Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

Regény

(Folytatás)

Erzsébet mégis feleségül ment Siró Zoltánhoz, aki bizonyos volt abban, hogy ez a makrancos gyerek boldoggá fogja őt tenni.

Házasságuk persze hamarosan csődbe jutott. Alig éltek néhány hétig együtt, a férj már érezte, hogy az asszony kelletlenül viselkedik.

Egy napon a feleségéhez orvost kellett hívni. Amikor ki-kísérte, akkor tudta meg az orvostól, hogy felesége három hónap óta másállapotban van.

Puskával ment vissza a feleségéhez.

– Három hónap óta hordod a gyereket?

Az asszony bólintott.

– És nekem nem mondod meg? Nincs közöm hozzá?

A sápadt asszony suttogva beszélt.

– A tied… Mit akarsz tőlem? … Meg akarsz ölni? …Hát lőj agyon!

A férfi rémséges indulatokkal volt tele. Megütötte az asszonyt.

– Ne verekedj! Hiszen puska van nálad.

– Nem tehetem, a gyerekem nálad van… De ha nem szeretsz, elmész innen.

– Elmegyek.

– De előbb a gyereket megszülöd.

– Jó. Beleegyezem.

– Rossz vagy! – ordított fel a férfi, és kergette az asszonyt szobáról szobára, akinek végre sikerült a rettentő harag elől egy ajtót bezárni.

Másnap a férj elutazott. Hónapokig volt távol, de minden nap levelet hozott tőle a posta, őrjöngő szerelmes levelek voltak ezek. Nem használtak. A férj hazajött, és az asszony utazott el. A hetedik hónapban Budapesten megszületett a gyerek… És jött még tíz fájdalmas hónap. Könyörgésére az [262] asszony hazahozta a gyereket. A gőgös, csak hatalomban élni tudó ember könyörgött az asszonynak, hogy maradjon, nevelje föl legalább a gyerekét. De Erzsébet nem akart maradni, nem bánja, ha el is veszti a gyerekét, ő elmegy. És a töméntelen sok nem! nem! után végre kelletlenül többet is mondott.

– … Őrültséget követtem el, mikor feleségül mentem hozzád. Értsd meg végre, hogy az első perctől kezdve szenvedek. Értsd meg: menekülni akarok!… Boldog akarok lenni. Előttem egy egész élet áll, legyen az az enyém.

– Hát jó. Megadom magam. Menj el. A gyerek itt marad… – így szólt harminc évvel ezelőtt, az akkor még ifjú Siró Zoltán. – Menj! Rossz vagy! Konok vagy!

*

A bíróság rendes tartásdíjat állapított meg. Siró egy összegben egyezett meg az asszonnyal, ne legyen vele több dolga. Ne legyen vele több dolga? Nem úgy cselekedett. Amint az asszony kitette házából a lábát, nyomban Budapestre utazott, magándetektívet fogadott föl. A detektívnek az volt a feladata, hogy az asszony minden lépéséről jelentést tegyen. A jelentések sima borítékokban jöttek naponta, évek múltán csak hetenként. Havonként egyszer a detektív céges borítékában küldte a számlát, melyben a rendes havi járandóságon kívül nagy summát kitevő utánjárási költségeket is felszámított. De az asszonyról szóló levelek közül egyetlenegyet sem bontott fel soha. Félt megtudni egy szót is felesége életéről. Kínlódásai között sokszor kísértésbe jött. De nem tudott és nem mert egy levelet se fölbontani. Egyszer már ott tartott, hogy felkeresi az asszonyt, de a címe kellett volna, és hogy azt megtudja, sorra kellett volna bontani a leveleket. Nem volt ereje hozzá. Inkább írt a detektívnek, hogy táviratozza meg az asszony címét. A távirat megjött, de nem ment el az asszonyhoz. Évtizedeken át csak jöttek a pecsétes levelek. Százszor is elhatározta, hogy fölmond a detektívnek, de nem tudta megtenni, kellettek neki a soha el nem olvasott levelek, melyeken keresztül furcsa közösségben élt az isten tudja merre járó asszonnyal. A detektív már meg is halt, és tisztségét a fia örökölte. A levél minden héten megérkezik, és megüti idősb Siró Zoltán szívét. A levelek dátum szerint sorba rakva a kiskerti kúria egyik gondosan lezárt szobája állványait megtöltötték, és a présház toronyszobájában is felbontatlanul tovább gyűlnek.

