Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

Közönséges parasztszekér döcögött végig kegyetlen zörgéssel a rekkenő, déli órákban a kulpin–petrováci műúton. A lovak lomhán bólogattak nehéz fejükkel, s annyira melegük volt, hogy egymáshoz dörzsölődő combjaik kiszappanosodtak.

Szellő se moccant, s a felvert bácskai por, mint hosszú füstvonat, lustán húzódott utánuk. Pásztás fellegei még jó ideig ott lábatlankodtak az országút környékén.

Mint két óriási, egzotikus, fekete virág, úgy lengett, hajladozott a két, napnak feszített ernyő a tovadöcögő saroglya felett. Csak a szürke porköpönyeges hátak látszottak ki alóluk. A fejek egészen bevették magukat a széles korong alá, de még így is bőven kijutott a porból, mely a férfi arcát oly vastagon lepte be, mint a szürke púder.

Tiszolciék utaztak a szekéren, a k–i aljegyzőék. Autóbuszon is mehettek volna, de akkor korán kellett volna útra kelniük. Az ember pedig nem állít be hajnalban oly házba, ahová többé nem akarja betenni a lábát. Még némi hurcolkodás is közbeesett. Ezt pedig nem lehetett autóbuszon lebonyolítani.

Már elhagyták Petrovácot és Glozsán felé kanyarodtak.

A nap egyre magasabbra hágott, s csak úgy lapátolta tüzét az izzóvá vált, köves országútra. De a negyvenöt éves, testes Tiszolci még mereven tartotta magát. Csak a szeme szögletében keveredett össze a por és az izzadtság sáros péppé. Nagybajszú, húsos, vörös arca azonban meg se moccant. Mintahogy üveges nézésű, nagy, vizeskék szeme is mozdulatlanul meredt az útra. Panoptikumokban szokott az ember ily megtévesztően élő viaszarcokkal találkozni.

S amily mozdulatlanul ült súlyos testével a rongyos és kemény bőrülésen, éppoly keveset beszélt. Egész úton alig ejtett egy-két szót. Azt is inkább válaszadás formájában. Lassan, türelmesen és megfontoltan rakta össze gondolatainak kockáit. S amit megalapozott, nem lehetett többé kidönteni. Olyan súlyos volt, mint valami kőtömb. Kivésett gondolatait annak rendje és módja szerint megőrizte, elraktározta. S nagy[308]néha, ha megszólalt, egy-egy csendes megjegyzésével ledöntötte az embert.

Kis, fekete kalapos felesége egyenes testtartással ült mellette Ezt a testtartást még leánykorából, a messzi békeévekből hozta magával. Akkor a középosztályi nevelés parancsolta. De azóta megfonnyadt a dereka, s kínlódva cipelte az elavult örökséget. Dacból, büszkeségből, hogy senki se lássa ruhájuk alatt szakadtságukat: a tengődést, a sivár holnaptalanságot.

S 1919 óta télben, nyárban – csikorgó hidegben, zuhogó záporban vagy tikkasztó forróságban nem egyszer rótta végig apró vicinálisokon és parasztszekéren férjével együtt az országutakat. Ma még Bácskában hajtották le a fejüket, holnap már valamely Isten háta mögötti, bánáti falucskában s holnapután meg Baranyában. Mire az állandósulás bekövetkezett, az ide-oda dobált és elcserélgetett emberek lelkileg elrongyolódtak és elhasználódtak.

S Tiszolciné még örült, hogy protekciótlan férje állásában megmaradhatott.

Tiszolciné mindezt már sokszor elgondolta, s örült, hogy legalább megkapaszkodhatott egy darabka életrögben. S görcsösen őrizte, mert élni – élni akart, s nem legurulni az útszéli árokba. Hánynak nem jutott még az élősködési lehetőség sem? Hány járt titokban alamizsnát koldulni burkolt vagy kevésbé burkolt formában? S hány ült üres, jéghideg szobában, betegen, rongyosan, éhesen, szinte apatikusan várván, hogy reájuk szakad a holnap, s végleg eltemeti őket.

