Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

I.

Az este a messze hegyek alján halk lassan már göngyölgette magába a fényt. Néhány fönnrekedt felhő-szakadék szelet jövendölt a bőrén, másként csodátlanul fakult minden a szürkület keretébe, és se gyász, se ünnep nem kért a holnapinak különösebb vigíliát. Egy-két átalmenő a kastély előtt, ha éppen fölpillantott az ablakokra, tán elszalasztott lelkén egy fázós gondolatot. Azontúl semmi több holnap-virrasztó csoda nem fakadt.

Fönt a nagy szobában öreg lépésekkel mérte az időt, Bagi Márton. Tizenkét finom szál gyertyát tartóba igazított, s odaállatta őket a fal mellé. Az asztalra patyolat abroszt vettetett, a poharak, tányérok közén egy sor teli üveget parancsolt glédába. Olykor megállva az óra mutatóját leste, vagy mintha az ablakból akart volna jeleket olvasni a hamvadva fogyó alkonyat helyébe.

Félénk kopogtatás után négy furcsa, füstös fej jelentkezett bocsánatkérőn az ajtórés mögött, Halk illedelmük tudatta hónuk alatt a hegedűt. Bólintott nekik Bagi Márton, hogy beléphetnek, s hangászi mivoltuk iránt a gyanú egyszerre személyi adattá lett.

A sarokban csöndes nagy tisztelettel megfeneklettek.

Egy ideig hagyta őket a szónélküliség zavarában. Majd kényét fitogtatva ülni tessékelte őket a szőnyegen. Egy faképű, ijedtté vénült szolga csoszogott be utánuk, kinek már az arcán is kiütközött valami sejtetéssel a süketség. Vállán átvetett törlőrongy, karja alatt porolókefe, kezében egy nehéz lámpát hozott. Mord köszönéssel közibük gyújtotta, s ugyanúgy a gyertyákat is. Márton úrnak külön még összesöpört két kurta mondatra való szót, hogy a vacsora kész lesz, és hogy a gombokat fölvarrta az ünneplőn.

Már ment is ezzel. Bagi Márton utánabaktatott, s a várakozásban ismét elmorzsolódott egy idő.

Hét óra tájon hármasban együvé került a Bagicsalád: Márton, Tamás és Boldizsár. A süppedt öreg kastély minden [236] ablaka fényes, víg négyszöggel vágódott bele a sötétbe. A szét-hintett tanyákról, akik még látták az ünnephirdető kivilágítást, szánakoztak vagy kárörvendeztek egy-egy kérdésnek sarjadt mondattal:

– Vajon mit intéz majd holnap a Bagiaknak?

– Lám, csak dobszó lett a sok muzsika vége. Ugyan hogy pászítják hozzá az utolsó nótájukat?

Mert a Bagiaknak nótákban virágzott el az életük, s a nóták szabdalták szét a széles, kövér földeket. Egy-két ékes, új nóta napokra ottfogta őket az asztalnál a muzsikás bandával, közben ömlött a bor, s röpült a pénz. Míg könnyebben telt a zseb, Márton úr még egy íródeákféle cimborával járta a nótás estéket, kinek tiszte volt minden tetszetős éneket följegyezni. S ahogy ezek kötetekben túlnőtték a biblia méreteit, úgy hasogatott le künn a földekből néhány barázdát egy-egy idegen eke.

Sűrű, erős vérük egy éjnél tovább nem bírta az asszonyfélét, s a romlás gát nélkül nyelhette a mezőket. Elsőnek a Török-tanya vált le, aztán alig másfél év alatt elbúsulták az Ófalut is. Egy csoda hanga, szép asszony zsiványok közt fölcsípett nótája egy éjjel olyan adósságözönnel öntötte el a Rétalját, hogy a másik nyáron már egy Bagi se téphetett le onnan virágot. Aztán elúszott a Bogaras, utánaillant Cséspuszta, Ökrösmajor, emlékké vált a Nagyhármas, elveszett Alsótarjas, Felsőtarjas, Lányoshegy. Ám a nótás kedv csak kihányta Márton úr bőrén a mérges virágot, s ha jobbuló szándékkal fél évet is pihent egy-egy földfaló éj után, csak annál gonoszabban sütötte lelkét, amikor a véletlen valami új nótát akasztott horogra. S bizony egy másként szépen ébresztett őszi nap írással üzent, hogy néhány árva holdon már csak a kastély áll a talpuk alatt.