*

Az öreg Siró íróasztalánál hó végi számadásait végezte, amikor a rendes heti postát behozták. Ma két ajánlott levelet kapott. A pecsétes levelet félretette, a másikat gyanakodva [263] vette a kezébe. Nem céges boríték, magánlevél ez, olyat pedig nem szokott kapni. Tudja Isten, ki háborgatja benne. Nem vár ő hírt sehonnan. Aki írta, annak fontos ez a levél. El kellene dobni ezt a levelet, de lehet, hogy tolvajt lepleztek le benne, tán kiloptak a gazdaságból egy szekér búzát. De a borítékra ragasztott ajánlási címke jelezte, hogy a levelet Budapesten adták fel, és ez megnyugtatta. Lopni lopnak, de ezt Pestről nem láthatják. Az asztalra dobta a levelet, és az ablakhoz lépett.

A présház körüli diófákról vidám béreslányok messze érő gamókkal verték a diót. Nagy termés volt az idén. Hatalmas koppanásokkal potyogtak az öklömnyi diók, szinte beterítve a fák alját. Az öreg egészen megfeledkezve az eldobott levélről, kedvtelve nézte a dióaratást. Szerette a bőséges eredményeket, és nem gondolt sohasem arra, hogy abból mily keveset szán magára. Igénytelen, kuporgató volt, mint a paraszt. Az elmúlt évtizedek magányában el is parasztosodott. Csakhogy a született paraszt természete ősi, évszázadokkal ezelőtt termelődött ki benne. A paraszt igénytelenségének, szomorúság árán való gyűjtési szenvedélyének célja volt és van. Tudva vagy tudat alatt kereste az utat felfelé, hogy kiváltságokat vásárolhasson, hogy kiszabaduljon a zsellérsorsból, legyen legalább egy telke, hogy ne kelljen három-négy családdal együtt egy füst alatt lakni. És ma is, igénytelenségével eladósodott földjébe erősen belekapaszkodva harcol, és kedve volna ahhoz is, hogy a hátára nőtt uralmi rendszert maga alá gyűrje.

Így a paraszt… De idősb Siró Zoltán nemesi családjáról monográfiát írtak, melyben évszázadokra vissza nagy ősöket mutattak ki. Miért bújt hát el parasztnak? Miért szánt, vet, arat cél nélkül? Miért kupeckedik, jár évekig egy pár csizmában, miért űzi el magától az újságot, könyvet? Hogyan sújtotta így le a szenvedés?

És itt van a fia. Ha adott is neki pénzt, meglehetősen bőven, bizonyára csak azért tette, hogy így rázza le magáról apai gondját. Apai gond? Szívében egyszerre két gyilok vájkált: feleségének menekülése és a fiú, aki nem hasonlít rá, és arcán anyja vonásain kívül idegent is talál. Amikor a fiú a fogságból hazajött, a tragikus találkozáskor nem nagyon segített, nem adott egy százalékot sem ahhoz, hogy fia kiléphessen sírjából, ahová ő már eltemette. És a nagy fölismerés után, alig telt el egypár nap, már elmúltak szívének rezgései, mohón ragadta meg fia vágyát, elengedte Pestre. Ahogy ő hitte, jó megélhetést adott, elég pénzzel bélelte ki ahhoz a fiát, [264] hogy tőle távol, az ő számára messze idegenségben, ellenséges világban, Budapesten éljen. Nem is sejtette, hogy mi a mai Budapest. Nem tudott tegnapi fényéről és a mai szörnyű bukásáról. Ha néha pénzért hazajött a fia, csak nézte a halványságát, túlzott divatos ruháját, kabátja felső zsebéből kilógó selyemkendőjét, kamásliját, mérgesen lehelte be parfümjét, lekapta szemét csillogó körméről. Ez mind gyűlöletes, idegen, terhes volt neki. De egy szóval sem korholta a fiát. Csak akkor hördült fel, amikor megtudta, hogy szeretőt tart. Ezt is csak úgy tudta meg, hogy egyszer nem tudott a fiának pénzt adni, és másnap az egyik ispánjával küldte utána a pénzt. Az ispán hozta meg a hírt, hogy a fia fényes szállásán asszony is van. Ettől a hírtől megrettent. A fiú már nagykorú, és még talán feleségül is veszi azt a nőt. Itt már beleavatkozott, most először, a fia életébe. Félre azzal a nővel, és míg szót nem fogad a fiú, addig nem számíthat reá. Ezt így megmondta…