Tiszolciné, ha reájuk gondolt, fázósan didergett össze. S még makacsabbul törte magát előre. Nem engedte, hogy kimarják és megfojtsák. Elkísérte férjét egyik faluból a másikba. Vele nélkülözött, de nem hagyta, hogy elmagányosodjék, s hitevesztetté váljék. Életben tartotta, nógatta, aktivizálta. S ha kellett, maga járt kilincselni. De nyolc esztendő múlva elérte, hogy visszakerülhettek abba a faluba, ahol egy egész életen át megtakarékoskodott házacskájuk állott. Mikor azonban átlépte [309] a küszöböt, s megindult a ház vége felé, egyszerre meg kellett állnia. »A mi házunk…« – mondta elhalkulón. S nem bírta tovább, rázni kezdte a sírás.

Ez is elmúlott. A régi baj helyébe újat görgetett az élet.

Bátyja, Berkenyés végrehajtó a napokban levelet irt. Arra kérte őket, hogy vegyék magukhoz a húgát, mert nem tud vele kijönni. Csak ennyit. De ő a sorok mögött olvasott. Érezte, hogy a nyugtalan betűket a hazugság íratta s hogy a hazugságra asszony bujtogatta. De ki lehetett vajon? Hiszen bátyjához való nem akadt a faluban. Talán valami parasztasszony? De ki vette volna magára az összeröffent falu száját? Hozzá még úrral, koldussal. Kétszeresen szégyen lett volna valamire való parasztasszonynak. Csak kikapi lehetett, szégyentelen, aki fittyet hány az egész falu népének, s szemtelenül a nagy-hangos emberek felé perdíti sokrétű szoknyáját.

Pedig hogy kitervelte, hogy a szegénység viskójában összehozza két testvérét. Hogy megkösse egyiket a másikkal. Hogy ne legyenek egyedül, és megtanulják, hogy szükségük van egymásra. Hiszen úgysem tartogatott számukra csodát az élet. Éppen elég csoda volt már az is, hogy az ember – úgy, ahogy – élni tudott.

Nem akarta, hogy a többiekhez hasonlóan széthulljanak. Akik átszakadtak, azok úgyis elidegenedtek és elvesztek. Csak még a név tartotta őket össze. Gyönge, vékonyka cérna, melynek már csak egy rántás kellett, hogy egészen elszakadjon.

De hiába tervelte ki a dolgot, az eszkába szétesett.

A váratlanságokon már rég túl voltak. Már alig beszéltek róla. Inkább csak befelé emésztődtek. Tiszolci beletörődötten, felesége annál jobban. Családi szégyenfélének érezte, melynek híre még hozzájuk is elgyűrűzik.

Tiszolciné elrévedt tekintete az út porába hullott. Fáradt volt, összetört. Elgyötörte a hőség, a kocsirázás, bátyjának eljárása. S most új küzdelem előtt állott. A kocsi az imént fordult be a Duna menti falu legszélsőbb utcájába. Csak az nyugtatta meg, hogy férjét kedve ellenére az útra erőszakolhatta. Legalább bátyja nyakára ültetheti, hogy megemlegesse az utolsó órákat.

Vasárnap volt, istentisztelet vége. Ünneplő ruhás, tót parasztok hosszú, fekete sora hömpölygött lassan lefelé a nagyutcán, a luteránus templom felől. De a becsapódó kiskapuk és a keresztbe fekvő utcák apránkint felitták az embercsermelyt. A falu végén már csak néhány méltóságos járású öreg ember és asszony cipelte a nehéz, nagykapcsos bibliát vagy énekeskönyvet. [310]

Mire a parasztkocsi hangos hó, hóval megállott az egyik díszesebb ház előtt, teljesen kiürült az utca, s lustán, elkábultan déli szunyókára heveredett.