– Ezt nem hagyjuk – fogadta gyöngébb öcséi nevében is Bagi Márton, s azontúl a templomi zsoltárokat is csak úgy dúdolta, ha magában volt.

Ám tavaszon egy váratlanul jött lakzi olyan forgószelet sűrített alá, hogy egy hétig sem ért talajt a kedve. Meg is bénult tőle, s utána, – ha egy kis vidám szelecske fújt, – már sodorta is. A másik kettő hullott ővele.

S mint a mámorból a másnapi bánkódás, már látszott a nap, amikor a kastély is gazdát cserél. Akkor Bagi Márton egyszerre olyan tervet derített magának, hogy piros lett tőle a lelke. Jó két héttel előbb megvallatta a maradék hordókat, s a java italt külön edénybe szűrte. [237]

A hasonló vert sorsú cimboráknak viszont még idején üzenet ment, hogy búcsú lesz Bagi Mártonnál, amilyent a világ még nem látott.

II.

Sötétedéskor még csak ők hárman voltak a fekete nyájból, de lassan verődött a telibb csapat. A félvak Zsiga vadult be elsőnek, ki egyébként mindig első volt a hivatalosak között, s midenütt utolsó a kilököttek sorában. Utána egy szárazgége-ember kántor jelentkezett, ki alól rég elvették a templom orgonáját, s akiről azt mesélték, hogy enni még senki sem látta. Lakzit, tort, vacsorát boron kezdett, és pálinkán végzett. Jó hírét azzal tartotta, hogy a bort vizes kancsóból, a pálinkát meg borospohárból nyakalta. Bihácsi tisztelendő volt a párja, s vele misézett, ha olykor visszaifjodván kettesben merengtek, és jobban rájuk terhesedett a hajnali lelkiismeret. Még egy seregre való irányavesztett lélek jelentkezett, mind olyan, kit már elnyűtt a végzet, s ki csak a kábulatból látta rásütni elhagyott vagy elvesztett csillagát.

A bő vacsorán fázós hallgatással estek túl, csak a koccintásból pendült ki közben a meleg egy-egy csintalan szikrája. Vacsora után a házigazda egy fejbólintással forróbbá parancsolta az eddig bátortalan muzsikát. A szemek most már kifényesedtek, a szó megmozdult, s a poharak mind sűrűbben adtak találkozót. Egy-egy arcra rápiroslott a jó öröm is, az elhullámzó muzsika pedig néhány fölvetett nótasort is megragyogtatott.

Bagi Mártonban nehezen még, de már kezdett szilajodni a kedv. A bor tüzelte, a zene égette, gőgje fejedelmet és hőst játszott.

– Nótával megyek a halálba – csapott az asztalra, s vígan osztotta az erős italt

A többiek mintha csodálkoztak volna, bár mind tudták, hogy a szó micsoda számító szándék megsejtetésével kacérkodik.

– Bagi Márton nótával született – folytatta rekedten –, Bagi Mártonnak az első napon nótát húzatott bölcsője fölött az apja. Bagi Mártonnak addig élet az élet, amíg lagzi van, amíg vidámodni lehet. Holnapra már csak dobszó marad a muzsikából, s Bagi Márton tudja, hogy holnapnál semmi sincs tovább. De a koporsóig még van egy éjszaka meg egypár piros nóta is.

Szeme könnyet fogott. A vendégek vigasztalgatták, néhánya egy-két kérés forma szót is szépített s ez megint dacos erőt vetett bele. [238]

– No, azért csak semmi szánakozás! Holnapig nem károg a holló senkinek, aztán, kire hogy virrad, úgy köszöntse. De most igyunk!

Töltöttek, s ittak rá megint. Egy intésre közelebb emelkedtek a húros szerszámok, s a vonóban mintha virágnyitó sugarak rezdültek volna. A füst tömörlött, mint az ünnepek tömjénje, az arcok már megfénylettek rajta. Félig torrá kárhozott egy időre a fekete vidámság, s végzetek, sorsok elesettségét festette az elrongyolt perceken, de az erősödő zene oszlatta a felhőt, s a lélek lassan maga alá gyűrte árnyékát. A kántor hangja elszabadultabban szárnyaltatta a nehéz éneket, a pap mellé állt, s a két szívmozdító torok irányt ütött a többinek is. Egy óra múlva tomboltak. Bagi Márton ismerős csúcsra ért azzal, hogy falhoz csapta az első poharat.

– Holnapig még világ a világ!