Idősb Siró Zoltán az ablaknál állt, és vezényeli a dióverő lányokat. Botjával mutogatja a kihajló ágakat, ahol öregségére messzelátó szeme böngészi az ottfelejtett diót.

De delet kondit az öreg béres, és háta mögött ebédre terít a cselédke.

Elfordul az ablaktól, íróasztalához lép, írásait szedi rendbe. Ott fekszik a két levél. Mind a kettőt fölviszi a toronyszobába. A pecsétest a többi közé teszi, a másikon töpreng. Hirtelen harag gyullad benne. Magára haragszik. Miért nem bontja föl ezt a levelet? Bizonyára semmi fontos nincsen benne. Pedig mennyire érthető a vonakodása. Harminc éve irtózik attól a gondolattól, hogy nem akar tudni semmiről sem, ami ezen a világon történik, nem kell neki újság, érdemes történetek, nem érdeklik a világ változásai, őt csak egy érdekli, magában égő kérdésekkel kutatja, hogyan él, mi lett a feleségéből. És e kérdésekre itt vannak a válaszok, és ezeket a leveleket sem bontja fel.

Egyre kínlódik a levéllel, de nem tudja eldobni… felbontja.

Az első soroknál kihull kezéből a levél. Arca pirossága lilába játszik. Percekig meredten néz maga elé… De megembereli magát, a levél után nyúl, végigolvassa, és még egyszer elolvassa…

– Na, ezt a levelet jól felbontottam… – morogta mag aelé.

A levél így szólt:

