Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

I.

Mintha valami föld alatti erők lendítenék, irányítanák a világ sorsát, zúg, forrong és eruptív kitörésekben lendül előre vagy hátra az európai kontinens társadalmi és politikai élete. Hogy az újjászületés jelensége-e, vagy a végpusztulásé ez a világforrongás, azt nem lehet még tudni, most még csak azt látni, hogy valami ismeretlen cél felé rohan a világ borzalmas kíméletlenséggel, amelynek kísérőjelenségei a gazdasági pusztulás, a nyomor, a demokrácia bukása, a szélsőségek feltörése a hatalomra, politikai erőszakosságok rendszerének bevezetése és az emberek millióinak éhező jajkiáltása.

Két ellentétes szélsőség küzdelme folyik az előtérben: a jobboldali reakcióé és a baloldali marxizmusé. Európa keletén a marxizmus jegyében próbálják a világ reneszánszát megépíteni, Nyugaton pedig a jobboldali diktatúrák erőszakkal vissza akarják állítani az elnyomáson alapuló rendszereket. Vagy talán maguk sem tudják, mit akarnak, csak a képtelen és elviselhetetlen állapotoktól támadt szabadulási vágy hívta életre azokat a kétségbeesett kísérleteket, amelyek ma még céltalanul és programtalanul kezelik a hirtelen kezükbe került hatalmat.

De nem is az a fontos, hogy mit akarnak, hanem hogy mit fognak végül is elérni. „Mi lesz a vége, hová vezetnek ezek az állapotok, hová jut a világ, a pusztulásban-e, vagy a jobb és szebb életbe?” – ezt kérdezi magában ma minden gondolkodó ember. Mert mindenki érzi, hogy átmeneti állapot a mostani, csak nem tudni, mi felé vezet az átmenet. Évek óta napról napra nagyobb a világ népének nyomora, napról napra több a munkanélküli, kevesebb a fogyasztó, növekszik és bonyolódik a sokféle válság, a régi polgári ideológia csődöt mondott, új világnézetek alakulnak ki, új erkölcsi orientáció felé tapogatózik a világ, a társadalom és a termelés régi épülete felborult, és a nagy káoszban nincs program, nincs terv, nincs egységes, összetartó akarat a kibontakozásra. Azt lehetne mondani, hogy teljesen ötletszerűleg, minden vezetés, irányí[299]tás és cél nélkül haladunk a bizonytalan jövő felé, az emberiség sorsának irányítása nincs többé emberek kezében, mert nincs vezér, nincs olyan lángész, aki meglátná váteszi jövőbelátással, hogy merre kell mennünk. Az emberiség pedig kétségbeesve a jelen elviselhetetlensége és a jövő bizonytalansága fölött, riadtan kérdezi: „hová megyünk, merre visz az út, mi lesz velünk, mi lesz a gyermekeinkkel?”

II.

Aki a beteg szervezetet megvizsgálja, és prognózist akar adni a betegség kimeneteléről, annak először diagnosztizálni kell. Meg kell állapítani a baj okát, meg kell találni a kórokozót, aztán lehet csak hozzáfogni a kezeléshez. A mai társadalom betegségének okát igen sokan a háborúban vélik feltalálni, azt hiszik, hogy a nagy világháború a maga szörnyű materiális és morális pusztításaival minden baj forrása. Pedig tévednek, mert már a háború maga is okozat volt, a betegség egyik tünete, talán kezdete annak a folyamatnak, amely az egyetemes kórokozónak, amely a többi beteges jelenséget: a gazdasági válságot, az erkölcsi felfogások csődjét, a mérséklet és türelem gondolatának bukását, az egész gazdasági és társadalmi felfordulást okozta.

Nem nehéz rátalálni erre a nagy okra, amely mindenért felelős. Kétség sem fér hozzá, hogy ez az ok – mint a történelmi materializmus szerint minden egyéb – gazdasági természetű. Hiszen az már nem szorul magyarázatra, hogy a háború gazdasági okokból tört ki, piacokat kerestek a nagyban termelő államok, mert a termelésük egész mennyiségét nem tudták elhelyezni az addigi piacokon. Már a háború előtt többet termeltek, mint amennyit elfogyasztani tudott volna az emberiség, tehát a fegyverek segítségével kerestek módot, hogy el lehessen adni mindent, amit előállítanak gyáraikban.

