Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. szeptember 15) 8-9. szám

Krleža, Miroslav: Ezeregy halál

Fara-Dzong tábornagy elfoglalta Ki Ang városát a felső Jangon, a sárga és szomorú folyón. Késő őszi alkonyat volt eső és latyak. A város utcáin a vér és a puskapor szaga terjengett. Egy talyiga zörgött el két vak öszvérrel sárga ciráda alatt. A palánk mentén éhes eb sündörgött a talyiga nyomában a kerekek emberi hús súlya alatt recsegtek. A pályaudvaron egy angol petróleum vállalat tartálykocsijai füstölögtek feketén és gomolyogva. A füst sűrű tömegéből vörös láng nyaldosott s az út menti vén eperfák lombjait legelte. Kétszáz méterre az állomás gránátrombolta épületétől, a nyílt pályán egy teljes amerikai Pullmann garnitúra vesztegelt, óriási mozdonnyal, amilyenek a Pacifikon száguldanak. Fara-Dzong pullmangarnitúrája volt. Ki-Ang régimódi erődítményeit Fara-Dzong dicső hadserege élén negyvennyolcórai véres ágyúzás árán foglalta el. Az erőd megadta magát a tábornagy kénye-kedvének. Csak az ólombánya – hét kilométerre délre – nem kapitulált. Délután háromig szitáltak a gépfegyverek a bánya irányában s aztán csend lett mindenütt.
Fara-Dzong tábornagy a középső kocsi szalonjában ült s az eső egyhangú zenéjében a gépfegyverek moraját hallgatta. A belehelt négyszögek üvegén kanyargó vonalakban csöpp után csöpp iringált alá, az eső unalmasan szemetelt, mint gőzmalomban a liszt. Fara-Dzong, a győztes, a nap hőse – aki az orosz–japán háború idejében a mandzsur csatatéren még gyűrűket, az aranyórákat lopott – fáradt volt. Százhuszonnyolc kilójával úgy bóbiskolt, mint egy mészáros dogg, nehezen és légszomjasan lélegezve, akárcsak a moloh hájas és zsíros tömlőjének jelképe. Néhány perc előtt jártak nála az egyház magas méltóságai s a legbölcsebb Védnökség elismerése jeléül egy hét és fél kiló súlyú tömör arany Buddhaszobrot hoztak a tábornagynak: az Egyház ajándékát a Győztesnek. A konzuláris nemzetközi testület doyenja, monsieur Philippe is kihallgatáson jelent meg nála, egy mosuszbundás úr, spanyolosan hosszúkás álkapoccsal és vizslaszerű, ragadozó szemekkel. Minisztre Plénipotentiaire monsieur Philippe Őméltósága Magas Kormányának, valamint a Nemzetközi Kolónia nevében, mint annak képviselője és rangidős tagja, nyomatékosan figyelmeztette a tábornagyot, hogy a spanyol dominikánusok kórháza – jóllehet az európai övezeten kívül áll – a területenkívüliség teljes jogát élvezi, s az ismert és tapasztalatokon nyugvó Nemzetközi Jog legcsekélyebb megsértése is beláthatatlan következményekkel járna mindkét Nagyhatalomra: egyrészt Fara-Dzong tábornagy császári Őfenségére, másrészt a Köztársaság Kormányára, valamint a többi hatalomra, amelyeket ötvenhét éves rangjával Monsieur Philippnek van szerencséje képviselni.
Monsieur Philippe Őméltósága Fara-Dzong tábornagy segédtisztjével, Leononovics Morgens Péter orosz emigránssal tárgyalt, aki pilótai minőségben a tábornagy szolgálatában a biztos haláltól mentette meg ura életét, s így lett tábornokká és személyi segédtisztjévé a vérengzőnek, aki előtt hét tartomány reszketett. Fara-Dzong tábornagy bíbor plüss támlaszékében ült, melyet a szalon elülső felétől drága aranyhímzésű paraván választott el olyanmód, hogy a tükör nagy ezüstnégyszögében monsieur Philippe Őméltósága térkép fölé hajló fejét láthatta, mely belső nyugtalanságtól vicsorít: monsieur Philippe kutyamód vigyorog, Leonovics Morgens Péter tábornok pedig olyan tökéletesen beszél franciául, mintha csak römizne. Az ismeretlen nyelv egyes hangjaira fülelve, Fara-Dzong tábornagy Morgens tábornoka iránt valami homályos s egyszersmind csodálatos rokonszenvet érzett. Valami meleg szédületfélét, amit a gazda érez a farkcsóváló kutyája iránt. Ő ezt a senkiházit egy éjszaka úgy rakta vagonba mint egy fuldoklót, s kitűnt, hogy azon az éjszakán leghűségesebb kutyájára talált. Ki vezetné most a francia tárgyalásokat ezekkel az európai tolvajokkal, ki szervezte volna meg a tüzérséget s a légi haderőt, ki refe[326]rálna és ki vezetné az ő fölöttébb sokrétű könyveléseit s legfőképp az ő intim elszámolásait a »Honkong and Sanghai Banking Corporation«-nal?
