Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

XI.

A háború óta, mely a belekeveredett országokat minden anyag- és munkaerőkészletük legpontosabb számbavételére és legteljesebb felhasználására kényszerítette, nagyon a figyelem és gyakorlat előterébe tolult a tervgazdálkodás – Planwirtschaft – eszméje. Éppen a múlt hónapban tartottak Amszterdamban egy társadalomgazdasági tervezési világkongresszust (Weltkongress der sozialökonomische Planung), melyen ugyan a többi közt az is kitűnt, hogy a tervgazdaság fogalma még legföljebb negatív értelemben, mint a tervszerűtlen gazdálkodás ellentéte nyert tisztázást. Hiszen a tervszerűség, miként ezt már cikkem elején érintettem, voltaképpen mindenféle gazdálkodásnak lényeges eleme; új a Planwirtschaftban csupán a tervszerűségnek nagyobb térre, a gazdasági szolgálatok és igénybevételek hosszabb sorozatára kiterjesztése. Azzal, hogy – miként ezt Ottó Bauer teszi, – a tervgazdálkodást az állami kapitalizmussal hozzuk fogalmi kapcsolatba, és e réven a szocializmusra való átmeneti formának nevezzük, még nem merítettük ki a tervgazdaság eszmekörét.

Tervgazdálkodást már a nagy háború előtt is folytattak, ha mindjárt sokszor eléggé korlátozott és sok más gazdaság tervével összeütköző módon. Ilyen volt az amerikai vasúttársaságok gazdálkodása, melyek szállítószolgálatuk jövedelmezőségének biztosítására nemcsak a vonalirányt választották (már annyira, mennyire) a legnagyobb forgalmat ígérő országrészeken keresztül, hanem telekszerzéseikkel és -eladásaikkal valósággal maguk teremtették meg pályáik mentén a mezőgazdasági és ipari üzemeket, tanyákat, falvakat, városokat, melyekből azután az árurakományoknak és utasoknak elő kellett kerülniök. A már idézett Fleissig a karteíeknek tulajdonllt messzemenő úttörő munkát a tőkés tervgazdálkodás terén. De voltaképpen minden termelési és eladási kartell, tröszt és szindikátus tervgazdálkodást folytat, midőn felkeresi, és le[226]hetően kizárólagos rendelkezése alá vonja a termeléshez szükséges területeket és anyagokat, de azután a termelést és forgalomba hozatalt csakis a legnagyobb remélhető haszon mértékében viszi keresztül, és eközben nemcsak termelési lehetőségei kisebb-nagyobb részének parlagon hagyására, hanem még megtermelt árukészleteinek megsemmisítésére is szánja magát.

A magánvállalkozóknál régebben folytattak tervgazdálkodást az államok – főként a termésfölöslegeknek rossz évek hiányainak pótlása végett felhalmozása útján, miként ezt már a bibliai Egyiptomról tudjuk. Tervszerű tartalékolás elemeként kellett, hogy hasson a régi korok sok fényűzési, kivált vallási fényűzési ténykedése. Lehet-e kegyetlenebb képtelenséget elgondolni, mint az ókori fejedelmek által istenségeiknek bemutatott hekatombákat – száz, esetleg százszor száz hasznos állatnak az oltárok előtt egyszerre leölését? Ám más képet nyer a magában véve véresen borzalmas jelenség, ha arra gondolunk, hogy az ilyen tömeges áldozatok minden valószínűséggel nem a népesség föltétlen életszükségleteinek rovására történtek, hanem egy erre beállítottan kiterjesztett tenyésztés eredményéből, mely tenyésztés megint csak tartalékokat szolgáltatott a valódi szükség időire, még az állattenyésztés általános fellendítésének is eszköze lehetett. A római császárok egyiptomi búzagazdálkodása a római szegénység ellátására, valamint a szőlőtermelés nagyfokú korlátozása is állami tervgazdálkodás tényei voltak. De feltalálhatók a tervgazdálkodás elemei az annyifelé alkalmazásba vett szükségmunkákban, rekvirálásokban, sőt még a fölös vagy nem kívánatos minőségű emberszaporulat elpusztításában (Spárta, Madagaszkár stb.) vagy magtalanná tételében (kelet, szerzetes gazdálkodás) is. A mai eugenika és birth control is ezen a nyomon halad.

