Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

Dáridós nekiruccanással,
erős, plasztikus lendülettel
dobta fel magát…
Hajrázva végigtáncolt a zúzmarás,
fekete rögös földeken.
Lebírhatatlan kívánkozások keltek életre,
buja nevetésre tárultak az ajkak,
és a hegyek hófödte lejtőjén
zenés bugyogással
erekbe szakadt a hóvíz.
Hiába állták útját betonpaloták,
végighömpölygött a házakon, s
most itt van.
Felmarta a csodát váró emberek tüdejét,
s milliókból csalta elő a véres köhögést.
Mint egy ezüstszőrű táltos ficánkolt,
buja, illatos virágok millióit
varázsolta a felágaskodott rügyek
domború, büszke csücskeire. [253]
Millió ragyogó, fürge szint
szalasztott egymás mellé,
s a színekből győztesen sárgult elő
a búza, a kenyér szent színe.
Ráfeküdt a rétekre, mezőkre, és nézte
mámoros szívvel, hogy hevül a nap,
az emberek mint fáklyázzák égig kedvüket,
örülnek, ölelnek, térdre hullanak.
Nézte a térdre csuklott embereket,
tüdővészes csodavárók, költők,
kórházban már félig kihűlt
testek fekete tömegét, amint
suttogják: »… Tavasz… tavasz…«

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — —

Amott a távoli keleten is rügyeznek a fák,
érik, teherbe fogan millió gyümölcs,
bimbódzik, virágba szökken millió virág,
asszonya arcára lázas csókot csókol
millió és millió kuli, s suttogja:
»Élet… Tavasz… Tavasz…«

— — — — — — — — — — — — — — — — — — — —