Azaz hogy ott volt a baj, hogy a vásárlóképesség hiányzott, nem volt elég a fogyasztó. Hiszen még a mai racionalizált termelés mellett sem képesek a gyárak és üzemek annyit termelni, amennyit az emberiség elfogyasztani ne volna képes. De az emberek nem fogyasztottak annyit, amennyit tudtak, sőt szerettek volna, mert sohasem kerestek eleget ahhoz, hogy igazán jól élhessenek belőle. A termelésben mindig az volt az elv, hogy minél kevesebb bérért minél több munkát kapjon a termelő, más szóval, hogy minél nagyobb legyen a haszon. Ez az elv érvényesíthető volt addig, amíg a fogyasztás nem jutott válságba, amíg a kevés munkabér mellett is minden munkás munkához jutott, és fogyasztani tudott. De [300] a termelés fejlődésével, a gépek feltalálásával, a racionalizáció révén egyre nehezebb lett a helyzet, mert a munkaerő feleslegessé vált, viszont ezzel a termelés elvesztette a fogyasztót. A technika fejlődésével voltaképpen az emberiség helyzetének kedvezőbb alakulását kellett feltételezni, hiszen a gépek megszabadítottak bennünket a fárasztó munka legnagyobb részétől, a valóságban azonban az emberek egyre csak nehezebb sorsra jutottak, mert a géptechnika fejlődése a munkanélküliség terjedését és ezzel óriási nyomort okozott.

Ma már az a helyzet, hogy ha az egész termelést racionalizált gépekkel bonyolítanák le, ha az összes gépeket racionalizálnák, akkor az emberiség egész szükségletét az összmunkásság napi két-három órai foglalkoztatásával ki lehetne elégíteni. Ha tehát mindenütt, az egész világon a naponta háromórai munkaidőt vezetnék be, akkor is bőségesen jutna minden szükségletre az elért termelésből. És a technika további fejlődése megadja azt a kilátást, hogy a jövőben minden emberre csak napi egy óra munka jutna. Viszont ha fenntartják a napi 8–10 órás munkaidőket, akkor az emberiség kilenc tizedrésze munka nélkül maradna.

A gazdasági konfliktus tehát abban áll, hogy a gépek fejlődésével meg kellene változtatni a termelési elveket, de erre a termelő nem hajlandók. Ha egy munkásra csak egyórai munka jut naponta, és ezzel annyit termel, amennyit eddig tíz óra alatt termelt, akkor egy óra munkáért kellene neki megadni azt a bért, amit eddig tízórai munkájával keresett. Ebben az esetben mindenki fogyasztana, nem jutottunk volna el a fogyasztás válságához, és nem lenne munkanélküli munkás. De ehhez új moralitás kellene, új erkölcs és új társadalmi felfogás. Csak az az ember tud belenyugodni abba, hogy a munkás napi egyórai munkából megéljen, és családot tudjon eltartani, aki szakít az eddigi ideológiával, és új világnézetet vall. Aki elfogadja azt a tételt, hogy senkinek sincs joga dúslakodni, amíg éhező van, hogy senkinek sem jár több, mint amennyit munkája ér, de annyi mindenkinek jár, aki belenyugszik abba a gondolatba, hogy ha egyszer minden igényt ki tud elégíteni a termelés, hát akkor ne legyen senki, akinek kevesebb jut ki az élet fizikai és lelki szépségeiből, mint másnak, hogy a termelés eredménye közkincs, amelyből minden ember egyformán meríthet, hiszen a forrás sohasem fogy ki.

Ez azonban a mai ideológia mellett el sem képzelhető. A mai ember nem fogadja el az egyenlőség gondolatát, azt, hogy minden embernek ugyanannyi jár a munkájáért, ha egyszer telik. Hogy például a munkás is úgy élhessen, mint a mérnök vagy maga a gyáros. Valahogy az a helyzet, hogy a gépek lehe[301]tővé tennék az emberi sors hallatlan javulását, de az emberi gondolkodás ezt nem hajlandó elfogadni, és a gépipart ellenségének tekini. A mai helyzet az, hogy abbahagyták a gépek racionalizálását, nehogy nagyon sokat termeljenek, és megkönnyítsék az emberiség helyzetét. A brazíliai kávét a tengerbe dobják, az amerikai búzát mozdonyok fűtésére használják, a fölösleges tejet a csatornákba öntik, nehogy olcsóbb legyen minden, és az emberek nagy tömegei könnyebben hozzájussanak.