»Mélyen tisztelt uram! Nem öntőm ki ön előtt, Uram, az én fájdalmas apai szívemet. Ez nem tartozik önre!!! Végsőt [265] tomboló emberi, büszke polgári, elpusztult életemből csak tényeket, hatalmas, rettenetes, vérfagyasztó tényeket jegyzek ide. Ide figyeljen, Uram! Az ön fia, II. Siró Zoltán tönkretett engem anyagilag, és lányomat, a legnemesebb gyermeket meggyalázta. Ezek tények! Azt kérdezi, Uram, hogyan?… Elmondom. Szerettem volna személyesen elmondani, az élőszó nagyobb hatást váltott volna ki, de nekem, Uram, aki egy évvel ezelőtt koronákban milliárdok felett rendelkeztem, nem beszélve számos ingatlanaimról, ma nincs annyi pénzem, hogy illő reverenciával, személyesen látogassam meg tuszkulánumában. Beszéljen hát helyettem ez a levél, melynek portóját családom szájától vontam el… Az ön fia megalapította a Tengerentúli szállítmányozási részvénytársaságot, és ékes rábeszélésére kétezer darab részvényt jegyeztem. Bíztam a fiában, elvégre történelmi nevet visel. Én, tapasztalatlan egyén, egy pillanatra sem tűnődtem azon, hogy a nemes fiú atyja miért nincs benn az igazgatóságban? Magam is nagy köztekintélynek örvendtem abban az időben, hiszen minden tiltakozásom ellenére főúri barátaim abban tevékenykedtek, hogy érdemdús közgazdasági tevékenységemért a kormány-főtanácsosi méltósággal tüntessenek ki. De én legitimista vagyok, és kitüntetést csak jogfolytonossági alapon, a törvényes királytól fogadok el… Mondom, naiv ember vagyok, és nem vetettem föl a kérdést, hogy ön miért nincsen benn az igazgatóságban? Nos, Önt nem rántotta be a fia, de engem igen. A Tengerentúli Részvénytársaság, ez a szélhámos vállalat, melynek az Ön fia volt a vezérigazgatója, minden pénzt és így az enyémet is elúsztatta. Hogy hogyan? Ha én ezt a bíróság elé viszem, mindenki meg fogja tudni… Én ezt nem teszem meg. Mert az anyagi romlásom az én fő bajom. Tudja meg, Uram, hogy az Ön fia atyai szívemen sokkal súlyosabb sebet ütött. Az Ön fia elcsábította, a mocsárba rántotta lányomat Most az Ön fia együtt nyomorog leányommal, meg tudom érteni, hogy Ön, mélyen tisztelt Uram, fiát nem segíti, elhagyta, de miért szenvedjen vele a lányom?… És végre elértem levelem céljához. Összetört szívvel kérem, hogy segítsen nekem abban, hogy leányomat megmentsem. Mi, atyák, tartsunk össze!!! Hogy Ön segítsen, hogy mi ebben az ügyben együttműködhessünk, kooperálhassunk, annak egyetlen módja van. Én nem kérem vissza milliárdjaimat, nem kérem, hogy fia leányomat feleségül vegye. Erről szó sem lehet!!! Ebbe én nem egyezhetem bele. Arról nem lehet szó, hogy fiához lányomat nőül adjam. Csak arról lehet szó, hogy elmenjek leányom után, bocsánatomat adjam neki, és visszavezessem házamba. Ebben kell engem Önnek támogatni. Azt akarom mondani leányomnak: [266] »Emmi, megbocsátok neked, hazavezérellek, és gondoskodni fogok sorsodról.« Hogy ezt az elhatározást keresztülvigyem, erre ma nincsen módom kietlen gazdasági helyzetem miatt, melynek az Ön fia az oka. Kénytelen volnék tehát a gyalázatot tovább viselni. Hát szabad ezt? Elrabolni egy ember vagyonát és ráadásul a leánya becsületét?… Mégis meg akarom leányomat menteni… Én nem kérem vissza milliárdjaimat…. Ne, ne féljen, Uram, én semmi esetre sem tárom a világ elé fia gyalázatosságait, Uram, ne ragadtassa el magát, tudom, hogy módjában áll, de ne kínálja vissza a vagyonomat… csak egy morzsát, csak annyit, amennyivel ebben a nagy tűzvészben leégett család gyermekét ki lehet stafírozni, hibájával férjhez lehet adni. Ez a kérésem, mely nem ultimátum, mert nem hiszem, hogy megtagadás esetén idegeim annyira felmondják a szolgálatot, hogy sebeimet föltárva a világ elé lépjek. Fogadja atyai fájdalmában mélységes együttérzésemet. Budapest, 1930. szeptember 30. Thököly út 73, II. emelet 49. Kiváló tisztelettel Salgó Miksa«.

A levél tüzet gyújtott az öregben.

– Azt a keserves…! – káromkodott tömött szitkokkal. Rettentő lépekkel döngött a toronyszoba tölgyfa padlóján. – Ellepte egészen a piszok… Hű, de gyalázatos! Pesti svindler!… Most aztán tartsak össze Salgó Miksával… fuj! Váltsam ki a fiam néhány ezer pengővel… No, és ha kiváltom? Csökken egy fillér árával a gyalázatom?… No, megállj, II. Siró Zoltán! Ezzel ölt meg ez a… ez a… Miksa. Hej! a keservét…!

Leroskadt egy székre, fejét öklére támasztotta Homlokán az erek pattanásig feszültek. A szoba fülledt melege külön támadta a vérmes embert. Mintha gutaütés elől menekülne, otthagyta a szobát, és a csigalépcsőket rugdosva ért le az ebédlőbe.

A csacsi cselédke alázatosan pirongatta a gazdáját.

– Tekintetes úr, kihűl a leves…

– Menj a…! – és lerobogott a földszintre, meg se állt az istállóig. Kivezette a lovát, meg se nyergelte, rápattant és belenyargalt a határba.

