Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Mint egy óra monoton tiktakolása, úgy hallatszott a szoba fülledt hajnali levegőjében a négy test egyenletes ki-be lélegzése.

Az egyik ágy megreccsent nyikorgó, elkínzott hanggal. Egy rövid sercenés után pislákolva lobbant egy gyufaszál. A zajra a többi ágyban is mozgolódás támadt. Valaki a kapcsoló után nyúlt, megcsavarta, s fent, a magasban kigyulladt egy gyenge villanyégő; halvány, szinte misztikus fénnyel világítva meg a szobát és a négy ágyat. Annyira betöltötték az ágyak a szűk szobát, hogy első tekintetre úgy látszott, mintha más bútordarab nem is lenne a négy ócska, szakadozott kárpittal borított fal között, de azután tüzetesebb szemlélődés után egyenként tűnt elő a többi berendezési tárgy: a rozoga asztal, a döcögő lábú székek, a könyvespolc, melyen látszott, hogy amatőr asztalos munkája, és a falon a kivágott karikatúrák, rajzok, könyvekről leszaggatott fotomontázsok eredeti csoportosításban, melynek mind az volt a rendeltetése, hogy leplezze a fal szépséghibáit.

Az egyik az óra után nyúlt.

– Négy óra sincs – konstatálta dörmögve. – János – nézett aztán érdeklődve az ajtó felé, és egy kis szemrehányás volt a hangjában. – János, te vagy az?

János a cipőjével bajlódott, halkan fütyörészett a fogai között, aztán ásított.

– Nem. Az ángyom térgye – és nyúlt az inge után.

De aztán mégis szükségesnek tartotta, hogy megmagyarázza, miért kelt fel ilyen korán.

– Ma több tejet hordunk ki, és kilencre be szeretném végezni.

A másik sarokból is megszólaltak:

– Én olyan álmos vagyok – panaszkodott egy sovány, szőke gyerek szomorúan lógó orral a kiugró pofacsontok között –, de nem akarok elaludni. Most már nincsen értelme. Nem? – fordult a többiekhez.

– Jó, tudjuk, a Pistike álmos, de nem szeretne elaludni, ezért hát beszélgessünk. He? – mondta kissé gúnyosan az [318] öltözködő és miután bedugta fejét a lavórba, köpködte, prüszkölte a szájába tóduló vizet.

Nevetett.

A Pistike, úgy látszik, tegnap szintén nem akart elaludni, és azért egy akadémiai nívón álló eszmecsere keretében az után érdeklődött, hogy miért nem választottam magamnak olyan mellékfoglalkozást, mely összefüggésben van a szakmámmal. Mit tudja a Pistike, hogy én milyen bűnügyi szakértő lettem a tejhamisítások terén?

A hangja komollyá vált.

– Az a tej, amit naponta iszunk, a legközönségesebb hamisítvány – vetette át a vállán.

Az ablakhoz ment és kitárta. Friss, tavaszi levegő tódult be az ablakon a szoba pórusaiba. Kihajolt, és lenézett a szűk kvadrátra: az udvarra, melyet minden oldalról szürke, ablakokkal teleszórt falak határoltak. Olyan furcsa volt az udvar innen fentről, a negyedik emeletről nézve, sokkal kisebbnek látszott, mint amilyen a valóságban volt, és a vonalak, melyekben a falak érintkeztek, lent az udvar fölött hirtelen összeszűkültek. S olyan magasan voltak itt, a negyedik emeleten, ég és föld között ők, akik kis, földszintes házakhoz voltak szokva, hogy péntekenként, mikor a féllábú tenor megjelent az udvar közepén, és mechanikusan ledarálta nyekergő hangján a műsorát, füleikig csak a crescendo ért el, a ledobott huszonöt parás hangját már nem hallották.

Elfordult az ablaktól. Pistike is öltözködni kezdett, a gallérjával vesződött, és orra még szomorúbban lógott, mint máskor.