Berkenyés maga nyitotta ki a nagykaput. Azután lesegítette őket. Majd összecsókolódzott. De nagy, barna szeme zavartan bujdosott. Óvakodott, hogy valamelyikük nézésével találkozzék. Tiszolci csókja rideg volt, közömbös, inkább rokoni udvariasság, Tiszolciné fagyos, elutasító, ellenséges. Még fekete szemével is bátyja felé vágott. De annál nagyobb szeretettel indult a pitvarajtóban pipiskedő, vénleány húga felé, aki fekete mosórongyaiban összetörten, sírva várta. »Most már nincs senkim sem« – zokogta. »Ne sírj, Juliska, eljössz hozzánk« – csitítgatta nővére. S befelé támogatta.

A folyosó puhafa asztala már ebédre volt terítve. A régi, családi fehér abrosz volt rajta. Még anyjuk készítette gyermekeinek kelengyébe. Szepes vidéki damaszttakácsoktól vásárolta összekuporgatott almapénzen. Több helyen foltozott volt már a régi jószág. Olyan, mint az ő uraságuk. Minden a tegnapé, a múltt. Lejáróban volt az órája.

Az ebéd ünnepi volt. Erről még nem szoktak le. Berkenyés Juliska, ha sírva is, de megfőzte. Csak nem fogadhatták semmivel a vendégeket. Raguleves, kacsapecsenye, körítés, kóh, gyümölcs. Nem maradt ki semmi a régi családi menüből. Ha gyászebédnek is készült, melyből a nők csak két kanál levest ettek, s melyhez inkább csak a férfiak nyúltak. De még ők is étvágytalan-alig. Szinte kár volt vele elkínlódni.

Így az egyes fogásokat hamarosan lehordták. A nővérek azután az udvari szobába vonultak vissza, hogy becsomagoljanak az útra.

A dísztelen, fehérre kopott puhafa asztal pedig terítőtlen maradt. Csak a zömök, nagyhasú, literes üveg magányoskodott rajta, kiloccsant, szúrós, ecetes bortócsában, cseppet sem hangulatba illően, mert a rája pingált, széles gatyás, lájblis és tót kalapos Göre Gábor bíró uram akár napestig is elkívángathatta volna a hasolló lyókat, ha Berkenyés nem könyörül meg rajta, s nem nyeldes időnként nagyobb kortyokat a vastag talpas, paraszti borospohárból. Sógora ugyanis alig nedvesítette meg ajkát. Hiába kínálgatta. »Ugyan igyál, Árpád!« – » Nem, köszönöm« – válaszolta amaz röviden, mindig ugyanúgy. S hallgatott. Igaz, hogy kevés szavú volt egész életében. De mostani hallgatása súlyosabb volt a rendesnél. Szinte rájuk száradt, így hát a párórás időközt az indulásig Berkenyésnek kellett volna beszéddel kibélelnie. De valósággal belefagyott a témátlanságba. Érezte, hogy előbb másról kellene számot adnia. Megokolnia eljárását húgával szemben. [311]

Mikor a levelet írta, eggyel nem számolt: azzal, hogy sógora is eljön. Tudta, hogy nem szereti a perpatvarokat, és utálja a veszekedést. Nővérével szemben nem maradt volna alul. Hanggal is győzte volna, meg gorombasággal. De mit kezdjen sógorával, ezzel az elmozdíthatatlanul súlyos, egyenes nézésű és egyenes szándékú emberrel? Hazugságokat adjon be néki tetszetős csomagolásban? Úgysem fogja néki elhinni. Csak redőkbe vonja széles homlokát, pillanatra rátekint, azután még makacsabb hallgatásba merülve elfordul, s rövid, kövér, szőrös ujjaival tovább dobol. Lehet, hogy lassan fel is áll az asztaltól, otthagyja, és nem is veszi többé észre. Csak az indulásnál biccent el tőle. S mindezt nővérének köszönheti, aki férjét nyakára hozta, hogy megszégyenítse, s emlékezetessé tegye számára az utolsó órákat. Nagyon is tisztában volt vele, s ellenséges érzéssel gondolt reá.