A nehezen csurranó, ősvilágszagú nótákból sírásig szépülő mesék hullottak. A nefelejcs szinte csillogott bennük, a Tisza édesen vitte hátán a napot, a betyárlegény a csillagát siratta, s a fakó izzadtan állt a virágos kapu előtt, s nyerített az aranyjászolos abrakért. A szó s a hang, mint a virág, bolondul nyílta lelkét színekbe, szirmokba; ha tízszer elismételtették, mindig újabb szépsége, tizenegyedszer még vérezőbb, ütleges csoda volt a szívükön. Húsukból borzongó rügyekbe hajtott, s visszafésülő cirógatással sajgatta őket, hogy elrészegedtek a bolond lázban, s a másik kábulat csak gyógyított rajtuk. Bagi Márton csöndesen ingatta fejét, Boldizsár az asztalt öklözte, Tamás belső áhítattal pislogott szét.

A többiek körül is hevült, forrongott a csillagos örvény. Az emlékezés kék szárnyú pillangót kergetett, s ki még tudott ágat nyújtani neki, néhány pillanatra egy-egy nótával megkaphatta boldog pihentetőnek. Valaki szemét törölgetve beléhasadt, régi szerelmén kesergett, s egy nevet becézett, mint félős, meleg madarat.

Éjféltájban Tamás, a középső Bagitestvér egy kérő szóval megállította a szirmokkal háborgó forgószelet.

– Valamelyik zsoltárt, cimborák! Akármelyiket, csak szépen, ájtatosan!

Tudták kegyes hajlamát, s készültek hozzá, hogy kedvére tegyenek. Mert Tamás csak szelídült a mást elvadító énekektől, s a végén mindig a zsoltáréhséghez ért. Tán azért is vigadott, hogy utána a szomorú templomi hangok harmatában érzőbben megfürödhessen. Néhány dicséret, ének és zsoltár fellegöblítő hulláma csapott föl, s tiszta hevület elömlésivel járta át a lélek aljától az egek magasáig az éjszakát. Nyomán egy ideig szinte imára serkentő csend lett, még mintha a pap pa[239]lástos alakját is látták volna egy elképzelt szószék öblén. Bagi Tamás félre is vonult, nem énekelt többé, a borból is csak olykor, s áhítatosan egy szentnek érzett kortyot nyelt, mintha kehelyből adnák elébe. A cigány hangfojtva játszott, a nótaszó dúdolásig halkultan lopódzott a húr szava nyomán. Kint az éjszaka a saját özvegységén kesergett s mélyült. Az égi lejtők gyújtoványai a halottak ünnepéről szavaltak neki együgyű emlékverseket.

III.

Egy részűk már megroggyant, s csak sodródott az erősebbje után. Köztük Bagi Márton győzte legjobban aggyal s gyomorral is. Ma sziklára lelt lábbal állt a rózsás örvény fölött, s csak mosolygott boldogan, mint aki látja a neki trombitáló, biztonságos holnapot. Szavai ékes koszorúkba fonódtak, s övezte velük egy-egy dalbontó este emlékét, mely szín lett, s örök fakadás.

– Hej, mikor a Vető Zsigának hat fia után lánya született! Napot kevésszer áldottam úgy. Nótával körösztöltünk. Egy félpofájú, kancsal cigánnyal látogatott le az egyik, ördög tudja, merrül rokon. De a húr a keze alatt, aj! Akár egy angyal lelke a sugáron. Be se igen vették, de hogy mindenkinek töltöttek az újszülött egészségére, azt mondja a kancsal: „Annyi esztendőt, dupla annyi hozománt jó holdakban, mint ahány olyan nótát én elhúzok, akit még itt nem üsmernek!” Még meg is mérgesedett a Zsiga, hogy csak ennyi a jókívánság, mert lehettünk ott vagy ötvenen. Hanem a félpofájú három nap alatt négyszáz olyan nótával sírt belénk, hogy annak foszlányát se hallotta senki.

Merengtek rajta, aztán húzattak rá, s újabb emlékezések jöttek.

– Hát Gyenes szegény, az Úr nyugtassa. Úgy sírva énekelni még embert nem hallottak. A torka aranyozta a hangot, aranyozta, simogatta, csókolgatta, vagy mit csinált vele. Egyszer aztán megfázott, hat hétig nem is tudott magáról. Amikor meggyógyult, csak néztünk, hogy a hangja seppegés lett, s bizony, az is maradt. Azontúl ha muzsikát vagy nótát hallott, kibuggyant a könnye. De nem is vitte sokáig szegény.