– Mi van a bányával, Morgens?
– Három óra hét perckor két lovasezred rendet teremtett! Tizenhét fej lóg a villanytelep bejáratánál!
– És mi van Dzu-An-King-gel Morgens?
– Császári Fenség, én a parancsot két órakor aláírtam!
– No és?
– Császári Fenség, minden rendben!
– Látni akarom, Morgens.
Leonovics Morgens Péter tábornok mélyen meghajtotta magát a Tábornagy előtt, mélyen derékban, mint a csukódó borotva s kiment a kocsiból. Két perc múlva egy még esőtől nyirkos gyékénykosárral tért vissza. A kosár lapos volt és kerek, fonott pokróccal, mint amilyen alatt a datolyát árulják a déli vidékeken. Leonovics Morgens Péter tábornok a kosarat az asztal márványára helyezte s mereven kihúzta magát a tábornagy előtt, mozdulatlanul és szigorúan. Szünet állt be. A pullmann tetején dobolt az eső, egy szakács az első kocsiban csendesen egy elfelejtett ódon tibeti dalt dúdolt.
A támlaszék bíbor plüssén terjeszkedve, a tábornagy billentett mutatóujjával annak jeléül, hogy a tábornok nyissa fel a kosarat. Morgens tábornok összezizzentette sarkantyúit, derékból újfent meghajolt, akár a borotva és óvatosan, mintha friss banánt göngyölne ki burkából, leemelte a lapos fedelet. Eperfaleveles fűrészporban véresen s immár szederjesen ott hevert Dzu-An-King tábornok feje. A halott tábornok orrlikát drót ütötte át, bal szeme szürkén bámult, színtelenül mint a döglött hal szeme. Fara-Dzong tábornagy az asztalhoz mozdult, a kosár fölé hajolt s megfogva az orrlikon átdöfött drótot, fölemelte Dzu-An-King tábornok fejét igy tartotta kezében. A torkán a vérsavótól és fűrészportól az alvadt vér zsíros és fekete cafata tapadt, mely a sosár leveleitől Dzu-An-King fejéig nyúlott, mint a kiköpött rágógumi. Mindez meglehetősen hosszan tartott. A tábornagy szemlélte Dzu-An-King véres fejét, a tábornok bomló szemét és elszederjesedett ajkait s aztán lassan és óvatosan visszaeresztette Dzu-An-Kinget a fűrészporba, és elégedetten ejtette ki azt az egyetlen angol két szót, amit tudott: All right!
– All right, Morgens! Dzu-An-King huszonötezer dollárt tűzött ki fejemre! Függessze ki a főtéren egy telefonpóznára! Hirdetményeket nyomattasson, hogy Dzu-An-King nem létezik többé! All right!

Eső. Gyári palánkok. Alkonyat. Az angol petróleumvállalat égő tartályai lobogása. Csatakos főutca, tépetten lógó reklámokkal. Egy lovasdandár hordozza körül a városon a tábornok és zendülő Dzu-An-King fejét s e drága trófeát kiszögezik a főtéren dobok pergése és lovak nyerítése kíséretében. All right!

Fara Dzong pullmanngarniturája, alvó és kivilágítatlan állomásokat hagyva maga megett, lassan vánszorgott az éjszakában a hosszú hegyi vonalon. Leonovics Morgens Péter tábornok nem álhatott. Túlságosan nehéznek érezte magát minden konkrét munkára. Egy jelentéssel bajlódott, melyet a tábornagy parancsára a déli vidékek zavaros, erjedő forrongós komplexumának politikai prognózisáról kellett kidolgoznia; az amerikai-sanghai pénzembereknek szánt referátummal vesződött, tulajdonképpen egy aljas kémdologgal. A tábornok gondolatai véresen és fáradtan füstölögtek. Kínára gondolt, ama Kína után való vágyakozására, melyről még a középiskolában úgy álmodott, mint a tea csomagolásának képeiről: abban a régi iskolakori Kínában lótusz virágzott, bíborzománcban lengtek a hidak, mandarinok hallgatták a csattogó fülemülét s bámulták a cseresznyefa ágain himbáló teliholdat. Selymes lampionok az alkonyatban, a líra csöndje, bambuszárbócos és haszuravitorlás dzongok siklanak a feketefényű vizeken.