Persze, a régi tervgazdálkodások tényei mind elenyésznek amellett, ami a háború alatt Európa-szerte, kivált Németországban történt. Akkor a tervgazdálkodás kényszergazdálkodássá lett, alig kaphatott valaki termelőanyagot, gabonát, bőrt, fémet másként, mintha a legpontosabban kimutatta hovafordítását; késztermékét azután megint csak a szorosan meghatározott helyeken és célokra adhatta el; az árak is az egész vonalon meg voltak szabva, a különféle »központok« valóságos diktatúrát gyakoroltak a gazdasági élet minden terén. A háború vége felé azután mindenfelé felmerült, meg is indult a nagyobb közfontosságú üzemek közkezelésbe, köztulajdonba vétele, melyet az éppen uralkodó áramlat szerint hol nacionalizálásnak, hol szocializálásnak, hol kommunizálásnak [227] neveztek. Ez a hullám némileg leapadt ugyan, de a terv- vagy inkább kényszergazdálkodás a békekötéssel sem szűnhetett meg egészen; azóta is előbb ismeretlen határozottsággal és nyomatékkal fejezik ki az államkormányok az iránti kívánságaikat, hogy alattvalóik mit és hol termeljenek, termékeiket hogyan és hol értékesítsék, minő »Planwirtschaftskörper«-ekbe egyesüljenek. Egy nagyon figyelemre méltó, legújabb szocialista könyv, név szerint Steuermann: Weltkrise – Weltwende egyenesen egy világ-államszocializmus eljövetelének sejtését fejezi ki, mert jól látja, hogy látszólag szerte kifejlődő államkapitalizmusok már nemzeti elhatároltságuk miatt sem oldhatják meg a termelés és ellátás égető kérdéseit. A háborús tervgazdálkodások különben, – miként ezt már sokan megállapították, – igen erős lökést adtak a termelés általában szélesebb alapokra fektetése, szorosabb megszervezése és racionalizálása felé, aminek hasznát egy a mainál egyetemesebb és becsületesebb világgazdaság is élvezheti, bár ma egyelőre a béketermelésre átment hadiüzemek dömpingszerű továbbműködése súlyosbítja a különben is bekövetkezett válságot.

Különösen messzire megy a nemzetigazdaság-szervezés irányában az olasz fasiszta rendszer, mely állami kényszer útján is biztosítja nemcsak a népszükséglet cikkeinek megtermelését vagy behozatalát, hanem a munkások elegendő foglalkoztatását és díjazását, emellett a közgazdasági szempontból szükségesnek elismert üzemek megrendelésekkel ellátását is. A polgári termelési rendben még lehetséges mértékben hozza érvényre a termelő vállalkozóknak és munkásoknak nemcsak beszólását, hanem felelősségét is; az egész kormányrendszer a vállalkozók és munkások képviseleti szervezetén épül fel. A rendszer igazolhatóságának próbaköve mindenesetre abban áll, hogy mennyire képes a termelés és jövedelem-eloszlás tényezőinek kedvezőtlen alakulása esetén a lakosság szükségletkielégítését, esetleg még előhaladását is biztosítani. Akkor dőlhet el véglegesen az a kérdés is, hogy a fasizmus – miként ezt megteremtője egyszer kijelentette – legalább gazdasági értelemben valóban nem lehet-e kiviteli cikk.

Legmesszebb menő kényszerrel igyekszik minden munkaképesség megfelelő alkalmazását, minden szükséglet lehetően egyenlő kielégítését biztosítani az orosz-szovjet- kormányzás. Ott nem folyhat verseny a termelő vállalkozók közt, miután egyetlen vállalkozó van: az állam. Így túltermelés sem lehetséges, hacsak külföldi piacok elárasztásának és onnan bizonyos, otthon hiányzó cikkek mindenáron beszerzésének céljából nem. Miután az állam nagyvállalata, melynek ott mindenki munkása, ugyanezen munkások közös tulajdona, elég joggal lenne vár[228]ható, hogy ez a vállalat nem fogja munkaalkalom és kereset nélkül hagyni azokat, akik neki éppen úgy tulajdonosai, mint alkalmazott munkaerői és katonái. A rendszer immár másfél évtizede működik a földgömb egyhatod részén, tehát kinőtt a régi utópisztikus elképzeléseknek és ezek kis léptékű, előbb-utóbb megfeneklett megvalósítási kísérleteinek méretein. Az ötéves tervben egy példátlanul nagy erőfeszítést is indíthatott meg egy óriás birodalom egész gazdasági életének átalakítására, igen alacsony színvonalról a legmagasabbra emelésére. Azért felőle végleges ítéletet hozni ma is korai lenni eddigi fennmaradása erős érv mellette, de ezzel szemben áll az élet színvonalának olyan mélyre szállítása, az egyéni szabad mozgás olyan korlátozása, melyet nem minden ország népe lenne hajlandó még legalsóbb szintű megélhetésének biztosítása, diktatórikus tömeguralmának örökös megéneklése ellenében sem vállalni. Itt tehát egyelőre türelem: fennmaradnak, és valóban érvényesülnek, vagy felbillennek, természeti kényszerűségek, emberi visszaélések fertőjébe vesznek-e a rendszer előnyei – orvoslást nyernek, vagy a teljes tűrhetetlenségig súlyosodnak-e hátrányai. Az ezekre a kérdésekre az élet legközelebbi jövő fejlődése által adandó választól függ, mennyiben lennének a szovjet- gazdálkodás elvei a világgazdaság megszervezésénél felhasználhatónak tekintendők.