A banda már tudta, hol tartanak az urak, széphalkan Gyenes legtöbbet megragyogtatott nótájával kezdték ügyelni s követni a hangulat kanyargásait. Bagi Márton most már csak magának emlékezett.

– Ági… Palotási Ágica… Édes kis Ágica… Sej, de régen is volt! [240]

A név úgy szárnyalt bele aranytollasan, mint egy csintalan kanári. Nyomán egy raj csalogány csattogott, s a visszaéledő mese kertalján kísérte éjszakából éjszakába. A tulipánok márciusban kinyíltak tőle, s az őszirózsa a hóra hányta megőrzött szirmait. Valamikor az ifjú Bagi Márton tavaszi kedve az ő ablaka alatt virágzottá, el a legszebb nótákat. Szívében még mindig aludt belőle egy leheletnyi bódító liliomszag. Ha lelkét érte egy holdsugárheggyel, háromnapos veszedelemre vadult meg mindig a bolond érintésétől. Ilyenkor ezer korbáccsal csapkodta a fölbukó érzés, hogy Ági valahol, talán egy kolostorból, talán egy konyhába szorult nyomorból vagy éppen a sírból még mindig győzelmesen neveti ezt a regenyitó, garázda lovagkort. A visszajáró s vérszívó fehér lidérc ott maradt ilyenkor, s csalt, ingerelt, kétségbe ejtett, mint a lengő nád hegyén a hintázó látomás.

– Gazsi – nyögte Bagi Márton –, állj meg csak, Gazsi! Azt az édes gyöngyvirágszagút, Gazsikáin, de lobogjon, mint a tűz!

A másik percben mind fölpeckelték az állukat, s szinte az ablakokat rázta a dal:

Meg is halok ezekér,
Ezekér a szépekér,
Köztük is az egyikér,
A legkedvesebbikér,
Tudom is, hogy melyikér!

Bagi Mártonnak tetszett a fölugrasztott zaj.

– Még egyszer! – csapott a tenyerébe. – De jobban súrlódjon a húr, hallod-e!

Egyik-másik vonón lefejlett néhány szőrszál is.

– Még egyszer!

Elújrázta vagy ötször egymásután. Itt-ott elpattant a búr, hogy nyögött belé a szerszám. A muzsikusok izzadtak, a cimborák elbicsaklásig emelték a hangot.

– Várj – vezényelt megint Bagi Márton –, most a párját, de úgy, hogy sírjon!

Egy kis készségigazítás után árvácska bársonyával simogatott, cicázott Palotási Ági örök holdtölte alatt virágzó szerelme:

Teli kertem zsályával,
Zsályával,
Szerelem virágával,
Szerelem lángjával.

Bagi Mártonban megtette szokásos útját a tüzek árja, és szépen visszakapcsolódott a nagy s tiszta szemmel látó gondolkodásba. [241]

– Ugyan mi az, ami ebben a négy sorban van, azt mondjátok meg nekem! Mi az, ami innen süt, innen ver, ríkat, csókol, észt veszejt, s áradást csinál, mint a Tisza? Ezt fejtsétek meg, ha tudjátok.

Maga elé bámulva folytatta:

– Hogy lehet négy sornyi semmi szóban egy kertre valóvirágillat, olyan sodró, és olyan sűrű, hogy elkábítja vele a lelket? Hogy lehet benne egy égő puszta lángja meg egy tengernyi hullámverés? Hogy úsztathat magán annyi koporsót, amennyi ismerős halottat tudunk, s hogy hozhatja vissza azokat, akiket minden perc csak szöktetett? Honnan van a nótának az a csudás ereje, hogy ha akarja, tavasz lesz, s barkákat aranyoz, hogy megboldogulnak tőle a méhek, ha meg azt akarja, bunkó lesz, s agyba sújt, napokig szédelegsz bele, vagy a szíved szivárog tőle, mint a beteg testrész. Kinek a kezét se csókolhattad: levetkezteti, kibontja a gyerek a babát, az ágyába fektet, hálat vele, vagy érted szomorúvá teszi, hordja eléd az arcát, mint az ég a napot, s jó leszel tőle, pedig tán messze valahol másnak vidám, s tapos rajtad, mint a sárban.

Hörpintett a szájas pohárból, és szeme merevvé kerekedett. A cigány halkan forralta, zsályázta a furcsa hangulatot s a mesét, már szinte az egész terem tele volt tőle lánggal, egy mező zsályával, violával, mindennel, ami színt és fényt fakasztott ebből az átkozott életből.

