Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. szeptember 15) 8-9. szám

Laczkó Márta: Szólj már hegy

Gyenge fehér bőre volt a királynénak és hosszú, sarkáig érő fekete haja. Keze, lába apró és menése olyan, mintha csak tánc ütemére járna.
Fönt ült a várhegy legmagasabb pontján és a távolba nézett. El a messzire kanyargó útra, amelynek keskeny szalagcsíkja megbújt az erdő sötétjében, az erdőn túl pedig messzire villogó fehérséggel futott a hegy alá. Előtte kanyargott a Duna, apró kárászhalak villództatták fényes hasukat, fecskék civikeltek a válla felett, a rét ezer virágot bontott, a távoli hegyormok a legszebb kék ruhát öltötték magukra, de a királyné nem látta, nem nézte őket. Ő csak az utat látta, az út keskeny csíkját, amely olyan mozdulatlan volt, mint szélcsend idején a víztükör. Ha ember járt volna a messzire kanyargó úton, hacsak egyetlen ember lába verte volna fel az út porát, a királyné látta volna. Ha gyors lovas ügetett volna ki az erdőből, a királyné felfigyelt volna rá. S ha sok lovas közeledett volna az úton, a királyné felugrott volna, összecsapta volna örömében kezét és megindult volna feléjük az úton. Apró fehér lábán, amelyen parányi volt a bíborszandál, apró fehér lábán, amely olyan ütemesen futott, mintha csak tánc zenéjére lépne. De az út nem hozta a lovasokat és a királyné ült tovább a várhegy legmagasabb pontján. Ült három napja már, kora hajnaltól késő napnyugtáig.
És akkor egyszerre életet kapott az út.
Egy lovas vágtatott ki az erdőből. A királyné felállt, úgy nézte.
Szénfekete paripán vágtatott a lovas, gyors rohanással, mint akit űznek vagy mint aki gyors hírt visz a várakozónak. A királyné mellére szorította kezét és előbbre hajolt. Ajka megremegett és szemébe könnyek szöktek. Félt.
És az erdő uj mozgást dobott az útra. Fáradt járású lovak poroszkáltak a vár felé. Nem rendben egymás mellett haladva, de elszórtan, el-eltávolodva meg megint közeledve egymáshoz. S az erdő csak úgy öntötte magából a lézengve poroszkáló lovasokat, itt-ott egy-egy gyorslábú meg vánszorogva haladó gyalogossal tarkítva soraikat.
A királyné összekulcsolta két apró kezét. Már nem félt. Megindult az úton.
Bíborvörös szandálja apró nyomokat vésett az út porába, alig látható léptek nyomát, mert bár szíve súlyos volt, mintha ólomnehézségű lomkőből faragták volna, lába alig érintette a földet. És ment, ment az úton a lassan közeledő katonák felé.
Először a szénfekete lovú futárral találkozott.
– A király? – kérdezte.
A futár leugrott lováról.
– A király? – kérdezte a királyné és a türelmetlenségtől csak úgy égett a szava.
– Nem tudom, királyné. Délben még láttam. A csatát elveszítettük, de a király élt.
A királyné továbbhaladt az úton. A szembeporoszkáló lovasokat is elérte.
– A király? – kérdezte tőlük.
– Nem tudjuk, királyné. A csatát elvesztettük, de a király él. – mondták.
A királyné továbbment az úton.
És ahogy ment, mind messzebbre és messzebbre, újra felhangzott a kérdés és a válasz.
– A király?
– A csatát elvesztettük, de a király él.
Mire elérte az erdő sűrűjét, a nap lassan nyugovóra tért. Már széles és hosszú árnyékok feküdtek az útra és az összehajló lombkoronák már nem sötét boltívként borultak az ösvényre, az ösvényre, amelynek végén fehér fény hívogat, hanem mint sátorfal, mint áthatolhatatlan sötétségű barlang fala, amelyből nincs kiút, amely csak a sötétség birodalmába vezet. De a királyné nem félt. Apró lába ütemesen verte az út porát, s ment ment gyors léptekkel előbbre, mindig előbbre.
Az erdő pázsitja fekhelyül kínálkozott, a csörgedező patak partja mohaággyal kínálta, de ő csak megrázta fejét és haladt tovább az úton.
– A király? –
– Él, de a csatát elvesztettük.
És ment, amikor csak csillagok világítottak az égen, és ment, amikor már pirkadott. A nap már az ég közepén tolta tüzes korongját, amikor elért a csatatérre.
Lovak és emberek megmerevedett tes[329]te, elszórt fegyverek hevertek a mező fehér, kék és piros virágai között. A csend ráfeküdt a mozdulatlan testekre, csak itt-ott szállt még néhány sóhaj a vértszomjazó mező fölött, csak itt-ott vonszolta még néhány csonkatestű sebesült elgyengült testét. A királyné füle azonban nem hallotta meg a segélyt kérő hangokat, szeme sem vette észre a nehézkesen vonszolt testeket, az irgalmas, segítő asszonykéz után sikoltozó sebeket.
– A király?
– Mi meghalunk, királyné, de a király él. Istennek hála, a király él.
– Hol van? – kérdezte a királyné.