Bizony, mit kezdjen sógorával? Szánalmat kolduljon a hazugságnak, elmesélje neki, hogy itt, az Isten háta mögött, milyen nyomorultul tengődött egy egész életen keresztül, hogy alig jutott számára valami az életörömből, pedig sárba és porba szórta ifjúságát, hogy az élet, mint egy fattyút, ellökte az egyik asztalától, és ellökte a másiktól, nem számított sem úrnak, sem parasztnak, nem tartozott sehová sem. Vagy elmondja, hogy asszonyhoz akart jutni, ha szégyennel is, de asszonyhoz, akit nem lopva kell kerülgetnie, kukoricagórék mögött szorongatnia, télestéken szalmakazlak tövében dideregve várnia, s sietve, lélekszakadva ellihegni a kéjt, mely egyedül jelentette az eldugott faluban az Isten nélkül élő számára az ital mámorán és a kártya cselvetésein kívül az életértelmet. Ki tudja józan ember megérteni, hogy mit jelent asszony nélkül élni, mikor nincs már visszafelé út, csak folyton előre, a sírgödör felé, ahová úgy hever le a kósza ember, mint a kutya. Ki tudta volna megérteni az ő agyonkoplalt, nagy asszonyéhségét, melynek már semmi köze sem volt a lélekhez, csak az asszonyi húshoz, mely ha a sokrétű szoknyák fodrai közül kigyűrve szemébe villant, hát a fogaival tépett volna belé. Régen elvitorláztak felette a tiszta szerelem esztendői, midőn finom, lenge, városi lányok jártak az eszében, mert nem akadt senki, még ágról szakadtja sem, aki cserépbe ültetve falusi ablakba kívánkozott volna, tehenet és kondát nézegető muskátli-virágnak. Berkenyés leszámolt a hercegváró, úri kisasszonyokkal, akik fanyalogva néztek el felette még a jobb időkben is. S leszámolt az új idők kikisasszonyodott munkás és mesterember leányaival, akik nem az igazi házasságot keresték, hanem a felszabadulást, hogy veszélytelenül cicázhassanak. Nem csoda, hogy lelkileg annyira átformálódott. [312]

Beszélhetett-e ezekről Tiszolci sógornak, akinek nem voltak kitérő útjai, akit sohasem hajszolt meg a vágy, hogy szűgyig gázoljon bele a felsivalkodó s szétrebbenő asszonyi falkába? Bizonyára meghallgatta volna, s megjegyzést sem tett volna mentegetődzésére. Mint ahogy sohasem volt kedve valamit firtatni. De azután még nagyobbat hallgatott volna. Pedig hogy verte elcsendesedésével. Akit Tiszolci egyszer kiejtett a szájából, azt nem vette fel többé. Ha nem is ítélte el – mert szerinte az ember nem ítélkezhetett, csak az Isten –, de félretolta, csendesen elhárította. Esett embernek érezte, akit nem volt ereje magához emelni és megmenteni, így hát elhagyta bajában az úton. – Pedig, ha csak egy bűnbánó szót szól magamagáért, hát Tiszolci felsegíti.

De Berkenyés nem tudta benne a könyörületet megmozdítani. Csak ült, asztalnak esett testtartással, cigarettatárcáját nyitogatva, csukogatva. Olykor hátradőlt székében, s hosszú füstoszlopot fújt a levegőbe. Vagy bort töltött, lenyelt néhány kortyot, s hangos koppanással az asztalra tette a vastag talpú borospoharat. Azután ismét visszaesett züllött, elhanyagolt testtartásába.

