Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Annak idején, vagy harmincöt évvel ezelőtt Bakoséknál laktunk. Nem volt nagy vagy szép ház, csak egyszerű kis parasztházikó, nádfedéllel, olyan, ahol a konyha a középen van. Innen nyílik jobbról-balról a „kisház meg a „nagyház”, ahogyan mifelénk a kis- és nagyszobát nevezik. Még az elmaradhatatlan „banya” is megvolt a kisházban, padkával, kuckóval, vagyis mindem tartozékával. Valahol kinn, a periférián, csendes kis utcában a Kis-Tisza felé, ahol se aszfalt, de még tégla sincs sehol. De a azért bársonyos, sima, s ez jó volt nekünk, gyerekeknek, mezétláb szaladgáltunk egész nyáron. Ez nem égeti a talpat, mint az aszfalt vagy a tégla, a köröm se ütődik le a lábujjról olyan könnyen, ha meg is botlik az ember… Gombozáshoz se nehéz kivájni a szükséges kis lyukat, mely mellett naphosszat folyt a játék. Az „iskolát” is könnyen be lehetett karcolni, melyben cserepet dobálva ugrándoztunk. Egy világért el nem cseréltük volna a mi utcánkat száz aszfaltos utcáért sem. Még akkor sem, ha egyesek állítása szerint ott jobban forgott a csiga. Nem hittük el. Meg voltunk győződve, hogy a mi utcánkra ilyesmit csak aljas rágalomként lehetett ráfogni. Az hát. Ráfogás az egész, s a facsigákat még nagyobb buzgalommal csapkodtuk a kis ostorokkal. Drót sem volt sehol. Sárkányeregetésnek sorsdöntő körülmény. Megbecsülhetetlen előny. Még métázni is lehetett a lusta, széles-poros kocsiúton, hiszen kocsi naphosszat se járt arra. Büszke, nagy ablakok se ijesztgettek bennünket betöréstől való félelmünkben.

Ellenben tele volt dús lombú, sejtelmesen zizegő, vastag nyakú eperfával, melyeken finom, édes gyümölcs termett…

Játék közben fel-felpenderedtünk, ha megéheztünk, s nem hiszem, hogy az első emberpár különbül élt volna a paradicsomban, mint mi abban az utcában…

Mondom, nem mindennapi utca volt. Hát még az udvar! Tágas, fűvel benőtt, nagy parasztudvar, ugyancsak eperfákkal. Hátul kert. Ez nem a miénk volt, ide tilos volt a bemenet. Mondanom sem kell, hogy azért bementünk. Ugyan nem a kertajtón, hanem a kerítésen, de mit tehetünk róla, amikor a sárga barackok olyan incselkedőn hívogattak. S a baracknak meg van az az Istentől adott csábos varázsa, hogy már zöld korában incselkedik az emberrel…

Csuda kedvünkre való tanya volt ez a Bakos ház nekünk, gyerekeknek. A házigazdát csak hetipiacok alkalmával láttuk. Ilyenkor rendesen bejött Jóska bácsi, ő volt a család feje, amióta az apjuk meghalt. Fiatal, életerős, sudár ember volt, a tavaszon nősült. Éppen virágzott a barack meg a cseresznye, mikor az új asszonyt hazahozta. Bevezette a kertbe is, s egy percre megállottak a nászban pompázó, gyönyörű fák alatt, melyek a legkisebb szellőre is bársonyos fehér pihékkel hintették őket tele.

Jóska bácsin kívül még három kisebb testvér volt. Pali, körülbelül velem egyidős lurkó, azután a Gyura, aki már legénysorba számított, meg Ilka, az eladó lány. Az egy tagban levő birtokot Jóska bácsi kezelte, a fiatalabbak meg szorgalmasan segítettek a gazdaságban.

Amint mondom, Jóska bácsi hetipiacok alkalmával igencsak hazajött. Volt a háznál egy szobácskájuk, ahová a tejet, túrót, subát meg egyéb cókmókot lerakták, meg egy istálló, ahová a két szürkét bekötötték. Mire délre fordult a nap, Jóska bácsi izzadt homlokkal mindent elvégezve jött meg a városból. Már fogott is be, s indult kifelé a szállásra.

