Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. május) 5. szám, 289–360. p.

A délszlávországi magyar írók testvéri szeretettel köszöntik a PEN Klub dubrovniki kongresszusára összegyűlt írókat. Anche noi siamo scrittori, ha mindjárt kevés számban, ragyogó nevek nélkül, de ebben az országban délszláv testvéreink mellett mi is álmodunk, alkotunk, mi is egy jobb és szebb holnap építői szeretnénk lenni

A délszlávországi magyarság javarészt szegény földműves, iparos és napszámos nép, melynek kultúrigényei nem lehetnek nagyok. A magyarok ezen a területen sohasem éltek önálló kultúréletet. Budapest közel volt, talán a régi Magyarország egy területe sem állt annyira a főváros centripetális kultúrhatása alatt, mint éppen Bácska és Bánát, amelyek Délszlávország részei lettek. A társadalmi viszonyok mellett ez az utóbbi körülmény is erősen hátráltatta, hogy a délszlávországi magyarok olyan önálló irodalmat, saját kulturális életet teremtsenek, mely létfeltételeiknek és a megváltozott viszonyoknak legjobban megfelel.

Az első komoly, öntudatos irodalmi vállalkozás a Vajdasági Írás megindítása volt 1928-ban. Ez az irodalmi szemle céljául tűzte ki, hogy önálló magyar irodalmat teremtsen, hogy szakítson a régi pesti centralizmussal, és elsősorban népünkkel, annak problémáival, fájdalmaival és vágyaival foglalkozzék. Népünkről – népünknek. Ez a célkitűzés roppant merész volt, mikor régi, megkövesedett előítéleteket és eszményeket kellett ledönteni az írók és olvasók lelkében. Lassan mégis közeledtünk a célhoz, mert be kellett látnunk, hogy hiába tartozunk az egyetemes magyar irodalom munkásai közé, munkásságunknak csak akkor van jogosultsága, ha önállósítjuk magunkat, ha elszakadunk a múlt eszményeitől, ha a jelenben élünk, és népünk, földünk felé fordulunk.

A Vajdasági Írás, sajnos, csak két évig élt, közönségünk akkor még kevés megértéssel fogadta ezt az új célkitűzésű folyóiratot, de az az evolúciós folyamat, amelyet a Vajdasági Írás megindított, tovább folytatódott. Az irodalom ugyan egyelőre a napisajtó keretei közé szorult, de az írások színe, levegője már megváltozott, már érezni lehetett az új élet lüktetését. [297]

Tavaly megindult második irodalmi szemlénk, a Kalangya. A Vajdasági Írás nyomdokán, de több hittel, megerősödött írótáborral és közönségünk egyre növekvő megértésével. Új tehetségek tűntek fel, és ezek a kötetlen fiatalok, akiket már nem feszélyeztek a tegnapi eszmények, friss lendületet adnak a fejlődésnek. Ebben az évben már a könyvkiadás sokáig vajúdó kérdése is megvalósult. Megalakult a Jugoszláviai Magyar Könyvtár, amely havonként egy könyvet ad ki, és a Kalangya Könyvtár, mely négy könyvet jelentet meg évente. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy ezek között a könyvek között több olyan értékű is akad vagy fog akadni, amelyeknek sikere áttöri majd országunk határait.

A napisajtó is szívesen ad helyet íróink munkáinak, úgyhogy a délszlávországi magyar irodalom keretei, fejlődési lehetőségei ma már teljesen kiépültek.

A délszlávországi magyar írók nemes kötelességüknek, külön elhivatottságuknak érezték, hogy hidat verjenek a magyar és délszláv kultúra közé. Úgy a Kalangya, mint a napisajtó állandóan közli a délszláv irodalom termékeit művészi átültetésben, sőt több fordítás könyv alakban is megjelent, mint például a modern szerb költők antológiája, több színdarab és útleírás.