Érezte, hogy valami elfoglalható foglalkozással enyhíteni kell a rájuk száradt csenden, azért többször az ital és cigaretta után nyúlt. De még ez sem segített sokat. Járlatnál, adónál, külön-díjazásnál és termésnél nem tudott tovább jutni. Az ily témákba is mindjárt beletört a beszélgetés gyökere.

Tiszolci pedig egyre várt kimagyarázkodására. Világos, merev nézésű szemeivel nem egyszer húzott át Berkenyés arcán.

Berkenyés nem számított ily gyalázatosan megkínzó befejezésre. Könnyen, hidegen készítette elő a dolgokat, de most megfülledt és megviharosodott a folyosó atmoszférája. Tragikus kitöréseket tartogatott.

Végre is kirobbant. Kivágta a kényelmetlen hangulat fojtogató peckét.

– Nem, nem tűrhetem már tovább magam mellett – kezdte, mintha magával vitázgatnék. – De nemcsak őt, senkit sem. Bánt, bosszant az emberek közelsége. Egyedül akarok lenni. Ezért kértelek meg benneteket, hogy vegyétek magatokhoz Juliskát.

S az erőlködéstől verejték gyöngyözött ki homlokára. Felszabadultnak érezte magát. Sógora semmi rosszat sem gondolhat felőle, hiszen húgát egyetlen szóval sem bántotta.

De Tiszolci hallgatott. Szemével mereven egy pontra nézett, s rövid, kövér, szőrös ujjaival lassan dobolt az asztalon. A kimagyarázkodásra nem volt mit válaszolnia. [313]

Berkenyés hát újra magába süppedt. Most már csakugyan egyedül maradt. Elhangzott szavai semmivel sem tették rokonszenvesebbé. Még inkább eltávolították. Szabadítóként újra a pohár után nyúlt.

Bizonyos, hogy elhallgatta az igazságot. De mit ért volna vele, ha megmondja. A helyzeten úgysem akart változtatni. Amit cselekedett, nem tudta megbánni. Mindenáron szabadsághoz és asszonyhoz akart jutni. S ebben útját állta húga és a társadalmi felfogás. Le kellett tehát mindkettőt magáról ráznia. Belátta, hogy csúnyán bánt el húgával. De mit ért a beismerés, ha nem tudta sajnálni. Végre is nem dobta ki az utcára. Hiszen mindig lesz hol meghúzódnia.

De miközben így nyugtatgatta magát, az udvari szobából Siró panaszkodás gyűrűzött ki a folyosóra.

– Hát ezt érdemeltem tőle?…

– Hagyd abba, Juliska – csitítgatta nővére. – Eljössz hozzánk, és újra meglesz az otthonod. Hagyjad…

– Óh, ha tudnád: mi ez nékem. Mondd: hát mit csináltam?

– Semmit. Tudjuk. Ne törődj vele. Hozzánk jössz, és kész. Nincs mit sajnálnod.

Odakünn mindketten felfigyeltek.

Még csak ez a hangos vád kellett Berkenyésnek… »Kegyelemkenyér…« – szakadt ki közéjük Juliska eltört szava.

Berkenyés lassan lecsapta a tekintetét, s szórakozottságot mímelve, cigarettát kezdett sodorni. Majd rágyújtott, s maga elé fújta a füstöt. Minden összeesküdött ellene. Minden a társadalmi erkölcs védelmére kelt. S ő nem tudott kiszabadulni.

Vénlány húga még egyre sírt. Azután szipogásba csendesedett a hangja. Végre fájdalmatlanul, kiégett szemekkel s ölébe ejtett kézzel, maga elé meredt. Tisztában volt vele, hogy életét teljesen befejezte, hogy már csak a kegyelemkenyeres öregség van hátra, diktatórikus természetű nővére mellett.

Felállott. Nővére visszatartotta:

– Maradj még benn, amíg le nem csillapodsz. Ne is beszélj most vele. Nem érdemli meg… Kimart. Egy céda miatt.

Újra visszaültek.