– E pagodák és fácánok, e holdvarázs és sok virág hova tűnt mind-mind? A részeg blues a diplomata negyedben, amerikai kéjnőkkel, a teán valami követnél citerapengetés, szaxofon és kongói néger fadobok ütemével. Tunguz hiénák és kémek a tábornagy fehér, hattyútollal és lófarokkal aranyba futtatott udvarán. Édesség gyanánt a büdös tojás, kémek, akiknek a beleibe izzó vassal patkányt kergettet a vérengző. [327]
Egy déli kikötőben egy ostoba utcai tüntetés alkalmával mikor Morgens kivonult ezredével s tüzet nyitott a tömegre, egy ember a csőcselékből levágta az ujját s a levágott vérző mutatóujjal, mint egy irónnal, egy deszkára a korszerű politikai jelszót pingálta. Leonovics Morgens Péter referátuma fölött gubbasztott. Azt az unalmas statisztikai adathalmazt rendezte, mely az északi tartományok agrárfeudális viszonyait kellett megvilágítsák s valamint azt, hogy a központ lakosságilag és iparilag túlzsúfolt, s hogy délen a művelt emberek soraiban Washington köztársasági tételű, szindikális jelszók burjánzanak, – mikor hirtelen úgy érezte, hogy az ujjai közt szorongatott tollszár a tömegből való ismeretlen idegen lenyisszantott mutatóujja. Ösztönszerű mozdulattal dobta el ezt a véres ujjat s csak az üveghez csapódó tollszár zajára ébredt a valóságra. A vonat lassan kúszott, óvatosan, tizennyolc kilométeres órai sebességgel, az üvegen át látni a szikrák tüzes paraboláit, amint a mozdony kéményéből lomhán és súlyosan zuhannak alá. Az arannyal hímzett paraván mögött hortyogott Fara-Dzong tábornagy császári fenség. Morgens felkelt, mániákus szükségét érezte annak, hogy kezet mosson. Sokáig most a kezei a mosdónál, tömény lizololdattal öblítette le a Dzu-An-King fejére gondolt, történetesen arra, hogy a drót, mely az orrlikába volt húzva, tulajdonképpen rozsdás volt.
– Komikus! Dzu-An-Kinget meg már semmiféle fertőzés veszélye nem fenyegeti!
Visszaült az asztalhoz, az oszlopokba másolni kezdte a számjegyeket, majd fogta a Daily Worker utolsó számát s Sorel »Action Directe«-jéről, a fegyverekről, Moszkváról, Konfutseről, Buddháról és Krisztusról szóló cikkekből valami köd gomolygott felé. Eldobta az újságot. Átsétált párszor a kocsin. Érezte, hogy duzzad benne a nyugtalanság. Levonta az ablakot. Kint havas eső esett s kormos volt minden. Becsukta az ablakot, föltette a rádió fülkagylóit s kinyitotta a készüléket.
Rádió Sanghai! Hotel Esplanade: Mayerbeer Hugenotta indulója. Honkongban a Hotel Continental: La Rose Blue, blues. Bangkok! Hotel Carlton: Valencia. Óriás fekete tér és sivár űr. Valami óceánjáró jelez. Egy szibériai orosz állomás számjegyes Morzekat ketyeg a háttérben pedig mindig ugyanaz: Bangkok! Hotel Carlton: Valencia.
Leonovics Morgens Péter, aki már kerek tizenöt éve él a mészárlásban és gyilokban, a hulla szagában, a puskapor és a vér bűzében, a tiszta kék terek felé sóvárgott. A csillagos óceáni éjszakák után, fényárban úszó luxushajó után, hol frakkos urak táncolnak finoman s hol minden a maga helyén van: a szavak, az ingmellek s a mozdulatok. Ó, ha most a kaliforniai meleg holdsütésben tűnődhetne, hol narancsfák nyílnak és fényes, lakkos cadillakkok surrannak tova a pálmák és kaktuszok sétányain. Ott túl meg hortyog az a véres bivaly, Fara-Dzong Császári Fenség. Hét és fél kilós tömör arany Buddha-szobor ragyog a láng visszfényében (ugyanazon az asztalon, ahol ma Dzu-An-King feje állott.) Szikrák zuhognak, a vonat lassúkat nyög a kanyarokban, hallani, hogy sír a gőz s Bangkokban meg a Hotel Carlton a Valenciát játsza.
Ő ma Dzu-An-King fejét tartotta, holnap meg valami Dzu-An-King tartja majd kezében Fara-Dzong fejét, majd ismét Fara-Dzong Dzu-An-Kinget és folyton folyvást fel a fejet, fel a fejet, szakadatlanul és vigasztalanul. És mindig így lógnak az esők, sírnak a mozdonyok, zizegnek a messzi morze-jelek a rádióban, mint moszkitók a trópusi éjszakában: Zi-zi-zi!
S a hullaszagban, büdös tojások, háj és füst szagában s mindenben ahol kínai betűket rónak a levágott mutatóujjakkal, ő a fényes szállók, dollárok, csillagos tengeri éjszakák és a zene után sóvárog szakadatlan. Elnyúlva így a támlaszéken, a plüsstámlán át lelógó fejjel, fülén a hallgatókagylókkal, Leonovics Morgens Péter tábornok fölvette asztaláról, megnyalintotta fényes csövét, mint gyermek a rágógumit s a szájába sütötte pisztolyát.
Dudás Kálmán Ford. [328]