A derült októberi égen a nap, mint a nyájas öregúr ebéd után, elégedetten sétált lehajló ívén, és alatta szőrén megülve, szügyébe beletérdelve kergette lovát az indulatokkal teli, koros férfiú… De a ló lassított, és ebbe bizonyára beleegyezett a gazdája, szügyét már nem térdelte, a gyeplő sem volt már rövidre fogva.

»Hő, hő …« A lovas leszállt, a kiizzadt párát egy akáchoz kötötte, maga pedig elindult az őszi szántás menti dűlőn. [267]

Lehajtott fővel, elgondolkozva, öregesen lépegetett. Lecsendesedve tisztázta magában a helyzetet. Arról van szó, hogy a fia megcsalta. Rengeteg pénzt vitt el, az nincs már, meg és úgy látszik, hogy azonkívül még egy csomó hiányzik… ha igaz az, amit Salgó Miksa mond. De úgy látszik, sok minden igaz abból, amit ír. Különben nem merné zsarolni. Salgóhoz holnap elküldi az ispánját. Majd csak megalkusznak… De a fia! »II. Siró Zoltán.«

Az apa gondolatai kegyetlen nevetésbe törtek meg. Hahotázva mondta:

– II. Siró Zoltán… Bohókás ember ez a Salgó Miksa… Szinte szeretném megismerni Történelmi alapra helyezkedik: II. Siró Zoltán… Ez jó…

Egyszerre kegyetlen vonások ültek az arcára. Eszébe jutottak azok a percek, amikor a fogságból megjött halottnak hitt fia. »Csaló!« – mondta akkor a rongyos, szennyes külsejű embernek… Vajon eljő-e most finom ruhájában? És mit fog most mondani, ha a szemébe vágja: » Csaló!« De ha nem jön magától, akkor elküld érte, hazahozatja.

Messziről autótülkölést hallott. Fülelt. Az autó megállt. »Az elegáns úr, autón megérkezett« morogta maga elé. Bizonyos volt abban, hogy fiát hozta az autó. Csak a fia járt ide autóval… »Megállj! Majd a szemedbe vágom, hogy legutoljára arra kértél pénzt, hogy a részvénytöbbséget megszerezd… Mindig csak arra kértem, hogy vigyázzon a becsületére, mert az az enyém is, és közben engem csalt meg… Megkértem, hogy hagyja el azt a leányt… és csak egyre szedte ki belőlem a pénzt. No, megállj!« Elindult a legrövidebb úton hazafelé.

Úgy határozott, hogy elkergeti a fiát. Szóba sem áll vele. Csak átadja neki Salgó levelét, és rászól: »Mehetsz!…« »De mégsem így« – másította meg szándékát útja közepén.« »Hadd beszéljen a fiatalember. Bizonyosan pénzért jött. Hazudjék csak… Majd aztán…«

Teljesen nyugodt volt. Hova lettek az indulatok? Elviharzottak. Furfangos mosoly ült az arcán. Most a fiatalembert kelepcébe csalja… De megint autótülkölés ütötte meg a fülét, és hallotta, hogy az autó elrobog. Hogy így felkészült a fogadásra, csalódva állapította meg, hogy nem a fia jött meg, hanem bizonyára egy erre járó autó vízért vagy másért állt meg. Vagy csak megfordult a kocsi, vissza a város felé?… De nem, a kocsi már messze jár, alig hallatszik a robogása. Nem a fia jött meg…

Egy kőhajításnyira volt a présháztól, és a fia jött vele szembe. És mentek egymás felé: az apa tempósan, az arcán [268] megint ott ülő furfangos mosollyal, a fiú szelíden mosolygott vissza. Engedte, hogy a fia átölelje.

– Az autó visszament?

– Igen, apám, ha megengedi, itthon maradok.

Meghőkölt, és rábámult a fiára:

– Talán pihenni jöttél?

– Egyelőre… aztán, majd… Szeretnék mindent megbeszélni apámmal.

Az apa majdnem kitört a nyugodt szemtelenségek hallatára. De fékezte magát. A fiúra nézett, aztán elgondolkozva lépdelt mellette.

