, itt ered futásnak a sárkányával, miközben egyre újabb és újabb csomó zsinórt enged le. Már vagy száz méternyit leengedett, amikor a zsinór húzásából megállapítja, hogy megállapodhatik, mert a szél most már elég erős ahhoz, hogy a sárkányt minden futás nélkül is a magasban megtartsa, sőt, egyre magasabbra és magasabbra emelje. Izgatott, a szíve kalapál, nem annyira a futástól, mint valami ismeretlen belső szorongástól. Még soha életében nem eresztett ilyen »hosszú« sárkányt, csak olyat, amellyel állandóan futkosni kellett. Holott az igazi az, amellyel meg lehet állapodni. És neki most ilyen sárkánya van. Olyan, amilyet eddig csak megbámulnia állt módjában, a szegény ember gyerekének éhkoppos sóvárgásával, irigykedve és tisztelettel tekintve fel azokra, akiknek ilyen sárkányuk volt. Most neki is ilyen van és ez a nagy kincs egyben szörnyű aggodalmak kútforrása is. Fél, hogy elveszi tőle valaki, nem érzi természetesnek, hogy ilyen gazdag. A vadember szorongását és aggodalmát éli át, miközben sárkányát egyre feljebb és feljebb ereszti, ismeretlen veszélyeket szimatol, nála nagyobb és erőszakosabb fiúk rosszindulatától tart, arca halálos verejtékben úszik, nem bánná, ha itt volna vele az apja is, aki megvédelmezné. De azért időnkint üdvözült arccal mosolyog, övé a diadal, a dicsőség, ez a gyönyörű nagy sárkány, mely egyre feljebb és feljebb úszik a levegőben, a háztetők fölött. Egy fa mellett megállapodik, annak törzsével megfékezi a zsinórt mely egyre erősebben feszül, úgyhogy már alig tudja tartani s aggódnia kell, vajon nem szakad-e el. Pedig még jócskán van a gombolyagon is és azt mind fel akarná engedni.
Amikor elfogy az utolsó méter zsinór is a gombolyagról, megállapodik. A zsinór végét odakötözi a fához, de azért állandóan fogja is, mert a zsinór húzását érezni s a sárkányt a levegőben »tartani« a világ legnagyobb gyönyörűsége és a sárkányozás tulajdonképpeni célja is.
Azután váratlanul eszébe jutnak azok, akiket otthon hagyott: a szülei. Vajon látják-e onnét a sárkányt? merül fel benne a kérdés. Szemügyre veszi a terepet és úgy találja, hogy a sárkány nem a házuk fölött állapodott meg, amint tervezte, hanem jóval lejjebb onnét, talán már a szomszédos utca fölött, mert a szél kissé dél felé húz. Talán látják azért így is, ez azonban nem bizonyos. Ő pedig súlyt helyez rá, hogy lássák és vele örüljenek. Haditerven töri a fejét, végül határoz, leoldja a zsinórt a fáról, ráhurkolja a csuklójára és lassan feljebb húzódik a szántóföldeken keresztül, átvezeti a sárkányt a háztetők fölött oda, ahol körülbelül a házukat sejti. Ott azután megállapodik és a szüleire gondol, nem minden elérzékenyedés és büszkeség nélkül.
– Most!… – gondolja diadalmasan.
Látja őket az udvaron állva, amint tenyerükkel buzgón ernyőt formálnak a szemük elé és örülnek, lelkesednek a sárkánynak, mely libeg fölöttük méltóságteljesen, mint valami óriási madár, mely üzenetet hozott. Tibor így ünnepli a szülőket, akik jók, megértők, nagylelkűek és szeretnivalók s bennük kissé a játszópajtásait is, akikkel a véletlen szeszélye folytán ma találkozott először és, ki tudja, talán utoljára is. [338]