Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

A friss márciusi szél beleölelkezett a börtönépület vasbeton falaiba, mintha meg akarná rázni egyetlen, szerelmes szorítással: tavasz van!

A szél harsogva, bömbölve száguldott utakon és mezőkön át, és szinte percekre megállította az elhasznált, megkopott, megrokkant autóbuszt, amely a város és a börtön között hozta-vitte az élet örömét vagy bánatát: szabadulást vagy a börtön fekete árnyékát.

A sáros úton az alig elállott eső után az autóbusz csak igen lassan haladhatott. A süppedt, kifoszlott, elszíntelenedett üléseken két utas ült. A törött üvegeken át a szél minden oldalról áthasított az autóbusz belsején. De a két utas mintha nem is erezné: mintha a kerekek szívet rázó zökkenései és a szél hideg, éles metszésű futása nem is őket rázná, tépné! Nagy, kemény csend ült az arcukon: szenvedés. Megingathatatlan, vasbeton falú börtöne az életüknek. Az autóbusz a börtön felé vitte őket.

Egyszerű, még fiatal parasztasszony az egyik utas. Erős, komoly arcú. Talpig feketében. Nagy, fekete szemében mély fájás izzik. Amint az út egyik fordulója után feltűnik a tiszta, tavaszi ég horizontján a börtön óriási, szürke, ázott, fénytelen homloka, a másik utas mintha halkan, elfojtottan felzokogott volna…

A parasztasszony, aki eddig némán tűrte az út testet törő megpróbáltatásait, most felijedt csodálkozással nézett útitársára. Az a véletlenül feltört zokogás megrázta, kimozdította őt lelkének börtönéből – kimondhatatlan szenvedéseinek falai közül.

Erős Vas Gáborné a fia gyilkosát akarta látni. Azért jött messze útra, ide, a börtönbe.

Egy évvel ezelőtt történt… Szép, lelket fogó májusi estén. Vasárnap volt. A falu fölött szétáradt a nagyvendéglő udvarából a muzsika. Az a különös, mindent éltető muzsika: a tavasz, a szerelem muzsikája. A fiatalság táncolt…

Ott ültek a házuk előtt; ő meg a férje, Erős Vas Gábort. A nagy gesztenyefák sötétjében, hangtalanul. Nem kell ott [250] beszélni. Minek?… A ház büszke, magas homloka hirdette, hogy Erős Vas Gábor háza táján ismeretlen a gond. Az ő derekára kulcsolódó erős, meleg karok reszketése minden szónál szebben mondta: „Szeretlek, Anna!” A csillagok csak nézték őket… Olyan szép volt az élet! Nem is lehet azt elmondani. Csak odahajtotta a fejét a széles férfivállra, és két forró ajk tapadt az övére. Elfogadta a csókot. Hogyne fogadta volna el.

És olyan jólesett mondania:

– Nyugodhasson kend! Nem gyerek már. Hiszen a fia táncba jár.

– Annak jár, akinek van – huncutkodott Gábor.

– Van, van… – suttogta ő is nagy, meleg örömmel:

– A mi Gáborunk. A mi édes, szép fiunk!

– A mi szerelmünk – rázkódott ki a szó Erős Vas Gáborból is.

– Az, a szerelmünk – mondta rá ő. – A szerelmünk… Ez a mi édes, egyetlen, szép életünk!

A vadgesztenyék susogtak. A magas égről csillag hullott, és ő visszacsókolta Gábort erős-életű szókkal…

– Köszönöm, köszönöm neked, édes, jó uram!

Hirtelen a kutyák vadul felugattak… A falut vad lárma fogta át: sikoly, káromkodás, sírás! És még ki nem hűlt ölelésük elé, a csillagos ég alatt letették előttük és a házuk előtt: a fiukat!

A szíve volt átszúrva. A friss, fiatal szíve. Egy leány miatt, akit szeretett. Azt mondták, utolsó szava is az volt: „Édesanyám!”

Azóta elmúlt minden. Nem lesz több május. Meghalt a csókjuk is.

Erős Vas Gábor megrokkant. Ő, Anna asszony csak sírni tud.