Egyelőre sem a fasizmus, sem a bolsevizmus nem alkotott világ-, hanem csupán nemzeti vagy országos tervgazdasági szervezetet. A nemzetközi kartellekbe lépéstől egyikük sem idegenkedik elvileg, de azért a fasizmus egyéb eszközökön kívül vámokkal is védi a nemzeti termelést, a Tanácsköztársaságban pedig az egész külkereskedelem az állam monopóliuma, melyet éppen nem gyakorol valami nagyon szabadelvűen.

XII.

Fejtegetéseim végeredménye: ma kis emberi világunkban sokan gazdálkodnak külön-külön és több-kevesebb embertársukkal szövetkezve. Azt mondhatni, valamennyi ember megérzi közvetve, de olykor igen lényegesen minden más ember gazdasági tevékenységének hatását. Az egyik ember szerencséje ugyan nem mindig szerencse a másik ember számára, de nagyobb tömegek szenvedése, nélkülözése előbb-utóbb megrontja a többi embertömegek életét, legalábbis megcsorbítja keresetüket, elveszi nyugalmukat. Ennek ellenére még sincs a valóságban világgazdaság.

Csak az emberek vágyában, törekvésében. Két lélek lakik ma minden gazdálkodó ember – homo oeconomicus – keblé[229]ben, és a két lélek közül az egyik, a fogyasztó lélek egyre a világgazdaság után áhítozik, melyet csak a másik, a termelő, kereső lélek igyekszik eltávoztatni – eddig bizony sikerrel.⁹)

Mert minden ember fogyaszt, amíg él, és mihelyt csak gondolkodni, választani tud, már mindenben szeretne részesülni, amit csak a világon megtermelnek. Hiszen van módossá lett földműves, aki pálinkát reggelizik akkor is, mikor finom kávéra, vagy ha éppen szesz tetszik, francia konyakos teára telnék neki, aki paraszti gyolcsban jár, mikor már a bécsi Kohlmarkton öltözködhetne ki. Aki megöregszik anélkül, hogy valaha színházba vagy akár moziba ment volna, holott mindkettőben páholyt bérelhetne. Hanem azért az ilyen sem ajándékozza egyszerűen a nagyharangnak jövedelmét, inkább hozzátartozóinak adja, akik közül legalább a fiatalabbak már nagyon is tudják, mi az a toilette, a menü, a garden party, a concerto. És jól esik neki, hogy megszerezheti számukra ezeket, és édeleg a gondolatban, hogy neki is jutna mindebből, ha csak éppen akarná.

– O weh, Kaffee! – jajdult fel a biedermeier-kor egyik német tanító – poétája, mikor a kávéprohibíció őt ismét zabkásareggelire szorította. – Ó, jaj, aszalt szilva! – sóhajtana az iskolás gyerek, aki krajcárjáért nem tudná többé a megszokott és megszeretett fügét beszerezni. – Avaj, Melenci! – fohászkodnék a csúzós bánáti szerb, akinek valamely forgalmi korlátozás lehetetlenné tenné Pöstyén fölkeresését. És az emberek műveltségük által legnagyobb igényűvé tett része, tehát elsősorban a nagyvállalkozók rendje a legsúlyosabb igazságtalanságnak érezné, ha a földnek olyan terméke, az emberi szorgalomnak olyan készítménye is lenne, melyhez ő nem juthatna, ha a világnak – persze csak a mi kis világunknak – egyetlen olyan sarka léteznék, melynek érdekességeit, kellemességeit ő maga rendjén ki ne élvezhetné. Csak mint termelő nem akarja, hogy minden más ember is hozzájusson mindenhez; minden csak neki, az egyetlennek és legföljebb még elfogadott sorsrészeseinek jár; a többi emberiség, a sokak, a gyöngék, a buták ám elégedjenek meg azzal, amit nekik ő kellő profit ellenében kioszt.

