Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

(A Ma regénye – Sava Miljadev, Zombor)

A szerző az előszóban azt írja, hogy regényében rá szeretne mutatni arra az útra, amely a ma káoszából kivezet, „enyhítő: gondolatok-at akar adni az olvasónak, de ha csalódna is, ha, zsákutcába vezetne az út, ő „mégis megmarad az ösvényen, melynek valódiságát egyedülinek találja.” (Az idézet az eredetiben első személyben).

Ilyen bevezetés után valami társadalmi utópiát várunk, egy modern vajdasági Edward Bellamyt, aki új Looking backwardjával új utakat mutat a tökéletesebb holnap felé, egy eredeti társadalmi elmélet lelkes, csökönyös hívének és harcosának forradalmi írását. Az olvasónak azonban csalódva kell megállapítani, hogy minderről szó sincs. Két szerelmespár története ez a regény, semmivel sem több, nincsen benne utópia, marxizmus, so[279]vinizmus, autarkia, etatizmus, kisebbségi kérdés, ha mindjárt ott is áll a cím alatt: a Ma regénye. A szerzőnek semmiféle útja, célja sincs, befejezett világszemléletről, dialektikai törekvésekről vagy politikai irányról beszélni sem lehet. Igazán nem értjük, milyen kivezető ösvényre céloz Bérczy Tibor, amely szerinte megváltást hozhat az emberiségre, mert ő semmilyen irányban, semmilyen ösvényen nem megy. Regényének talán éppen ez a legnagyobb fogyatékossága. Ügyetlen dolog volt erre a fogyatékosságra felhívni az olvasó figyelmét.

A regény a szerző szerint a mában történik meghatározott színhely nélkül. Két szerelmespár sorsa játszódik le ebben a határozatlan miliőben, és a két, párhuzamosan pergő sors maga a regény. A két szerelmespár sorsa merőben ellentétes. Az egyik vigasztalanul tragikus, a másik derűs, és apró zökkenések után eljut a megszokott happy endhez. Pistának szegény özvegy édesanyja van, aki mindenét feláldozza, csakhogy Pista végezhessen, és megszerezhesse a mérnöki diplomát. Pista hamarosan meg is kapja oklevelét, és reméli, hogy nemsokára állást fog kapni, amikor majd elveheti szerelmesét: Mancit. Manci eddig egy gyárban mint tisztviselőnő dolgozott, de a gyár megbukik, igazgatója öngyilkos lesz, a tisztviselőnő elveszti állását. Pista pedig nem jut álláshoz. Várás. Nyomorgás. Pista megőrül, anyja meg-hal, a magára maradt Manci végül bordélyházba kerül. Ezzel szemben Tamásnak jó állása van a Schröder-cégnél, ahova Irma, egy tönkrement földbirtokos lánya is belép. Igaz, hogy Tamás elveszti állását, de hamarosan másikat kap, Irma örököl, és roppant ügyesen intézi dolgait, úgyhogy a boldog, gondtalan házasságnak már semmi akadálya. Az árny és fény eme romantikus játékában semmi célzatosság sincsen. Mind a négy szereplő egyformán becsületes, és hiányos lelki rajzukban semmi foltot, gonosz jellemvonást sem látunk. A régi romantikusoknak volt valami erkölcsi igazságszolgáltatásuk is, Bérczy Tibor regényében azonban a tragikus sors nem jelent bűnhődést, a boldogság nem jelenti a nemes erkölcs jutalmát és diadalát. Minden a véletlen műve, értelmetlen esetlegesség, a szereplők semmiféle befolyással sincsenek saját történelmükre. Ez mint tétel igaz is lehet, de a tétel illusztrációja nem szerencsés. Mert Bérczy Tibor szinte szertelenül romantikus, nemcsak szereti, de túlozza is a claire-obscurt, s így elszakad minden pozitívumtól. Az élet igazságát azonban nem lehet szélsőségekkel, döbbenet és hatáskereséssel bizonyítani.

Bérczy Tibor döbbenetet és hatást keres, ezért még régi rémdrámakulisszáktól sem riad vissza. Bordélyház. Tébolyda. Útonállás éjjel stb. Nem érzi, hogy ezek a rikító színű kulisszák már rég elkoptak, és a múlt század kelléktárába valók. Talán már [280] Ponson du Terrail is reálisabban látott meg egy elmegyógyintézetet, mint az 1933-as jelennek regényírója. Bérczy Tibor idegszanatóriumában minden betegnek „rögeszméje” van (milyen egyszerű tudománnyá unalmasodik elgondolásában a pszichiátría!), és jellemző a szerző minden pozitívumot elhanyagoló magabízására s az ebből fakadó tájékozatlanságra, hogy a látogató főorvost egy ápoló kalauzolja a „nagyhírű és ideális berendezésű elmekórházban” (amely egy sorral lejjebb már szanatóriummá vedlik). És ez az ápoló magyarázza el az orvosnak a betegséget, sőt a végén odateszi a prognózist is. Szinte előadást tart a tanulni vágyó főorvosnak a „rögeszmék”-ről meg a „rohamok”-ról.

Több apróbb tudatlanságot, naivságot sorolhatnék még fel, amelyek a szerző talajtalan és időszerűtlen romamticizmusából burjánzanak, de célom nem lehet szórakoztatás vagy kicsinyeskedés, hanem puszta értékmegállapítás. Ezért rá kell térnem Bérczy Tibor határozott írói erényeire. Ezek közül elsősorban azt a folyamatos, gördülékeny stílust kell felemlítenem, amely különösen mai fiataljaink között ritkaságszámba megy. Általában a regény megírása ügyes, a fiatal írónak nagy szcenikai érzéke van, találóan állítja be az eseményeket, változatosain pergeti a képeket, úgyhogy a regény nem unalmas olvasmány. A megkomponálás, a szerkezet sem eshet kifogás alá. Noha a szereplőknek jellemfejlődéséről, lelki konfliktusairól nemigen beszélhetünk, a regényben állandóan van mozgalom, cselekvény. Ez mindenesetre technikai készségre vall.

A ma regényét, persze, nem lehet pozitívumok, realitások és bizonyos világszemlélet nélkül megírni. Abból még nem lesz a ma regénye, ha a ma gyakoribb újsághíreit illesztjük be egy történet keretébe. A ma regényében – elképzelésünk szerint – a ma kaotikus lelke lüktet és lázadozik, a ma regényében tömegek élnek és senyvednek, mozognak és átkozódnak, társadalmi rendszerek recsegnek, és egy régi világ vonaglik delíriumos haláltusában. Ezt a regényt megírni nem lehet Bérczy Tibor feladata vagy célkitűzése.