Ma eljött ide. Nem volt nyugta. Látni akarta azt, akit átszúrta a fia szívét. Aki megölte csókjukat, hogy ne legyen több tavasz! Látni akarta, hogy megmutassa neki azt a sebet, amit szúrt, ami soha se szűnik meg vérezni: az anya sebét! Hogy ez az örök seb emlékeztesse tettére. Hiszen neki is van anyja. Hadd tudja meg, mit cselekedett azon a csodálatosan szép májusi estén, amelyen eljött a szenvedés…

Erős Vas Gábor minden igyekezete hiábavaló volt, hogy lebeszélje szándékáról. Eljött. Mindjárt odaér. A szemébe néz…

– Nézd, én vagyok itt… az anyja!

Amott vannak már a félelmetes falak… [251]

Az útitárs maga is felriadt…. Feltörő fájdalmát azonban nem tudta elfojtani. Arcát a zsebkendőjébe temette. Sírt.

Vas Gáborné szíve elszorult. Útitársának, aki őszbe borult öregember volt, fájdalma volt, fájdalma mélyen megrendítette. Olyan erős, megrázó volt az öregember sírása, hogy ő is könnyezni kezdett. Talán az is okozta… az egy évvel öregebbé lett szív, talán az el nem jött csókok fájtak fel benne – úgy érezte, hogy az öregember sírása maga a vigasztalhatatlanság! Mintha az öreg fájdalma az övét elnyomná nagyságával, felbírhatatlan súlyával.

Megérkeztek. Az öreg letörölte könnyeit. Leszálltak. A szuronyos őrnek felmutatták a látogatási engedélyt. Beléptek a hideg, csendes folyosókra.

Anna asszony egy pillanatig tétován megállott. Az öreg különös jósággal kérdezte meg tőle:

– Most van itt először?

Anna megroskadt a kérdés súlya alatt: először?… Hát van olyan is, aki többször jön ide?

Az öreg szelíden szólt:

– Jöjjön, asszonyom, majd én megmutatom az utat. Ó, én tudom már… – És szemében újra megcsillantak a könnyei. – Mert én már régóta járok ide. Ó, én szerencsétlen! Szegény… fiam! Anna reszketett:

– A fiát?

– Igen, a fiamat… És maga?

– Én?…

Anna úgy érezte, hogy a föld reng alatta. Igen: ő miért jött ide? Nem, nem lett volna szabad idejönnie. Ez az ember a fiát látogatja meg!… Ez, ez volt a sírásában olyan végtelenül megrázó. A börtönben levő gyermekét siratta!

– Tudom, hogy nehéz kimondani, – suttogta az öreg. – Nekem is könnyebb volna, ha azt mondhatnám, hogy: meghalt a fiam!….

Anna elesett volna, ha az öreg hirtelen át nem karolja. És úgy vezette átölelve egészen a börtöngondnok ajtajáig.

Anna nem is tudta már, ami történt vele… Egy szobába vezették. A szoba két részre volt osztva. Mellette egy börtönőr fegyvertelenül, és amott, a szoba másik részén valaki áll… mögötte szuronyos őr…

Igen, az a sápadt, beesett szemű fiatalember, akinek mélyre esett szeméből úgy hiányzik az élet – az a fia gyilkosa: Nagy István, aki tíz évre ítéltetett.

Percekig nézik egymást…

A fiatalember hirtelen felzokog:

– Azt hittem – az anyám!… [252]

Anna szívét vasmarokkal kapja át a szó… az a másik anya nem jött el!… jaj, hogy megalázta ez őt!…

– Hát az anyád nem jött el hozzád? – nézett a legényre.

De Nagy István nem felelt,.. úgy állott ott sápadtan, beesett szemével, mint aki eltávolodott messze, mindentől…

Anna keze a korlátra téved… a korlátra, amely mögött Nagy István áll… a korlát vasból van, és nem enged… Anna feje lecsuklik… ott a korlát mögött ifjan eltemetett élet van,.. szomorú, halott élet!

És megroskadtan szólt:

– Majd én… szólok… anyádnak!…

— — —

A faluban különös hír terjedt el. Azt mondják, hogy Erős Vas Gáborné Istvánéknál járt, és ő könyörgött az anyának, hogy látogassa meg a fiát.