– Tudod – szólalt meg az apa –, nekem is van beszédem veled. Terveim vannak. De előbb ebédeljünk meg, aludjunk egy jót… aztán majd beszélünk.

Az ebédnél elnézte a fiát, aki nagy étvággyal evett, és jókedvűen fecsegett.

XI.

A levegő langyos volt, szép este ígérkezett. A korait szüretelő lányok a présházban öltözködtek, készülődtek hazafelé. Marcsa, a cselédke, a kerekes kút mellett krumplit hámozott. Az öreg béres vizet húzott a tartályba.

Az októberi esti hangulatban a lugas asztalánál ült az apa, szemben a fiával.

– Nohát, most beszélgessünk – kezdte el az apa. – Azt mondtad, hogy beszélnivalód van velem, hogy terveid vannak… Hát nekem is van megbeszélnivalóm. Szinte parancsszóra jöttél. Nekem is vannak terveim. Engedd meg, hogy előbb én beszéljek.

Az apa nyugodtan, ráérősen, borospoharát babrálva beszélt.

– Ha nem tévedsz ma haza, utánad mentem volna Pestre. Szét akarok nézni a vállalatodnál. Meg akarom nézni a Tengerentúli Részvénytársulatot. Hogy megy a bolt, mit csinál ott az én százezer pengőm.

Rá sem nézett a fiára, de tudta, hogy megrezzen.

– Úgy hiszem – folytatta –, hogy pénzem jól érzi ott magát, de mégis jobb, ha az ember meggyőződik. Én nyugodt vagyok, hiszen te vagy ott a fővezér. A te aláírásoddal jönnek-mennek a pénzek… Megmondom, azért akarok ott széjjelnézni, mert elvesztettem a bizalmam a járási takarékban, ahol a pénzem tartogatom. Nagyon tisztességesek a takarék vezetői, de a legjobb adósok is kezdenek leromlani, a föld ára egyre lejjebb száll, a takarék pedig csak földekre adott kölcsön. Miből [269] fogják visszaadni a pénzemet, ha az adósok nem tudnak fizetni? Igazam van?… Te értesz hozzá… Kivenném hát a pénzem, és elhelyezném a te társulatodnál… Mondd, tudnátok-e használni néhány százezer pengőt?… Hát felelj!

– Gondokozom, apám – válaszolt csendesen a fiú. Azon gondolkozott, hogy megmondja-e a keserű valóságot? Emmivel úgy határoztak, hogy mindent bevall, de nem vette számításba, hogy apja ilyen optimizmussal ítéli meg a helyzetet, hogy pénzt kínál, és ilyen sokat.

– Mit gondolkozol? Hej, de óvatos ember vagy! Látom már, hogy fináncember vagy. Ezt nagyon dicsérem is. Hála istennek, nem csalódtam benned. Bizony, belátom, ma óvatosnak kell lenni. Ezért mondom, hogy magam is körül akarok nézni. Nem értek ahhoz, hogy hogyan csinálják a pénzt, de számolni tudok. Meg tudom olvasni a pénzt. Ne félj, levenném válladról a felelősséget. Tudom, hogy eddig is nyomott. Belépnék az igazgatóságba… Úgy is mondják, hogy illenék személyes részvételemmel alátámasztani a fiam intézetét, és nem volt szép tőlem, hogy már az alakuláskor nem vettem részt a vállalkozásban. Felmennék akár állandó lakosnak, még az elnöki tisztséget is vállalnám.

A fiú benne volt a csávában. Nem volt ereje a vallomáshoz, mellékutakon akart menekülni. Abba kapaszkodott bele, hogy apja Budapestre akar jönni, elnökséget akar vállalni. Az izgalomtól rekedtségbe fúló hangon mondta:

– Apám, tervéről lebeszélem. Nem tudja, hogy mire akar vállalkozni. Mit tudja, hogyan él egy bankvezér, aki igazán dolgozik. Nincs se éjjele, se nappala. Minden perce csupa izgalom. Nem való magának…

– Úgy?… Hát lebeszélsz?… Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy. Ni, hogy elöntött a rettegés… pedig tévedsz. Jobban bírom én az effajta izgalmakat, mint ti ott, Pesten. Nagyobb, emésztőbb izgalmak ráznak engem emberidők óta.