Odament hozzá.

– István, no. – Megfogta a fiú állat erősen, s felemelte a fejét. Komolyan nézte egy pillanatig.

– Nem haragszom – mormogta halkan, mintha csak válaszolt volna a másik gondolatára.

Miért is haragudott volna? Mind a négyen, akik itt öltöztek, feküdtek, nyújtózkodtak, mind azt csinálták körülbelül, mint János. Csak legfeljebb nem tejet hordtak ki. Péter, a vörös medikus vágta le például az egész háznak a baromfit. Csekély díjazás ellenében. Kissé undorodott ettől a munkától, nem mintha a csibéket sajnálta volna, de lenézte a csirkevágást, mert semmi anatómiai tudományt nem igényelt. Meg kell adni, biztos keze volt. Egy nyisszentés, és a csirke vagy kacsa kifordult szemekkel nézett az árnyékvilágba, nem kínlódott, nem rúgkapálózott, mint mikor kontár végezte a művelet. [319]

Bieter, a szomorú arcú agronómus újságokat hordott ki egy trafikos előfizetőinek. Ezzel és más apró-cseprő dolgokkal összeszedett mindig pár dinárt. S aztán volt még egy haszon a tevékenységéből. Mindennap megkapta az előző napi bel- és külföldi újságokat, természetesen a lapfej nélkül. Gyakran bosszankodtak, ha valamelyik érdekesebb cikk eleje hiányzott.

Egyedül Barta, a filozopter maradt hű szakmájához. Diákokat korrepetált, és külföldi könyveket ismertetett egy világnézeti folyóiratban. Ő volt közülük a legfáradtabb, legidegesebb. Napközben a tanítványaihoz futkosott, ami ideje megmaradt, az egyetemen töltötte, tanulásra már csak az éjszaka maradt, és gyakran három óráig is ébren volt. Ez az éjszakai tanulás, a nem alvás, a futkosás öreges, fáradt vonást húzott a szája köré, mely természetellenes pirosságával éles kontrasztban állt sápadt, soha ki nem pihent arcával. Minden nyarát egy süket nagynénjénél töltötte egy kis, piszkos, szlavóniai faluban, itt próbálta kipihenni a tíz hónapos robotot – érezte azonban, hogy felőrlődik, fel kell őrlődnie ebben az életben, hacsak nem áll be valamilyen fordulat. Mást nem tehetett, mint hogy reménykedett ebben a fordulatban valami fanatikus meggyőződéssel és hittel.

– A négy bohém – vélték a ház lakói, és nevettek, ha fel-le ugrándoztak a lépcsőn, vagy ha este kilenc óra után a kapupénz lefizetése nélkül lógtak fel szobájukba. Pedig semmi bohémség nem volt bennük. A valóság az volt, hogy azért ugráltak át egyszerre három meg négy lépcsőt, mert minden percük drága volt, a kapupénzt sem bohémségből sikkasztották el, hanem mert egyszerű kalkulációk után rájöttek arra, hogy ezt a pénzt más, szerintük okosabb dologra is fel lehet használni. Könnyelműsködések, kilengések ki voltak zárva, minden parájuk pontosan be volt osztva, úgy hogy tengődő, szegényes életükben komolyabb meglepetés nem érhette őket. Csak János, a tejes mutatott némi bohém hajlandóságot, de a másik három tudta, hogy János csak kitűnő üzleti érzékét gyümölcsözteti ilyen formában. Néha minden további nélkül felugrott az ablakpárkányra, elkezdte pengetni az ócska gitárt, és pengette addig, amíg ki nem nyílt valamelyik konyhaablak. – Szeretem – suttogta ilyenkor éneklő hangon a konyhatündér felé, és közben majd lefordult az ablakból, ahogy visszatartotta a feltörő nevetést. A hálás cselédek jóvoltából még ő volt a legjobb színben.

