Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

A levegő tikkadt volt, és lusta, de az esti renyheségben a házak felett az égen már katonás rendben sorakoztak a fekete felhők. Itt-ott villám cikázott élesen, és kelet felöl hatalmas égzengés hallatszott, hogy megremegtek az ablakok, megremegett az egész föld, sőt az öregasszony piros ernyője is a krumplisütő kályha felett.

– Na, nézd, hogy bolondul az idő – motyogta az öregasszony, és összehúzta fején a kendőt.

Kicsi, aszott feje volt, mint valami öreg verébnek, az orra vörös és szétlapított volt, és a megtévesztésig hasonlított a krumplihoz, amely a kályhájában sült izzó parázs felett, csendesen. A homloka ráncos volt, mint a kendő a fején, öreg volt, és ragyavert, mint a kocsiút a lábai előtt.

Emberek jöttek és mentek mellette. Hangok ütötték meg a fülét. Értelmetlen beszéd.

– Hát akkor este hétkor – mondotta egy sovány fiatalember egy kövér asszonynak. – A viszontlátásra. A viszontlátásra.

– Károly! Károly! – kiáltotta valami női hang a túlsó oldalról.

Az öregasszony gyermekes szemeivel, ráncos homlokával és szétlapított orrával értelmetlenül nézett a világba. Néha megpiszkálta a parazsat egy görbe piszkavassal, vagy a krumplit forgatta meg kövér kezével, azután meg belekiáltott az esti lomhaságba panaszos hangon:

– Friss, meleg krumpli! Valamikor jobb napokat láttam…

Az égen a felhők egymásra futottak, mint a kisiklott vonatok, és dörögtek félelmetesen. A villám már le is csapott valahol a külteleken. A járda szélén fák sorakoztak, tetveskérgű, száraz platánok. Szegényes koronájuk tehetetlenül rázkódott a szél nehéz kezeiben. Vastag hasú lámpák himbálóztak a magasban, és játszottak a világossággal. A vénasszony meg nyögött, köhécselt és siránkozott a tépett koronájú, fekete fák alatt. [247]

– Valamikor jobb napokat láttam – nyafogta reménytelenül. – Friss krumplit vegyenek. Meleg, meleg…

Már késő este volt. A villamosok is álmosan sikongtak keresztül a városon.

Akkor azután két gyermek tűnt fel a sarkon. Kisfiúcskák voltak. Tágra nyílt szemekkel, mosolygó, huncut arccal, lábujjhegyen jöttek óvatosan a nagy, piros ernyő felé. De nem tudtak elég óvatosan jönni, az öregasszony észrevette őket. Kétségbeesetten kiáltozott:

– Már megint itt vagytok? Már megint el akarjátok lopni a szegénységemet? Rendőr! Rendőr!

Rendőr nem volt sehol, s ezt nagyon jól tudták a csibészek. Széles képpel mosolyogtak az öregasszonyra. Úgy látszik, ő is meggondolta a dolgot.

– Na, itt van mindegyiknek egy krumpli – mondotta, és a kezükbe nyomta a forró, barna gyümölcsöt.

A gyerekek kis ideig labdáztak a krumplival, mert forró volt, majd mohón beleharaptak, megrágták nevető arccal, és lenyelték.

– Istenem, istenem – motyogta a vénasszony –, valamikor jobb napokat láttam, és most így kell kínlódnom.

Mire megigazította a kendőt a fején, megpiszkálta a parazsat, és leöntötte vízzel, mert már igazán késő volt, és haza kellett menni, mire mindezzel készen volt, és körülnézett, rengeteg gyerekarcot látott maga körül. Megsokasodott körülötte a két gyermek, mint a kenyér a bibliában, és a sok gyermek kárörvendő, kaján szemekkel nevetett rá.

– Mit akartok? – sikította magából kikelve a rémülettől. – Mit akartok tőlem? – S a gyermekek csak vigyorogtak, és jöttek könyörtelenül vigyorogva egyre közelebb, tízen vagy százan, százan vagy ezren. A háztetőkről csúsztak le, a villanypóznákról ereszkedtek, és mindegyik egyforma, ugyanaz az arc volt. Már egész közel voltak, talán két lépésre tőle, és körülzárták átláthatatlan gyűrűvel.

– Itt van mindenem, csak hagyjatok! Itt van mindenem! – sírta magánkívül, de akkor már elkésett az ajánlattal. A gyermekek, mindahányan voltak, nekiestek a bádogkályhának, kiszórták a tartalmát a földre, a krumplit, a parazsat egy rakásra. A sült krumpli és a hamvasodó, kék parázs hegyébe sikoltozva esett le ő is.

*

A vihar akkor már teljes erejéből dühöngött. Ereje az égig ért, rengeteg darabba szakította a felhőket, mint valami ócska rongyot, és fákat tépett ki gyökerestől. Bent, a vá[248]rosban is összehányt mindent. A villamosok jobbra-balra dülöngéltek, a nagy házakat felkapta a markába, megrázta néhányszor, mint az aprópénzt, azután a földhöz vágta őket. És megvadította a folyókat is. Prüszköltek és nyerítettek a szelíd patakok, és felágaskodtak tajtékzó tehetetlenségükben, hogy újra lecsapódjanak mélyebbre mosni medrüket.

Villám cikázott, ég zengett, és nehéz tölgyek röpültek a magasba, mint a rakéták. Egész éjszaka tartott ez az ítéletidő. De hajnalra mégis kissé kifáradt a vihar. Már csak fél kézzel hajigálta unottan a fákat, majd hanyatt feküdt a sárga fűre, nyújtózott egy hatalmasat, azután elaludt.

Később eső esett a földre. Jótékony, meleg eső, mintha vigasztalni akarta volna a kettétört fákat és a kimerült patakokat. Sűrű sugarakban esett.

*

A vénasszony, aki valamikor jobb napokat látott, most egy dohos külvárosi szobában feküdt. Isten tudja, hogyan került oda. Rozoga ágyán kinyújtva feküdt ugyanúgy, amint a tetves kérgű platánok feküdtek a járda mellett kinyújtva, holtan. Fel volt öltözve fekete ruhában, ahogy az már a komor halottakhoz illik, és nyitott szemén penészes rézgarasok csücsültek.

Senki ember nem volt a szobában, csak egy szürke macska ült egy széken komolyan dorombolva. Egyedül volt a halállal. Egészen jól érezhette magát, mert dagasztott a lábaival, és dorombolt szüntelenül. De amikor neszt hallott kívülről, abbahagyta a dorombolást, vékony nyakát előrenyújtotta, csillogó szemeit kimeresztette, és figyelt.

A két gömbölyű arcú csibész lépett be az ajtón. Újra vigyorogtak, mint az este a krumplisütő kályhánál, nevettek, és az ágyhoz léptek lábujjhegyen. Mind a ketten a vénasszony csöndes, halott arcába hajoltak, érthetetlen szavakat susogtak mosolyogva, majd lekapták a zöld pénzdarabokat a halott öreg szeméről, és villámgyorsan kiugrottak az ajtón.

Az öregasszony üveges szemeivel a plafonra meredt.

Ahogy a gyermekek kiértek a szobából, a nap már fent ragyogott az égen, és sokszínű szivárvány húzódott a felhők alatt. A kitépett fákon már megszáradt a víz, s a gyenge fűszálak, amelyeknek nem tudott ártani a vihar, zölden és fiatalon lökték ki új hajtásaikat.