Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

Borsodi Ferenc: Egy zsáknyi bánat

Ifjúság kacaján át hordtam
Egy zsáknyi nagy keserűséget.
Messziről hozott, furcsa átok
A lelkembe szállt, kínoz, éget.
Schönbrunn parkján is végighordtam
Egy zsáknyi nagy keserűséget,
És lestem, lestem új teremtést:
Nagy kacagást és reménységet.
Párizs ijedt-dermedten nézett:
Alkonyi ég bíborán égett,
S én cipeltem a Szajna mentén
Egy zsáknyi nagy keserűséget.
Lány mosolygó szemébe néztem,
És hordtam a keserűséget,
És minden mosoly messze rebbent.
Vágyva néztem a messzeséget.
Világteremtő, furcsa csodák
örökre a lelkembe hulltak,
De gyászmécs-fényű lelkem lángján
Hamuvá lettek, elpusztultak.
Megyek a földön, mosolyt látok,
Élek én is, mint százan mások,
De mélyről jönnek ősi átkok,
És örökösek e sírások.
Emlék: hamu, sűrű és szürke,
De perbe szállnék az Istennel:
Oly szörnyű ez az ősláng bennem,
Hogy minden csodát tönkreperzsel.