Mind a ketten, a tejhordó és az újságárus agronómus is teljesen elkészültek. Az utóbbinak egészen kidudorodott a jobb oldalán a felöltő a visszaszállítandó újságoktól. [320]

– Kilencre itt vagyunk – mondta a jogász az ajtóból és intett.

Miután még pár kísérletet tett, hogy elaludjon, a medikus feladta a meddő harcot, és maga is öltözködni kezdett. Csak a filozopter gubbasztott továbbra is az ágyban, elgondolkozva könyökölt a párnákon.

– Nem kelsz fel? – érdeklődött a másik.

Az kissé felriadt.

– Ja, persze – mondta szórakozottan, s kidugta a lábát az ágyból. Ott maradt úgy, ülve, aztán halkan elnevette magát.

A másik csodálkozva nézte, ő pedig a nadrágja után nyúlt.

– Nézd meg – nyújtotta a másik felé –, és aztán mondd: esztétikus látványt nyújt-e a nadrágom, vagy sem?

– Nem nyújt esztétikus látványt – mondta a medikus őszintén, és nem is nézett a nadrágra.

– Tegnap Márkusz úr ugyanezt mondta – simogatta a párna csücskét a filozopter. – Nem, nem – tiltakozott a másik kérdő pillantására –, tőle természetesen nem én kérdeztem. Csodálkozását fejezte ki, hogy én ilyen nadrágban járok órára, s kijelentette, hogy ő ilyen látványt nem nyújtathat a lányának. S így ma nem mehetek órára, s nem is mehetek mindaddig, míg valahonnan elő nem kerítek egy másik nadrágot. Ez az egész – tárta ki a karjait.

– Némileg igaza van.

A filozopter lebiggyesztette az ajkát.

– A kövér, húsos ajkú embernek soha nincs igaza. És különben is – vette fel ismét a nadrágot – nem is olyan rossz ez a nadrág. Csak a térdén lyukas egy kicsit.

– Meg máshol – vélte a medikus. – De mi lesz a házbérrel? – aggodalmaskodott. – Ha nem lenne itt az elseje, még vehetnénk valahol egy másik nadrágot.

– Nem, Márkuszékat semmi esetre sem szalaszthatom el, hiszen jóformán belőlük élek – mormogta. – Talán a háziasszonynak van valami nadrágja a megboldogult urától.

Nem sok meggyőződés csengett a hangjában, de azért sebtiben felöltözködött, és kibotorkált a szobából. Néhány perc múlva csalódott arccal jött vissza.

– Egy ócska kombiné az egyetlen nélkülözhető ruhadarabja.

A vörös medikus gondolkozva húzta végig az orrán az ujját. Alattuk, a harmadik emeleten lakott egy fiatal nő, énekesnőnek készült, és azokon az estéken, mikor nem látogatta meg a barátja, egy lomha, lusta mozgású mérnök, folyton-folyvást egy tiroli népdalt énekelt, hogy már az ide[321]geire ment mindenkinek. Ők Mamzellnek hívták, mert akcentusa után eleinte franciának hitték, később azonban kitűnt, hogy szlovén, és hogy nem is tud franciául. Jó kedélyű, kedves, egy kissé korlátolt lány volt.

– Hátha a Mamzell – mondta töprengve.

A filozopter intett.

– A mérnök valószínűleg magával viszi a nadrágját, ha elmegy – mondta fanyarul.

A könyveikhez ültek. Mind a ketten unták már a nadrághistóriát, és mind a ketten untak már róla beszélni, de azért a medikus megint csak elkezdte.

– El lehetne adni egypár könyvet a könyvtárból – lelkesedett, mint aki megoldotta a problémát, de mikor meglátta, hogy a másik összehúzza a szemét, óvatosan visszavonult a könyvéhez.