– De ezt nem bírná… Hajnalba nyúló tárgyalások, szinte verekedések. Nem tudja azt, apám, hogy mit jelent az, ha reggel nyolckor fáradtan, összetörve fel kell kelni, és életuntan a munkaasztalhoz ülni. Gyűlölettel nézni a ragyogó napot, és csak futni a fantom után. Adni, venni a »nincset«, verekedni azon, hogy kinek legyen több semmije.

Az apa merően nézett a fiára.

– Úgy?… Ez a világ járja most?… De a nagy takarékok, bankok, a nemzeti fundációk?… ahol nagynevű emberek a vezérek!… Azok is a nagy semmit hajszolják?

– Igen. Nincs kivétel. A talaj elpusztult, és így minden elpusztult. Az egész világ rossz követelésekből áll. [270]

A fiú tele volt lázzal, félrebeszélt, szórta ki magából a kávéházi asztalok mellett felszítt közvéleményt. Mind lázasabban beszélt, szónokolt. A cselédke ijedtem suhant a konyhába, a béres is zavartan engedte el a kútkereket, és sompolygott el. Az apa pedig változatlan nyugalommal nézett a fiára, aki felugrott az asztaltól, és állva beszélt:

– A nagy bankok? Mind, mind hazug mérlegeket csinálnak, és folytatnak egy rég elvesztett háborút. 1919-ben be kellett volna vallaniok, hogy nincsen semmijük. De nem vallották be, hanem dolgoztak a passzíváikkal, és irreális számoszlopokat adtak össze évről évre. S ha közülük egy már nem bírta idegekkel, a többiek a főközponttal együtt körülrajzották, s nagy titokban megmentették. »Nincs neked elég semmid? Adunk mi a mienkből.« És adtak. Adott a kormány is. Mert az is vigyáz a közsemmire.

– Ne izgasd magad, fiam! – kegyetlenkedett az apa. —Csendesedj… Egészen kiszáradt a torkod. Igyál egy pohár bort.

Töltött a fiának, aki mohón ürítette ki a poharat.

– És mondd, ha a régi nagy takarékok és bankok így állnak, hogy vannak az újak, amelyeket 1919 után alapítottak? Azok minden teher nélkül indultak el. Azok, remélem, rendesen egzisztálnak?

A fiú szemei a mohón megivott bortól égőn ragyogtak.

– Azok? Mind, mind elpusztultak!

– És a Tengerentúli?…

A fiú legyintett. Mintha azt akarná mondani »ajjé«! Azután megivott még egy pohárral, és furcsa bátorsággal beszélt a Tengerentúliról és társairól.

– Ezt aztán tudom pontosan. Ezt jól megtanultam… Ezt nem újságból és nem a nagy szakemberektől tudom… Az új intézetek?… Apám, az egyik pesti forgalmas téren van egy ötemeletes bank, tele volt tisztviselőkkel, benne volt a kormánytól le és föl minden tekintélyes és pénzes név. Ma ezer részvény belőle nem ér egy fillért sem.

– De beszélj a te vállalatodról!

– Az enyémről?

– Igen, szavalj arról is.

– De apám, az nem volt az enyém!

– Ugyan fiam, te vagy ott a vezérigazgató, tied a részvénytöbbség.

– Igen… megvásároltatták velem – szólt a fiú, aki egyszerre elcsendesedett. Csodálkozva nézett az apjára, aki ilyen nyugodtan, szinte évődve társalgott vele. [271]

– Beszélj már, no! Mégiscsak érdekel ez a dolog engem.

– De apám, épp erről akarok veled beszélni… Én mindent be fogok vallani…

Az öreg Siró felkelt. Fojtott hangon kezdte, de mind fékevesztettebben ordított.

– Nohát, valljál! Valld be, hogy a vállalatod tönkrement. Valld be, amit már másokról elmondtál, hogy a semmivel kereskedtél, hogy pénzemet szétrugdaltad, és amikor elfogyott, akkor mások pénzét is elszedted, embereket tettél tönkre, csaltál!…

A fiú könyörgött.