Akkoriban az én fogalmaim szerint a szállás egyértelmű volt a földi paradicsommal. Ha jól emlékszem, akkori véleményeimre a döntő befolyást a kóstolónak itt-ott behozott birkatúró gyakorolta. Mert ilyesmi – gondoltam – csak a paradicsomban teremhet. El is határoztam nyomban, hogy ha nagy leszek, kizárólag birkatúrót fogok enni. Sajnos nem lett belőle semmi. Nem tudtam ugyanis még, hogy néha a kukoricakenyér is megteszi, sőt ha az ember éhes, jóság dolgában a birkatúróval is felveszi a versenyt…

A befogás ördöngös műveletét mindenkor igaz áhítattal néztem. Jóska bácsi boszorkányos ügyességgel rakta fel a hámot, és őrült bátorsággal forgolódott a lovak körül. Olyan ügyesen adta be nekik a zablát, vagy faroltatta a rúd mellé, hogy őszinte bámulatomat vívta ki mindenkor. A sok csat, szíj, gyeplő, hám rendre eligazítódott, s csak arra ébredtem fel, hogy Jóska bácsi rám kiáltott:

– Szaladj innen, mert rögtön földoblak a kocsira, oszt kiviszlek a szállásra. Úgyis kell kanász éppen…

Belepirosodtam ebbe a fenyegetésbe burkolt ígéretbe, mely azóta folyton a fejemben kóválygott. És nem is hagyott nyugton többé. Esténként, amikor vacsora s lábmosás után epertől morcos arcomat törölgette az anyám, mindig azzal az áhítatos, szent kívánalommal bújtam az ágyba, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer vinne ki Jóska bácsi a szállásra…

A vizsgák után, éppen aratás előtt ért a váratlan szerencse. Jóska bácsival a szokásos hetipiaci látogatás alkalmával a velem egyidős Pali gyerek is bejött, akivel már régebbről ismeretségben voltam. Mint mindig, most is vele volt a „karikás ustor”, melytől megválni még akkor sem tudott, ha a városba hozta a bátyja. Szájtátva bámultam, mekkorákat durrogat vele az udvarban. Kezembe – nagy könyörgésre – csak egyszer adta. Akkor is néhány percre, csak éppen hogy megpróbáltam a fejem felett megcsavarva egyet durrantani vele. Ahogy azt Pali gyerek is csinálta.

Mondanom sem kell, hogy a durrogás nem sikerült. A mozdulat suta volt, a lendület kevés, s a hosszú ostor lábam köré csavarodva majdhogy orra nem buktatott. Pali lekicsinyelő mosollyal vette el tőlem:

– Hát. Még elpusztijja a csapóját. Pedig éppen tennap fonytam bele újat… Jóska bátyám meg aszonta, ha meglát, hogy a ló farkát cibálom, baj lesz… Kitekeri a nyakam…

Utána addig könyörögtem, míg megmutogatta a fortélyát. Igaz, súlyos áldozatba került, mert egy ceruzát, öt gurcsit meg négy, klikkert adtam érte, de mire Jóska bácsi megjött a városból, puszipajtások, elválhatatlan jó barátok lettünk. Úgyhogy Pali a végén még tegezni is kezdett. Az pedig igazán nagy sor volt…

– Oszt kigyünné a szállásra? – húz félre Pali.

– Ki.

– Nem fész a lovaktú meg a kutyáktú?

– Nem. Majd ott leszet te…

– Hát ott leszek, az igaz… Osztán csak a Bundás hamis… Maj bemék, oszt mingyá szólok Jóska bátyámnak…

Azzal otthagyott. Öt percnyi alkudozás következett ezután, mely Jóska bácsi s az anyám között folyt le. S mikor a kocsi kifordult a nagykapun, boldogságtól piros arccal én is ott ültem a rázós, döcögős parasztszekér saraglyájába…

–––

Az aratás nem is „dologüdő”, hanem talán inkább izgalmas sejtelemmel teli ünnep a szálláson. Az aratást olyanformán emlegeti a mi népünk, mint a nagy ünnepet. Talán még annál is áhítatosabban. Méhrajhoz hasonlóan sürög-forog, hasznoskodik a nagy, sárga kalásztenger közepén megbújó szállási házban kicsi is, nagy is.

