Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

Fekete Lajos: Ne szomorkodj venyige!

(Milvay Ellának)

Árva vessző kesereg, özvegyek a tőkék,
Szőlőkarók szenvedik ájulatba dőltét
s bágyadt karolását fosztott venyigéknek.
Egész sereg puttonyost, hegyoldalnyi népet
csődített a fürt ide, míg a tőkén tartott.
Most szél duhajkodik a szedőktől tarlott
rendeken, s egy-egy levél, mint vadul kitépett
piros szív, úgy elrepül rőt halál hírének.
Csak a vessző kesereg. Szőlőtermő testét
hideg kézzel bolygatják deres, őszi esték.
Istenem, mily szomorú szőlőtőnek lenn
fürttelen venyigékkel őszben dideregni…

Ne szomorodj, venyige, én is hoztam fürtöt,
Napcsókos két gyerekem mosolyomban fürdött.
Karom erős, venyige, itt tartja, a szélben
a két fürtöt karótlan, vihar ellenében,
Fiú-fűrtöm mámoros, leány-fürtöm édes,
de ki tudja, hogy a sors mily szüretet végez
köztük, hiszen (te tudod) édességre éhes
ez a világ, s ezer ok a szüreteléshez.

Az élet jó vincellér, de néha más dolga
akad, és amíg nincsen benn a szőlő-sorba,
addig a végzet kapál, s földet porhanyítva
jön a vihar, jön a sors, s más földre hajítja
a fürtöt, mit megesznek tolvajok szemezve,
s így hal meg szüret előtt szőlőfürtök ezre.
Sohse búsulj, venyige, én is keseregtem,
de mióta szőlőtő bölcselője lettem,
permetezem fürtjeim, s kötözgetem gonddal;
pedig engem nem védtek szőlőfürt – koromban:
megérlelt a szenvedés, a kín nemesített,
s leszüretelt életem mélytüzű bor így lett.