A technika fejlődése révén az a helyzet, hogy jónak kellene lenni a világhelyzetnek, jólét és bőség uralkodhatna a világon, a valóságban azonban soha nem tapasztalt nyomor uralkodik, az emberek százmillióinak nincs mit enni, az emberek között hihetetlenül nagy a gyűlölködés, sehol a legkisebb rend és nyugalom, és a világ új háborúra készülődik. Mindez pedig azért, mert nem tudott az ember alkalmazkodni lelkileg, gondolkozásában, érzésében, morális felfogásában a megváltozott termelési viszonyokhoz. Ez minden bajunknak és gondunknak az oka, ez a meg nem értés, ez a pszichológiai kialakulás hiánya a gazdasági átalakulással egyidejűleg. Ha egyszerre megértené és elfogadná az egész emberiség, hogy most itt van az igazi egyenlőség, szabadság és az egyenlő jólét ideje, hogy nem kell irigyelni mások jólétét, hisz magunknak is részünk van benne, hogy az étel ne abban a tudatban essék jól, hogy másoknak nem jut belőle, egyszóval, hogy önzetleneknek, megértőknek, igazi krisztusi értelemben vett testvéreknek kell lennünk valamennyiünknek, akkor minden baj megszűnne, de éppen ez az, amire képtelen az emberiség.

III.

Mert ehhez egy másfajta emberre van szükség, egy új embertípusra, egy nemesebb, igazibb, megértőbb, önzetlenebb embertípusra. A mai ember lényege az önzés, ezzel születik a világra, és ezzel hal meg. Az önző embernek el kellene tűnni, és átadni helyét az önzetlen, altruista embernek, ha az új világ kialakulását el akarnánk érni. Gyökeresen, lelke fenekéig meg kellene változni az emberiségnek, ha az eszményi emberi életet akarja elérni.

Az ember születésénél magával hozza az eredendő bűnt: az önzést. Önző emberekkel pedig nem lehet önzetlen dolgot alkotni, nem lehet igazságtalanságra született emberektől igazságot várni, nem lehet egyenlőségről beszélni ott, ahol mindenki mások fölé akar emelkedni. Hogy az emberiség boldog korszaka eljöhessen, új emberré kell átváltoznia a régi [302] embernek, új sajátságokkal, új erkölcsökkel, új világfelfogással és új termelési, fogyasztási, szóval új társadalmi rendszerrel.

Csak az a kérdés, lehet-e remélni, hogy valaha is eljutunk odáig, hogy a mai ember helyébe más embertípus lépjen, lehet-e várni olyan átalakulást, amilyen ehhez szükséges? Vajon el lehet-e érni, hogy már születése pillanatában másfajta legyen az ember, mint ami? Ez az a kérdés, amelytől függ minden, amely meghatározza, hogy hová jutunk, merre megyünk, mi lesz belőlünk.

Lehet-e az emberiség belső, egyéni, lelki berendezésében olyan változásra számítani, hogy be tudja járni azt a távolságot, amely a méhtől a hangyáig vezet? Mert nagyon jól tudjuk, hogy a hangya az az eszmény, amely felé az emberiségnek törekednie kell. A hangya társadalmi és termelési rendszere az igazság és egyenlőség alapján áll. A hangyák közt nincs különbség hangya és hangya között, ott mindenki egyaránt dolgozik, és egyenlően osztozkodik, ott teljes a munka- és jövedelemmegosztás. Ezzel szemben a méhek igazságtalan társadalmat alkotnak, ott vannak dolgozók, és vannak herék, akik mások munkájából élnek. A méhek társadalma sokban hasonlít az emberéhez, a hangyáké pedig az elképzelt eszményi társadalmi rendhez, és ha az ember a méhektől a hangyák rendszerére térne át, akkor érné csak el azt a célt, amely felé törekszenek az utópisták.

Vajon lehetséges-e ekkora átalakulás? Vegyük például megint a méheket, és el lehet-e képzelni, hogy valaha a méhek feladják az igazságtalan társadalmi rendszerüket, és áttérnek a hangyák társadalmi berendezésére? Például ha akadna egy olyan méh, amely elkezdene agitálni a munkásméhek között, és felszólítaná őket, hogy ne dolgozzanak a herék részére, lázadjanak föl, és amit termelnek, azt maguk fogyasszák is el. Vajon lehetséges-e ez? Nem lehetséges. Mint ahogy az sem képzelhető el, hogy egy-két erőteljesebben kifejlett hangya szolgaságba kergetné a többieket, és arra kényszerítené, hogy nekik dolgozzanak, őket tartsák el munka nélkül.

Nem lehet ilyesmit elképzelni, mert úgy a hangyának, mint a méhnek megvan a maga társadalmi egyénisége, másképpen nem tudna élni, mint ahogyan él, mert ez felel meg a természetének, társadalmi egyéniségének. Azt mondhatnánk, hogy a méh kapitalista, a hangya pedig szocialista lény. Nem lehetetlen, hogy a természet minden állatnak megadta a maga társadalmi egyéniségét, amely meghatározza a társadalmi és termelési rendszerüket. Felmerül a kérdés, nem így van-e az embernél is? Nem adott-e a természet az embernek is megvál[304]toztathatatlan társadalmi egyéniséget, és így nem hiábavaló-e minden törekvés, amely az ember lelki konstrukciójának, ideológiájának, társadalmi és termelési egyéniségének megváltoztatását tűzi ki céljául? Nem kell-e abbahagyni minden törekvést, amely más világot akar teremteni az emberi társadalomban, amely igazságosabb és egyenlőbb emberi társadalomra irányul, amely az emberi gondolkodást megváltoztatni, az emberi önzést megszüntetni kívánja?

