Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

(A Jugoszláviai Magyar Könyvtár II. kötete)

Mintha kikötöttünk volna az emlékezés szigetén. Úgy szálltunk be a bárkába, mikor ezt a könyvet kezűinkbe vettük, ahogyan Watteau elképzelte az Embarquement pour Cythére című képén, s ez a watteau-i lágyság, langyosság és ezüstös fényjáték végigkísér a könyvön. Sz. Szigety Vilmos oly forrón, annyi rajongással szereti a múltat, mint Watteau, a szerelem kitagadottja a szerelmes életet. Nem távolodik el a természettől, de a valóság és a művész között ott lebeg a „megszépítő messzeség”. Csak a nagy, örök rajongók tudják betartani ezt a távolságot, mert félnek, ha közelebb hozzák rajongásuk tárgyát, ha az a premier plán nagyított közelségébe kerül, akkor a valóság megöli a távolságban tisztán, reménytelenül libegő, ragyogó alakokat.

Különös, fátyolos őszi nap világit ebben a könyvben, de az alakok ezenkívül valami belső fényt is kapnak, mintha suhanó lelkűk világítana misztikus melegséggel. A táj elmosódó, a régi Becskerek, a régi Torontál kontúrjai szétfolynak, a Demkó-ház szobáit éppoly homályban és bizonytalanságban hagyja, mint a Plank-kert sétaútjait. Szigethynél csak az emberek a fontosak, és sohasem a kulisszák, az emberek viszik lelkükben a múltat, azt a már hihetetlennek látszó, régi világot, melynek olyan nagy rajongója és páratlan krónikása Sz. Szigethy Vilmos.

Egészen sajátos Szigethy múltidézése. Kifogyhatatlan, fáradhatatlan a vármegyei alakok megjelenítésében, mindig újabbak és újabbak jönnek, az emlékezés filmtekercse végtelennek látszik. Az előszóban azonban panaszkodik, hogy maroknyi az a hely, ami e könyvben rendelkezésére áll „mikor talán a tízszerese iá kevés volna hozzá, hogy mindent feltárjak, elmondjak” – írja szomorú tanácstalansággal. „Kit veszek be, ki maradjon ki? – ez a legnagyobb probléma.”

Nem tudjuk ki maradt ki ebből a hosszú felsorolásból, de azok, akik helyet kaptak – életet is kaptak. Szigethy nem fog[277]lalkozik részletesen az egyes alakokkal, nem épen azért, mert takarékoskodni akar a hellyel, hanem elsősorban azért, mert rövid jellemzésében annyi élet, melegség van, ami feleslegessé teszi a részletező munkát. Néha csak futólagosan említ egyes, megyei neveket, de csodálatos módon egy-két jelző vagy egy kurta mellékmondat ezeket is életre kelti. Még az ízesebb, vaskosabb típusoknál sem időzik sokáig, akik az egykori Becskerek, a hajdani Torontál életét irányították és ízesítették. Mégis olyan tisztán, plasztikusan látjuk Lauka Guszti bácsit, Iszákovics Milánt, K. Józsefet, a csavargót, az öreg Sztévót, Grézló tanfelügyelőt, a ravaszság, nagyképűsködés suta filiszterét vagy Poldi bácsit, a tartalmasan, de elkalandozóan csevegő patikust, mintha egy hatalmas regény alakjai lennének, ahol a szerzőnek bőven van helye és ideje szereplőit jellemezni, embereit életessé és testiessé tenni. Csodálnunk kell Szigethy megjelenítő erejét és művészetét: kevés, puha, zökkenés nélkül gördülő szóval és sorral életet teremt, a nevek mögül ízes, meleg emberek lépnek elő,, az anekdotából egy darab igaz élet lesz. Ez a csendes, lágy hangú krónikás életet tud teremteni anélkül, hogy a modern írásművészet reális erejére támaszkodna.

A legtöbb olvasó előtt ismeretlenek lesznek Sz. Szigethy Vilmos alakjai, akik már javarészt a bánáti temetők lakói, mégis alig hiszem, hogy érdekteleneknek mondaná őket valaki. Az a különös, szomorú belső fény, ami ezekből a megyei urakból kisugárzik, az a rőt, meleg, őszi nap, mely alatt járnak, álldogálnak s az az ízes, egyszerű élet, melyet e könyvben élnek, érdekessé és rokonszenvessé teszi őket. Ezekből a zamatos, szomorú tekintetű emberekből alakul ki az a világ, amely ma már oly messze esik tőlünk, mintha az álom peremén libegne. Milyen mosolygósan törpe gondok, milyen egyszerű problémák kínozták akkor az embereket! Szűkebb volt látókörük, és szerényebbek voltak igényeik. Az élet egyszerűbb volt, nyugodtabb, egyhangúbb, nyájasabb és biztosabb. A vihar nem vetette ide-oda az embereket, és a művelt emberek nem tudták, ki a kancellár Németországban, és mi a dollár árfolyama Zürichben. Lehet, ha mai szemmel kellene ítéletet mondani felettük, kevés kedvezőt mondhatnánk. Korlátoltak, kicsinyesek, szűk látókörűek, nehézkesek, képzeletük szegényes, érdeklődésük nemigen terjed a megye határain túl. Szinte együgyűek ezek a megyei és politikai gondok között iddogáló, anekdotázó megyei urak, de van valami nemes egyszerűség, valami epikureusi vagy szerény hedonista bölcsesség ebben a pipafüstös, öncélú megyei életben. Valami íz. valami báj, amit ma már hiába keresünk. De az is lehet, hogy mindez a krónikás érdeme.

Ha Szigethy könyvét elolvastuk, mindenesetre az is eszünkbe [278] jut, hogy Bács-Bodrogh vármegye színben, ízben, érdekességben, kulturális nívóban is messze maradt Torontáltól. Bácska megyei alakjai színtelenebbek, szárazabbak, hatalmasai pedig durvábbak és szellemtelenebbek. De lehet, hogy ennek is a torontáli krónikás az oka. Annak a megyének történelmében, amelynek ilyen rajongó emlékezője és emlékgyűjtője van, mint Sz. Szigethy Vilmos, nem fakulhatnak el a színek, a lelkek, az élet egyszerű bája és békés, pipafüstös bölcsessége.

Szelíd mákony ez a könyv, régi fiókok és almáriumok édes, tubákos, levendulás illata, amely egy különös világba varázsolja az olvasót: a tegnapba. A mákony fő ereje mindenesetre Szigethy stílusában rejlik, ebben a ragyogó, ízes magyar stílusban, melyet fájdalmasan kell nélkülöznünk a Délszláv Királyságban megjelenő magyar könyveknél. Mintha édes, kristálytiszta óbor csillogna poharunkban. Ha iszogatjuk, lassan elsüpped a jelen, a vitorlás visszavisz elrohant évek tündérotthonába, egy szép, szomorú őszbe, az emberek előjönnek a temetőből, élet és mosoly lángol arcukon, és lassan benépesítik lelkünk csüggedt, bozótos kertjét, mintha mondanák: „Állj meg a rohanásban, és áldozz egy órát az emlékezésnek, az elsüppedt tegnapnak, gyújts lángot az elköltözöltek emlékére, akik itt éltek, szerettek, szenvedtek a maguk módja szerint, és csendesen elmentek, amint azt az elmúlás örök, szent törvénye parancsolja.”

A tegnap Torontáljának áhítatos varázsa ez a könyv.