Örzse néni két cuppanós csókkal emelt le a kocsiról, s első dolga volt Pali lelkére kötni: vigyázzon rám. Én ugyan bizonykodtam, hogy nem kell énrám vigyázni. Megállok én a magam talpán emberül, vigyázat nélkül is. De egy óra sem telt bele, máris rájöttem, hogy bizony nagy szükségem van Pali pajtásom gyámolítására. A kutyák minduntalan nekem ugrottak, hogy az ereszen túl egy tapodtat se mertem menni. A tarló meg kegyetlen szúrta a lábam, s már az első pár lépésnél felsebzett. Akkor szép sorjában Pali igazította el a dolgok rendjét. Egy nagy karaj kenyeret lopott bentről, s a kezembe nyomta:

–Ha valamelyik neked akar gyünni, csak hajíts neki egy kis darab kinyeret. Oszt ne félj tűle… A kutya sose kapja be a kezedet, ha enni vetsz neki…

Hát ez igaz volt. Még Bundás, a leghamisabb is csodálatosan rövid idő alatt csendes, farkcsóváló kísérőmmé vált. Azután megmutatta annak a fortélyát is, hogy lehet menni cipő nélkül a szúrós tarlón. Semmi. Csak egy kicsit húzni kell a lábat. Ennyi az egész. A szúrós szalmacsutkák engedelmesen lehajlanak így, anélkül, hogy felsértenék a talpat…

Utána megnéztük a kiscsikót, meg a két kisborjút. Meglátogattuk a legelésző birkákat meg a turkáló sok malacot. És így tovább. Mire alkonyodóra szállt a nap. Pali osztályos pajtásává fogadott.

Benn már Jóska bácsi javában osztogatta a parancsot:

– Hónap ezt a darabot vágjuk – mutatott kifelé –, oszt ahogy megettünk, Gyura, Ilka, megyünk kötelet sodrani. Regge háromkó főkelés, én meg Gyura vágjuk, Örzse meg Ilka markot vernek. A két gyerek – ezek mi voltunk Palival – kötelet teriget…

És másnap a rekkenő melegben harsogtak a kaszák. Felülről a pacsirta, a búzatáblák közül meg a pitypalatty szolgáltatta a zenét. Szúrt a nap kegyetlenül. A büszke, sárga kalász magát megadón feküdt az izmos karok elé. A kévék gyors egymásutánban szaporodtak. S mi ketten Palival, hátunkon egy nagy csomó szalmakötéllel buzgón teregettünk a marokverőknek. Eleinte nehéznek éreztem. Meg is izzadtam. Homlokomat nem győztem az ingujjba törülgetni, s egy pillanatig vágyódva gondoltam az otthon hagyott hűvös szobára. De csak egy pillanatra. Megembereltem magam, s egyik kötélcsomó után a másikat szedtem a hátamra. Jóska bácsi néha felém sandított. Erőtől duzzadó karja lankadatlanul suhogtatta az éles kaszát. Eszébe sem jutott megkérdezni, vajon fáradt vagyok-e…

Csak este, mikor vacsorához ültünk, simogatta meg a fejemet.

– Oszt Örzsi – szólt oda a feleségének –, ennek a kölöknek annyi birkatúrút aggyá, amennyit csak ebír…

Nekem azonban aznap este nem kellett a birkatúró. Szédelegve tapogatództam a kisházba a kuckó felé, ahol Palival együtt háltunk. Még meg se vackoltunk, már aludtam…

Vagy tíz nap múlva az aratás befejeződött. A nagyok a sok keresztet asztagba hordták, nekünk, gyerekeknek már azzal kevés dolgunk akadt. Ezért új foglalkozást kaptunk. Hogy olyan nagyon szerettem a birkatúrót, Jóska bácsi a birkákat bízta rám, Pali meg maradt kanásznak a disznók mellett. Ez most már könnyebb s mulatságosabb foglalkozást jelentett. Pali lelopott a lószerszámról néhány rézkarikát, s örök barátsága jeléül egy gyönyörű karikás ostort csinált. Mire az ostor kész lett, bánni is megtanultam vele. Akármelyik malacnak a hasa alá csördítettem.