Tiszolci elővette az óráját.

– Ne menjetek még – szólt hozzá Berkenyés kérlelően, először érezte, hogy üres lenne a ház, ha eltávoznának.

– Indulnunk kell, késő lesz, mire hazaérünk – válaszolta határozottan Tiszolci. S felállott, hogy befogasson.

– Irma, készüljetek, megyünk – szólt be az udvarablakon.

– Készen vagyunk – válaszolták amazok. [314]

A nagykorcsma felől cifra ruhás lányok és menyecskék tartottak hazafelé. Egyikük: magas, fekete, villogó szemű menyecske kissé visszamaradt, áthajolt a kerítés felett és bekukucskált. De sietve kapta vissza kendős fejét, mikor megpillantotta a folyosó vége felől közeledő Tiszolcit.

Közben kiléptek a nővérek az ajtón, s egy pillantást sem vetve bátyjukra, megindultak a folyosó vége felé. Ott várakoztak a kocsira.

A kis német ember végre befogta a lovakat, s előállott. Elkezdték felrakosgatni a csomagokat. A porköpenyeges Tiszolci a nagykaput nyitotta ki.

Berkenyés egymagában még mindig ott ült az asztalnál. Barna szemeinek nézése ellágyult, elborosodott. Olyan volt, mint egy székbe hajított, elzüllött ember. Erőtlen, gyönge. Jobb karjával ráhullott az asztalra.

Érezte, hogy legyőzték és összetörték anélkül, hogy harcoltak volna ellene. Elérte a célját, s kihullott belőle minden öröm. Mindenki elfordult tőle, aki valaha hozzá tartozott. Mert szabadulni akart osztályának felfogása alól, idegenné vált közöttük.

Már felrakták az utolsó csomagokat is, de Berkenyés még mindig az asztalnál ült. Akkor lassan feltápászkodott, s ingadozva, bizonytalanul megindult a többiek felé.

– Hát már indultok? – kérdezte sógorától, s úgy érezte, hogy lehűvösödik körülötte az alkonyat. – Még maradhattatok volna.

– Nem, mennünk kell. Késő lesz, mire hazaérünk.

Idősebb nővére lépett hozzája.

– Azután vigyázz magadra, hogy valami baj ne érjen. De mondhatom, hogy csúnyán viselkedtél. No, most magadra maradsz. Nem háborgat ezentúl senki sem.

S már a kocsis felé fordult:

– Készen vagyunk, Hanesz?

– Ja, ja, gnädige…

Berkenyés idegenül lézengett közöttük.

S most már sietve jöttek búcsúzni. A sógor s az idősebb nővér. Mindegyik elvitt magával valamit. Mindegyik után üresebb lett a ház.

Vénlány húga sírva búcsúzott el tőle. Külön-külön megsiratott mindent, amit itthagyott. Hamupipőkés életének minden apró, szegényes, szomorúan fájó emlékét. Berkenyés megremegő karral ölelte vissza. S mikor húga is felszállott a kocsira, úgy érezte, hogy egészen üres lett a ház. S mozdulatlanul, lehajtott fejjel ott állott az induló kocsi mellett, és egyre a lovakat simogatta. [315]

Szerette volna nékik azt mondani, hogy maradjanak. Hogy ne tépjenek el minden szálat a rászakadt nagy idegenben. De akkor oda kellett volna adnia a szabadságát. S szabadságával a kiverekedett asszonyt. Akkor, amidőn még élt, s a sírgödör ízét már ott érezte fonnyadó ínyében. Talán ezt is odaadta volna, s utána leroskadhatott volna a visszaforduló lovak mellé a porba.

De a kocsi már kifordult a nagykapun, s kitért a műútra. A nap már lenyugodott, s a vérvörös bácskai estbe hullón tovaporzottak észak felé a lovak.

Már inteni is hiába intett. Csak állt, megölelte a sarki eperfát, s egyedül maradt. Egészen egyedül.