Lassanként a ház is megkezdte reggeli életét. Jött csengetve a szemetes, a házmester valamelyik lakóval kezdett perlekedni, mire az összes ablakok kitárultak, és megjelentek a kíváncsi fejek, hogy lássák az ingyen cécót. Álmos, rosszkedvű emberek mászkáltak az udvaron, az ablakokból kihajoltak a cselédek, és rázták rájuk a port, a piszkot. Az egyik átkiáltott hozzájuk János után érdeklődve. Mikor egy szélroham lekergette a házfalak közé a kormos füstöt, a lakók káromkodva és szitkozódva csapkodták be ablakaikat. Aztán fokozatosan megint minden elcsendesedett. A bezárt ablak mögül gyér és halk neszek szivárogtak csak be a szobába, ahol a csendben a filozopter tolla pörcögött a papíron. Fél kilencre be is végezték mind a ketten a munkájukat, és ásítozó szájukon ott lebegett a kérdőjel, hogy miért is kellett olyan korán felkelniük. Amíg János hozza a tejet, valamivel el kellett ütni az időt. Barta fel-le járkált a szobában, a medikus pedig levett a polcról egy félig kitömött stiglicet, s azzal babrált.

Kilencre ki volt tömve a stiglic, és éhesek voltak, mint a farkasok.

– Kész – mondta a medikus unatkozva, és a tenyerébe vette a madarat.

– Bim-bim – hallatszott kívülről valami lárma. Mintha egy zsákot görgettek volna le a lépcsőn. A medikus az ajtó felé fülelt. – Valaki legurult – tűnődött, de hirtelen kicsapódott az ajtó, és beesett rajta az agronómus lihegve, fújtatva, a homlokáról, mint a kánikulában, úgy patakzott a veríték.

– Jaj – dadogta, és nekidőlt a falnak. Látszott rajta, hogy futott idáig.

A másik kettő csak nézte a sápadt arcát. [322]

Egy székhez vánszorgott, szorosan magához ölelve az újságnyalábot.

– A Jánost… elütötte egy autó… – Minden szó szótagonként csurrant ki a száján.

A medikus arcán szinte lángoltak a szeplők. Markába szorította a stiglicet, és szótlan, félig kitátott száján kifehérlettek az erős, fehér fogak.

A filozopter egy láthatatlan legyet kergetett el a füle mellől.

– Mikor? – kérdezte hangtalanul.

– Most… egy negyedórája – vacogta az agrómus, és szemét, melyben még ott didergett a rémület, lesütötte a földre.

A filozopter káromkodott.

– Beszélj, te, az apád, – lihegte, és megragadta a fiú karját.

– Jó, mindjárt – sóhajtotta csendesen. – Jövök az egyetemről… egy kicsit benéztem… Jövök, hát látom, megy át a János az utcán… a kantával. Kiabálok, János! nem hallja… szaladok utána, és kiabálok, gyere, együtt megyünk… de ő csak megy. Jön két autó, mind a kettő ellenkező irányból, János kezd ide-oda ugrálni… és tartja azt a marha kannát, a levegőbe lóbázza… hogy valami baja ne történjen. Kiabálok, mit akarsz, te… barom… ott azzal a kantával…

– A vállában eltört a csont…

Muzsikált a csend a szobában, annyira kifejező volt, hatalmas moll-akkordok szakadtak fel benne, zúgott a szobában, és zúgott a fülekben.

Az agronómus hosszú, sovány orrán végigfolyt a könnye.

– Te – ragadta meg a filozopter karját –, te, nézem ott a földön, és mondom: János… – Menj a pokolba – válaszolta, és elfordult kínjában.

Az ágyra dobta magát.

A medikus kezében már egészen össze volt gyúrva a stiglic, a lábai kókadtan lógtak,

– Szegény János – mondta, és megingatta a fejét.

– Szegény János – ismételte a filozopter gépiesen.

Kis csend után a medikusra nézett.

És egy hónapig én viselem a nadrágját.

Összeharapta fogait, és mereven nézett le, a remegő ujjaira.