Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

(Latinovicz Fülöp visszatérése. Minerva kiadás Zágreb)

Miroslav Krleža az eltűnő horvát polgárságot írja meg műveiben, megdöbbentően erős naturalizmussal és rengeteg drámai, dinamikus erővel. Tragédiái kirobbanásában sokszor bántó a rémtörténetek megközelítése, polgári alakjai rettenetesen pusztulnak el, szinte a rémregények hátborzongató hangulatát érezzük.

Latinovicz Fülöp visszatérésében is egészen a rémregényig fejleszti a drámai feszültséget, érezzük, amint alakjai ellenállhatatlan erővel sodródnak valami szörnyű és megrázó tragédia felé. Latinovicz Fülöp, a festőművész kora ifjúságában elszakad hazulról, egyetlen ifjúkori kilengése elég ahhoz, hogy moralizáló (de polgári szempontból csak takargatottan morális életet élő) édesanyja ajtót mutasson neki, és kizargassa a nagyvilágba, Latinovicz Fülöp bejárja a nagyvárosokat, és megöregedetten – negyvenéves korában már öreg, akár az osztálya – tér vissza a horvát kisvárosba, ahol sár, sár és sár van. Úgy érezzük hogy valami irtózatosan nagy és széles örvénybe jutottunk ezzel az élettel együtt, ez az örvény eleinte széles hullámokban kering körbe, a cselekmény menete is lassú, az elbeszélés is széles körben kering a tragédia körül, hogy aztán a könyv vége felé egyre szűkebbé váljon a cselekmény, egyre gyorsabbá fokozódjék a menete, míg végül minden beletorkol a szörnyű tragédiába, és megint csak a rémregényszerű finisbe.

Mélységes és tragikus, ahogyan Krleža Latinovicz Fülöp szemével láttatja a dolgokat, mindenesetre azonban jellemző. Valahogyan Georg Grosz minden leplet lerántó, keserű karikatúrái tűnnek fel előttünk, ahogyan olvassuk ezeket a sorokat: „Járnak-kelnek az emberek, és homályos belükben megfőzött tyúktojást, fejeket, szomorú madárszemeket, marhacombokat cipelnek, tegnap ezek az állatok még vidáman csapkodtak a farkukkal, a tyúkok haláluk előestéjén kotkodácsoltak a tyúkketrecekben, és most mindennek vége szakadt az emberi belekben, s mindezt a mozgást és falást egy szóval úgy hívják: élet a nyugat-európai városokban, egy régi civilizáció alkonyában.”

Ezzel a megrokkanással tér haza Latinovicz Fülöp festőművész a pannon síkság sáros kisvárosába anyjához, mert torkig van a piszkos nagyvárossal, és ismét meg akar érni odahaza, a kostanjevaci szőlőben egy gazdag, csendes, borral dúskáló őszt, Mert a nyugati álkultúrával és álcivilizációval is torkig van, s [282] azt hiszi, hogy talán még odahaza, a sáros pannon síkságon megtalálja azt, amit elvesztett: az egyensúlyát. Ezt mondja: „Az emberek lakkozzák a körmüket, mint régi keletiek, márványkádakban fürdenek, fűtött kocsikban utaznak, keserű gyomorerősítő likőröket isznak, igazában azonban fogalmuk sincsen arról, hogy mi az élet valósága, és hogyan kellene élni!”

Ezzel a keserű csalódottsággal és hittelenséggel jön haza, ahol megnyugvást keres, de megnyugvást nem találhat, hiszen mindaz, amit itthon talál, szintén hazug, haldokló, hitét és erejét vesztett társadalom, üres és lélektelen. Már amint megy Kostanjevacra, és a falusi kocsis elmeséli neki babonás rémtörténeteit Rudolf királyfiról és egyéb rémtörténett ízű legendáról, kiábrándítja, aminthogy kiábrándítják ifjúkori emlékei, a rabságot jelentő iskola, a pubertás keserű emlékű korszaka, és lapról lapra inkább érezzük, hogy növekszik és halmozódik a tragédia. Saját édesanyját sem tudja édesanyjának látni, emberi gyengeségeit mindig észreveszi, és ha megfestené, csak pszichoanalitikus karikatúrát tudna festeni róla. S közben a háború előtti közelmúltból visszamaradt horvát középosztályt és nemességet rajzolja meg reális színekkel, és ahol lírát adna, ott is a csalódás keserű szószával önti le a képet. A fecskét, amelyről mindannyian mint a legkedvesebb, bájosán csicsergő madárról beszélünk, a rovarok szemével nézi, és irtózatos ragadozót lát benne, amely naponta a: rovarok seregét pusztítja el.

Ellenállhatatlanul el kell érkeznie a lecsúszott egykori nagyúrig, Ballocsanszkiig és Bobocskáig, a kaszírnői állásba züllött egykori dámáig, aki romlott műveltségével maga köré vonja a néhány intellektuelt, de aki közben az erdészlegény ölelését sem veti meg. S már érezzük, hogy szűkülnek az örvény körei, Kyriales, a pompás koponyájú orosz emigráns és egykori egyetemi tanár sötét és nem egészen indokolt okokból vonat elé veti magát, és mindennek végén Ballocsanszki, aki valamikor a családját hagyta el Bobocskáért, átharapja kedvese torkát, mikor az őt is el készül hagyni. Az örvényben eltűnik minden, és eltűnik Latinovicz Fülöp kerengő sorsa is, ott a rémkép, a díványon átharapott torokkal, holtan Bobocska és előtte megtörten Latinovicz Fülöp, aki még pár perccel előbb anyjának is szemébe vágta a legszörnyűbb igazságot, amit fiú anyja szemébe mondhat…