– Tik ezt tán nem is érzitek. Bizonyosan csak a fületek mondja meg, hogy a nóta szép. Én itt valahol a hátamon, a gerincemmel érzem a szépet. Bizony isten. Úgy végighasít rajta, hogy szinte fáj. Néha borzongat s ráz, mint a hideglelés.

A többiek bólongattak. Márton úrban habzott az érzelem.

– Ó, ha tudnátok, mi az, ha tudnátok csak egy kicsinyt is. Hogy mi a muzsika. A nyelve… a betűje… a lelke!… Bujdosás, páros galamb, ölelés, temető: hogy addig ez mind semmi, amíg a nóta nem beszél róla. A csillagos eget is… az a jóisten nekem nem teremtette… muzsikálta… Mert a világon ez a legcsodálatosabb… Én tudom… Ó de bölcs is voltam, hogy mindent így elszórtam érte.

Ivott. Egy ordítás úgy jött ki belőle, mint a tűzhányóból a láng. Poharát megint a falnak vetette. Legtöbbje csak a duhajságának csodálkozott. De a félrebicsaklott pap szent arcot meszelt, s nézte nagy tisztelettel, mint hajdan a püspököt.

– Ó, hogy ennyit nem mondtál soha – nyögte nagyon szelíden, mint mindig, ha már törni-zúzni akart.

Bagi Márton, ahogy tehette, búcsúztatta magát. Szavaiban, az epe valami friss gőgnek adott találkozót. – Én mindent job[242]ban élveztem, énnekem minden jobban ízlett, jobban is kellett fizetnem érte. Most már mindent szétráncigált a vonó; néhány óra múlva utolsót szól a dob is. De bizonyomra mondom, hogy nem fog örülni az új gazda az első órában se.

Szétnézett, hunyorgott, s mint édességet, osztotta tovább a titkot, hogy a tető alatt olajjal leöntött szalmacsutakok várják, hogy lobogjanak. Künn a kertben pedig már egy hétnek előtte minden fa egy kondér forró vizet kapott a gyökerére. Nem pattan ki azokon egy szem virág soha.

Gyűrűjének nagy gyöngyét is lecsavarta, s valami fehér port mutatott az álmélkodó szemeknek.

– Ez meg nálam mézezi majd az utolsó poharat. De addig szóljon a húr. Gazsi fiam, még egyszer azt, hogy: „Teli kertem zsályával…”

A dal áradt tovább, mint a hóolvadás szűrődő, fényes patakja.

IV.

A csillagos hímzést lassan már fejtegette a hajnali olló. A függönyös teremben még szólt a dal, s a füsttel vörösen birkóztak a lámpák, de az ablak résein bekukucskált a virradás józanító kéksége, mint az intelem. A húron új meg új dalok ágazgatták a virágos vesszőket, közben olykor Bagi Márton vissza-visszaparancsolta a maga emlékére borult éneket is. Egy-ketten már elbóbiskoltak koccintástól koccintásig, a többi még a virrasztó szemmel bírta a reggelbe ömlő éjszakát.

Nap följötte felé a vén inas korhelylevest hozott. Nyolc óra után jelentették, hogy a bíróság itt van, s a kíváncsiak is gyülekeznek az udvaron. Bagi Márton derűs arccal fogadta az értesítést, s gőgösen válaszolt a hírhozó személyiségnek:

– Jól van, fiam, az uraknak mondd meg, hogy kezdhetik, te meg szaladj vissza egy kis szíverősítőre. Gazsi, csak azért is zendíts rá!

S már fújta is fejbillegetve:

Teli a kert zsályával,
Zsályával,
Szerelem virágával…

A muzsikán olykor átütött a dob sötét jajszava. A Jób-hírekkel is fölszaladt egy-egy lent leső cseléd:

– A kert mögött húsz hold a banknak jutott,

Bagi Márton tust húzatott rá, s egy kancsó bort öntött a hírhozónak.

– Négy lovat a kocsival Jakab vett meg. [243]

– Köszönöm, öcsém. De gyere közelebb, aztán segíts, mert a pince még a mienk.

Új nóta következett új hírrel a végén:

– A kis kaszáló a szomszéd falu kocsmárosához vándorolt.

Bagi Mártont most már szemlátomást gyűrte a föld felé az ital. Annál gyakrabban emelgette a poharat.

– Sebaj, fiam. Sötétnek elég sötét temetés, de egy óra múltán meggyújtjuk hozzá a gyertyákat is.