Ha megéheztünk, be a kukoricásba. A zsendülő zöld kukoricát egy lopott kéve szár tüzénél hamar meg lehetett sütni. Arcom lesült a naptól, talpam megkeményedett. Már nem kellett húzni a lábamat a tarlón…

Szállási gyerekké vedlettem. Nemcsak Jóska bácsi szeretetét érdemeltem ki, de Pali pajtásom megbecsülését is. S az utóbbi volt rám nézve az értékesebb. Előttem nagyobb dolog akkoriban nem létezett, mint Palihoz hasonlóvá lenni.

Körülbelül itt tartottunk már, mikor a mezsgyén összeakadtunk az Iszóval, a szomszéd szerb gazda hasonkorú fiával. Az is birkát őrzött. Nem tudom miért, de egy kis ellenséges érzéssel vártam a jövevényt, aki nyáját otthagyva tartott felénk. Palit már régen ismerte, velem azonban, úgy látszik, nem volt egészen tisztában:

– Ko je to? – fordul Pali felé, rám mutatva.

– Hát ki vóna. A lakónk fia. Oszt most itt van.

– Látom, úrféle – mondja Iszó –, goszpodin csovek… – Ez sértés volt.

– Ki a „goszpodin csovek”? – kérdem fennyegetőleg.

– Ti! Vidim ja! – válaszol Iszó bátran. – A gatyád se olyan, mint az igazi paraszté…

Ez igaz volt. Rettenetesen elszégyenlettem magam.

– Azért durrantok akkorát az ustorral, mint te!

– Az meg ma nem igaz! Nije isztina!

– Próbáljak meg – bizonykodtam.

– Hajdemo…!

A durrogtatás megindult. Iszó gyerek nagyokat csapkodott, de én még nagyobbakat. Egészen belepirosodtunk a virtuskodásba, s Iszó hamarosan belátta, hogy a durrogtatásban alulmaradt!

Birkózni kezdtünk. Földhöz vágtam. Mikor föltápászkodtunk, újból megkérdeztem:

– Elhiszed-e már, hogy nem vagyok goszpodin csovek?

– Nem hiszem. Ne verujem. Csak akkó hiszem e, ha szétválisztod a birkákat…

Kétségbeesetten vettem észre, hogy a nagy s nemes versenyben a két birkanyáj összekeveredett…

Úristen, most segíts! Hogyan válogatom én ezeket széjjel? Mit mond Jóska bácsi, ha elcserélődnek, vagy Isten ments, hiányozni talál belőlük…

Ilyen s hasonló gondolatok cikáztak keresztül a fejemen egy pillanat alatt. Megijedtem, s az ijedtség tétovává tett.

Iszó ujjongott.

–Vidis da ne znas. Evo goszpodin csovek…

Azért megindultam a birkák felé. – Holnap – gondoltam – valami festékkel meg fogom a mieinket jegyezni. – Próbáltam ugyan őket megkülönböztetni messziről, de kétségbeesetten állapítottam meg, hogy lehetetlen. Egyik birka csak olyan volt, mint a másik…

S akkor… mintha az égből küldték volna segítségül az angyalok, úgy jött a Bundás. Okos szemeivel rám nézett. Bizonyára megértette kétségbeesett tekintetemet. Azt meg éppen láthatta is, hogy a birkák felé tartok. Mint a szélvész rontott a birkáknak, s egy perc alatt külön volt a két nyáj…

Iszó megdermedve állt a nagyszerű teljesítmény előtt. Felém jött, s kezet nyújtott. Ez volt eddig életem legnagyobb kitüntetése, melyet méghozzá érdem nélkül kaptam.

Pali pajtásom is egészen el volt lágyulva. Valahogyan éreztem, hogy büszke rám, amiért nem vallott velem szégyent. Én meg a Bundást simogattam, mert nélküle alighanem lemoshatatlanul rajtam maradt volna a „goszpodin csovek”. Ennél pedig csúnyább csúfnevet szállási emberre nemigen lehet akasztani.

Lovaggá azonban csak másnap ütöttek.

Ahogy korán reggel kihajtunk, Pali gyerek az inge alól kihúz valamit. Felém nyújtja:

– Ehen, ezt húzd fő. Kihoztam egy gatyát az enyimbű. Nem akarom, hogy valaki megest valami siglajc úrfinak nézzen itt, a szálláson. Örzse nénémnek meg ne szólj. Mer nem tudja, hogy kihoztam…