– Apám, csendesedjen. Mindenki hallja.

– Hallják? Szégyelled? Én nem. Harminc éve szégyenben élek, nem merek az emberek szemébe nézni… Csak próbára tettelek. Mindent tudok. Csaló vagy!

A fiú kigyulladt tekintettel nézett az apjára.

– Nem vagyok csaló, csak kártevő vagyok. Apám pénzét elvesztettem. Visszalophattam volna belőle, nem tettem, nem is értettem hozzá, mint ahogy nem tudtam egész idő alatt, hogy mit csinálnak velem.

– Hé! Gábris! Gyertyát ide! – ordított az apa. Kirántotta zsebéből Salgó levelét, és nagy asztalra ütéssel a fia elé tette. – Olvasd el!

Gábris hozta a gyertyát, amellett olvasta Zoltán a levelet. Az első soroknál megdöbbent, aztán furcsán kiderült az arca. Mosolygott. És minél beljebb ment a levélben, annál derűsebbé vált. Letette a levelet, és kacagott. Térdeit ütögetve hahotázott. A nagy mulatságtól könnybe lábadtak a szemei. Újra felvette a levelet, és fokozódó, szinte nevetőorkánnal olvasta tovább… A levél végén valahogy, egész hirtelen, elfogyott a hangos derű… Szemében a még mindig ott ülő nevetőkönnyek mindmélyebb forrásból hullottak. Elsírta magát és könnyeiben megáztatta hangos szavakkal is fájdalmát: »Szegény Emmi!.. Szegény, édes Emmi.«

Az apa hüledezve bámult a fiára. Miért nevet? Miért sir?

– Apám, bocsásson meg nekem, hogy fájdalmat okoztam magának. Arra kérem, hallgasson meg engem. Megérdemeltem a kegyetlenségét, kijárt nekem, hogy e levéllel a zsebében, a tapasztalatlan apát játssza. Megnyugtatom, ezt a levelet bátran eldobhatja. Nem igaz az, hogy Salgó a Tengerintúlin vesztette el vagyonát. Voltak részvényei, de azok árát nem fizette ki soha. Jól tudta ő, hogy ezek a részvények nem érnek semmit.

– És te is tudtad?

– Hagyja, apám, erről majd később. [272]

Az öreg Siró felkönyökölt az asztalra, engedte a fiát beszélni.

– Salgó éppen olyan jó tudja, mint én, hogy nincs semmi alapja arra, hogy velem szemben föllépjen. Ő csak keresett a Tengerentúlinál, éspedig eleget. Legyen nyugodt, engem nem tart senki sem csalónak, legfeljebb mulatnak rajtam, vagy sajnálnak. Amikor a Tengerentúli megbukott, egyszerre csak magam maradtam. Az igazgatósági terem elnéptelenedett. Nem hagyott senki közülük ott egyetlen fillért sem. Az apám pénze elveszett. És elveszett ott még egypár jóhiszemű ember kevés pénzecskéje. Én végig a helyemen maradtam, és ezek a szegény emberek kísérleteztek nálam, és bizony börtönnel is megfenyegettek. De akadt egy ügyvéd, aki jó volt hozzám, s aki megmagyarázta nekem, hogy nem szabad olyasvalamivel foglalkozni, amihez nem értek, és megmagyarázta a kárvallottaknak, hogy én ezerszer többet veszítettem, mint ők, én vagyok az igazi áldozat… Salgó, igaz, elvesztette a vagyonát, de volt elég más hely, ahol elveszthette… Salgó elzüllött. Amint látja, apám, most magát szeretné megzsarolni.

– És mi van a lánnyal?… Ez aztán mégis igaz.

– A lányához sincs köze… Öt éven át tűrte, hogy vele éljek.

– Együtt vagy most is vele?

—Nem. Tegnap elhagyott engem.

– És hazament az apjához?

– Hazament.

– És talán az apjával együtt fogalmazták a levelet?

– Nem… Ne bántsa azt a lányt, nem érdemli meg.

– Minden pénzed elfogyott és most otthagyott az a nő…Én ugyan nem sajnálom.