– Arra ment, királyné. – Mindenkor megláthatod. Fehér lovon volt a király. Fehér lovon, aranyos nyereggel.
– Arra? De hiszen ott magas hegy állja a messze siető ösvény útját. Arra? De hiszen az nem haza, hanem az otthontól elvezet.
– Mégis arra ment, királyné.
A királyné lehajtotta fejét és ment tovább az úton. Ment a hegy felé.
Mentében már nem találkozott poroszkáló lovasokkal, fáradtan támolygó gyalogosokkal, már nem látott a vérrel átitatott füvön heverő katonákat és nehézkesen vánszorgó sebesülteket. Már csak zöld és barna gyíkok sütkéreztek a homokban, már csak szintjátszó szárnyú szitakötők, tarka pillangók keresztezték az útját.
A királyné megkérdezte a barna, zöld gyíkokat, a játszi szitakötőket, a tarka lepkéket.
– Gyíkocska, kedves, a király erre járt-e? Tarkaszárnyú pille, te annyi helyen kergetőztél, a királyt vajon láttad-e? Szépruhájú szitakötő, mondd, merre a király?
És a gyíkok, lepkék, szitakötők híven felelték:
– Menj csak tovább, királyné. Erre járt a király. Egyenesem a hegynek tartott.
– Fehér lovon volt? Jól láttad valóban?
– Jól láttam. Fehér lovon ment, aranyos volt lován a nyereg.
És a királyné ment a hegy felé, amerre a gyíkok, pillék, szitakötők küldték. Úttalan úton, egyenesen a hegy felé. És mentében rátalált a fehér ló nyomára. Kis varangyos béka hüsült a patkónyom véste mélyedésben.
– Béka, kicsi varangyos béka, fehér ló véste ide a nyomot? A király fehér lova?
– A király fehér lova, királyné.
És a királyné ment a fehér ló nyomán, fel a magas hegyre, fel egészen a hegy tetejére. De ott hirtelen megszűnt a patkónyom mutatta út. A hegytető meg kopár volt, virágtalan, és egyetlen állat nem tanyázott a közelben.
Akkor a királyné megkérdezte a hegyet:
– Hegy, kedves hegy, mondd meg nékem, hol van az uram, hol van a király?
A hegy azonban hallgatott.
Tudta, hogy a király a vesztett csata után ide jött a magas tetőre. Tudta, hogy egész éjjel itt járatta fehér lovát, maga meg gondba merült fejjel bámult a mélységbe. És tudta, hogy amikor bíborfénnyel hasadt a hajnal, a király búcsút mondott a világnak, a körülötte élő, pompázó életnek és fehér lován levetette magát a mélybe. Örvénylett a víz és a megsebesült ló és az összetört testű király fölött összecsapott a Duna habja. Ezt tudta a hegy és ezért nem felelt a királyné kérdésére.
De a királyné újra kérdezett. Összekulcsolta apró kezét és úgy kérdezte a hegyet:
– Hegy, kedves hegy, szólj már, hová lett az uram, a király?
A hegy azonban nem felelt.
A királyné felemelte apró, piros szandálos lábát. Megrúgta a hegyet.
– Szólj már, hegy, szólj már! Szólj már, hegy, szólj már!
A szél felkapta hangját és messzire vitte. A Duna vize felfodrozódott tőle, a szomszédos hegyek visszaverték, megsokszorosították a kérést:
– Szólj már, hegy! Szólj már, hegy!
De a hegy nem felelt.
Három nap, három éjjel szólította a királyné a hegyet. A harmadik nap éjjelén már csak úgy suttogott a hangja:
– Hegy, kedves hegy, szólj már, hegy!
De a hegy hallgatott és a kopár virágtalan tető csendjét nem verte fel több kérés. A királyné, a gyenge fehérbőrű, szénfekete hajú királyné nem sírt többé. Táncos, könnyű lába nem kanyargott vissza a vár felé vezető útra. A magas [330] várhegy, ahonnan reggeltől késő délutánig vágyódó szemmel messze nézett, nem látta többé viszont.
*
A hegy felé vezető út mellett azonban továbbra is itt virítanak a fehér, kék és égőpiros virágok. A tarkaszárnyú lepke, táncos szitakötő csak ott kergetőzik a magasra nőtt fűszálak között, a barna, zöld gyíkok ott sütkéreznek az aranyos napfényben és a rücskös testű varangyok csak olyan lustán pihegnek a mélyedések hűvösségében, mint amikor még a királyné apró lába verte fel az út porát. És a virágok, lepkék, gyorsszárnyú szitakötők, fürge gyíkok, lusta varangyok meg a kereszt, amely ott emelkedik égnek a Szólj már-hegy tetején csillagfényes éjeken, forróságtikkasztotta dél csendjében, harmatos hajnalon mesélnek a királynéról, a gyenge fehérbőrű, szénfeketehajú királynéról, aki a messze várhegyről jött a Szóljmár-hegyhez. És amikor mesélnek róla, a királyról, királynéról, soha sem felejtik el hozzátenni:
– Régen volt, nagyon régen. Akkor amikor a királyok még meghaltak a vesztett csaták után, s amikor a királynék még utánahaltak a halálba menekülő királynak. Bizony régen volt.