Új hírrel kopogtak:

– A tíz holdat a kastély mellett Radvánszki úr vette meg.

Bagi Mártont mellbe sújtotta a hír, s egy percre mozgást felejtett a szeme. Észbe se kapott, s megint ezt a nevet hozták:

– A jószág Radvánszki úré.

S rá negyedórára megint:

– A kertet Radvánszki dobolta el.

A többiek bután révedeztek. Tamás egy zsoltárral bíbelődött volna, de nem tudta a másik versszakát. Boldizsár ivott, Bagi Márton hörgött s kapkodott, most már látszott rajta, hogy várja az utolsó jelentést. Meghozták azt is szinte ijedten:

– Jaj, tekintetes uram, bizony a kastélyt is Radvánszki úr vette meg.

Szeme karikázni kezdett, s ha nem ül, talán meg is tántorodik tőle. Mert Radvánszki volt az üldözés, az utálat, a lappangó bosszú Palotai Ági miatt is. Az örök vetélkedő, ki az élni való tájakon mindenütt kudarccal elmarad, s pénzzel készül megint új bosszúra s vetélkedésre.

Egy percig dühben fulladozott az egész társaság. De Bagi Márton hirtelen elnevette magát:

– Nincs semmi baj, urak. Annál szebben s könnyebben nő majd a láng. Most pedig gyerünk Radvánszki úr elé. De a nótát úgy húzd, mintha Ágica is hallaná!

A társaság, akár a halottak raja, sápadtan fölkerekedett, s vonult le az udvarra. Mögöttük a zene a selyemkendősen lobogó nótával:

Teli kertem zsályával,
Zsályával…

Számosan nevették a dülöngélő énekes csapatot. Bagi Márton az élén duhaj volt, a sorok most fújták rá a legszédítőbb illatot. Nyelve akadozott, a világ fényes csíkokban forgott, pántlikázott körötte. [244]

– Nem a háztól búcsúzok… Én a nótától búcsúzok, a nótától meg a muzsikától… Se föld, se pénz után nem szaladtam. Nekem a nóta kellett…

A rettenetesség, hogy holnap szép csöndben már a ravatalon fekszik, most vetett ijesztő lobot a szívében.

Teli kertem zsályával,
Zsályával…

A sorok véresen hasadtak bele. Úgy nézett vissza könyörgőn a mögötte ballagó cigányokra, mint az elítélt a hóhérra. Az ujjain számolva hebegett:

– Holnap nem lesz semmi… Holnap már nincs nóta, holnap vége a muzsikának… Nem hallok többet semmit. Tudjátok, hogy ez micsoda?

S egyszerre nyöszörgő, megszeppent gyerek lett a duhaj nótafejedelem. A népség nézte, mint a bolondot, s a hősiesen elszánt Bagi Márton zavartan pillantott szét, s reszketni kezdett szépen elgondolt szándékától.

A vézna, gyomorbeteg Radvánszki a kocsija mellett állt, hogy azonnal tovahajtson, ha úgy hozná magával a sors. A megváltozott hangra visszalépett, s odaszólt a hivatalos asztal felé:

– Bagi Márton úrnak és testvéreinek hajlandó vagyok átengedni a régi ispánlakást a mellette elterülő húsz hold földhaszon járadékával s később megállapítandó fizetéssel, ha fölügyelnek a kastélyra és a gazdálkodásra. Kérem, nyilatkozzanak, hogy ezt az ajánlatot elfogadják-e.

Bagi Márton megérezte a teljes megalázást az üzleti ajánlatban. Fölcsapta fejét, s köpni akart Radvánszki felé, de nyomban – mint valami égből lenyilatkozott üzenet, – eszébe villant, hogy így még lehet élni, s ha él, olykor még egy nótás estére is telik majd. Talán csak néhány esztendő még az élet, de azalatt, amikor csak kívánja, fölfrissülhet egy kis muzsikától, s ha szegényen is, de még fényt mutathat egy kósza csillag, egy nóta… s a nóta oly szép… oly édes valami, akárcsak Ágica fehér teste és emléke. Nem, ezt nem lehet eldobni.

Halk szégyenkezéssel odaszólt, hogy elfogadja a nagylelkű ajánlatot, s egyszerre nevetni kezdett, hogy a könnyei- kiestek. Azután a cimborákhoz fordult:

– A bort, fiúk, a bort! Hamar a kastélyba, mindenki két üveget a hóna ala s gyerünk!