IV.

Csakhogy az ember éppen abban különbözik a többi állattól, hogy fejlődőképes. A hangya társadalma, lehet, igazságosabb és szebb az emberénél, de az sohasem fejlődhetik, sohasem érhet el egy magasabb fejlődési fokra. A hangya millió évek előtt is ugyanolyan volt, mint ma, ugyanúgy élt, dolgozott és gondolkodott. Ezzel szemben a Neander-völgyi ember legalább annyira különbözött a mai embertől, mint a hangya a méhtől. Az ember máig is meg tudott tenni akkora utat a fejlődés terén, mint amekkora az út a méhtől a hangyáig. Miért ne tehetne meg hát még egyszer akkora utat, hiszen a fejlődés ma sokkal gyorsabb tempójú, mint ezelőtt, és a fejlődést a körülmények sürgető kényszere is gyorsítja?

Van ennek a fejlődésnek egy hatalmas eszköze, ami megint csak az ember tulajdonsága, ami olyan kovásza, élesztője a haladásnak, a fejlődésnek, amely feltartóztathatatlanná, erőteljessé, lendületessé teszi ezt az egészséges átalakulást. Ez a hatóerő a kultúra. A kultúra teszi a lelkeket nemesebbé, a szíveket jobbakká, a gondolatokat megértőbbé, általában belátóbbá, szelídebbé, áldozatkészebbé, altruistábbá teszi az embert. A kultúra már régen megértette, merre vezet a fejlődés útja, már régen ezt az irányt szolgálja, régóta iparkodik az emberekből az önzést kiirtani, régóta törekszik az igazságra és egyenlőségre.

A kultúra tehát az a fegyver, amellyel a jobb világot, az új világot, a gazdasági és társadalmi káoszból való kiszabadulást ki lehet küzdeni. A kultúra terjedésével lehet a mai emberből megteremteni az új embertípust, amelyre okvetlenül szükség van az új világrend diadalához. A kultúra a lelkek nevelője, az emberiség Mózese, mely kivezeti az emberiséget a szolgaság országából a tejjel-mézzel folyó Kánaánba.

Aki az emberiség sorsáért aggódik, aki szolgálni akarja a jobb jövő ügyét, aki vágyik a mai zűrzavar megszüntetésére, aki meg akar szabadulni a mai válságok fojtó karjaiból, annak egy kötelessége van: segíteni a kultúra fejlesztését, [304] megerősödését, minden erejével közreműködni a kultúra munkájában. Mert ez az egyetlen módja az új rend, az új világszemlélet és az új erkölcs mielőbbi kialakulásának. Ettől függ az emberiség jövője és boldogulása.

Nem akarjuk azt mondani, hogy ez az egyedüli hatóerő az új világ kialakulásában, mert vannak még más tényezők is, mint a gazdasági szükségszerűség, a válság elviselhetetlen nyomása, a tömegek egyre növekvő nyomora és elégedetlensége stb. De a kultúra talán a leghatásosabb tényezője ennek a fejlődési folyamatnak, és ami vitathatatlan, a kultúra terjedése teszi az átmenetet simábbá, nyugodtabbá és a megrázkódtatásokat elviselhetőbbekké.

A kultúra pedig, mint élő szervezet, fejlődik lendületesen. Szinte magától terebélyesedik, erősödik, mint ahogy a seb magától gyógyul. A veszélybe jutott emberiség életösztöne termeli ki a kultúrérdeklődést, a kultúra szeretetét az emberekben, mert tudat alatt érzik, hogy ez a gyógyulás eszköze. Soha akkora kultúrélet nem volt a világon, mint most, a válságok és pusztítások idején. És ez a legvigasztalóbb jelenség az általános pusztulás közepett. Éppen ezért nem kell félni az emberiség jövőjétől, nem kell attól tartani, hogy vesztébe rohan a világ. A jövő rendbe jön, az bizonyos, csak az átmenet lesz borzalmas, amíg odáig eljutunk, nagyon sokat fogunk még szenvedni és nélkülözni. Ami utána jön, az nagyon szép lesz, utódaink már egy tökéletesebb világ tökéletesebb emberei lesznek.