Lesz-e hát egyszer mégis világgazdaság, melyben ha nem is jut mindenkinek minden, amit ma a leggazdagabbak élveznek, de az ennél kevesebb legalább biztosan kijár, és ez a kevesebb is sokkal több lesz, mint amennyit ma az emberek túlnyomó többsége elérhet? [230]

A lehetőség ez idő szerint már és még megvan. Már, mert a technika odafejlődött, hogy az emberek csak egy részének munkája is fölösen kitermelheti mindazt, amire valamennyi embernek szüksége lehet, amiben valamennyi ember élvezetet találhat. Még, mert nem merültek ki, és talán soká nem is fognak kimerülni a földnek azok az anyagai, melyekből az ember a neki szükségeseket kimunkálhatja, nem apadtak el, és nem váltottak át az emberiség ellenére törő irányokba, medrekbe azok az erőforrások, melyeket az ember ma mind nagyobb mértékben használ segítőtársaiul.

Hogy ennek ellenére egy valódi világgazdaság ígéretföldje helyett egy mind feneketlenebbül kavargó válság örvényébe sodródtunk, ez a szomorú tény több nagyon figyelemre méltó munka megjelenésére adott alkalmat; közös címül talán azt lehetne ezeknek a munkáknak adni: Ki felelős a válságért, ki mondott benne csődöt? Az előbb már említett Steuermann¹⁰) erre a kérdésre azt feleli: „A tőkés termelés, mert szükségkielégítés helyett egyéni haszonra, kevés egyedáruság-élvező egyéni előnyére lévén alapítva, zsákutcába vitte a termelést, melyben a munkás mint termelő nem jut keresethez, és mint fogyasztó nem a szüksége, cikkekhez. Landauer¹¹) ezzel szemben azt fejtegeti, hogy mihelyt a munkabérek a gazdaság által megadott természetes szintjük fölé emelkednek, már a társadalmi össztermék túl nagy része kerül közvetlen fogyasztásra, és nem marad belőle elég tőke képzésére, melynek pedig lépést kellene tartania a szaporodó és igényesedő emberiség termelésszükségleteivel. Sommary¹²) a kötött (állami és egyedárusági) és szabadverseny-gazdálkodásnak, tehát az állandóság és a kiválasztás képviselőinek a technika mai állásának megfelelő arányú egyesítésétől, valamint a nemzeti széttagoltság által cafatokra szaggatott gazdaság újból egységbe szervezésétől várja az európai és világgazdaság újból teljesítőképessé válását. Már Mises¹³) odáig megy, hogy egyáltalában nem a szabadpiacra dolgozó kapitalizmus mondott csődöt, mely igenis minden erő alkalmazását és minden szükséglet kielégítését biztosítaná, hanem a szakszervezeti bérfelcsigázó terror és az állami intervencionizmus, melyek a társadalmilag szükséges termékek árát olyan bér- és szociálpolitikai kiadásokkal terhelik és drágítják meg, melyeket a társadalom mint a vevők összessége nem bír [231] meg, ami a termelt cikkek eladhatatlanságára, a termelő vállalatok veszteséggel dolgozására, munkásaik elbocsátására vezet. A szakszervezetek bérsrófpolitikája bizonyára sok életrevaló vállalatot hozott keserves kényszerhelyzetekbe, fosztott is meg teljesebb kiépítésének lehetőségétől. Ám ki ellen indult meg ez a, bizony, sok esetben helytelen irányba tévedt, ilyen kor valóban pusztító hatású szakszervezeti terror? Vajon általában a szó eszménye, értelmében szabad tőkés gazdaság vagy azok monopóliumai ellen, akik csak tevékenységüknek mindenáron az erők szabad játéka által megadottnál nagyobb hasznát akarják biztosítani – maguk, családjuk, csoportjuk, osztályuk, nemzetük javára? Akik ennek a céljuknak egyformán alárendelik mind a termelés, mind pedig a tőkeképzés érdekeit. Akik a legelemibb szükségletek kielégítésén fölül fennmaradó munkamennyiséget sem messzebb menő tömegigények kielégítésére, sem a közszükségleti termelést szolgáló tőke alkotására nem fordítják, hanem – miként ezt Oppenheimer jól látta – hatalmi szervezetek kiépítésére, gazdasági, politikai, katonai körülbástyázására. Tehát a békés fejlődés, együttműködés és – nem bánom – verseny menetében várhatónál nagyobb eredményért harcolnak, de nem az ellenálló természet vak erőinek befogása, szabályozása, hanem az embertársak tömegeinek egy vagy más módon megrövidítése, leigázása útján.

Azért, éppen azért a világgazdaság, melyben minden anyag, minden erő eléri emberileg célszerű alkalmazását, minden szükséglet megtalálja kielégítését, mégis, meglehet, megalakítható, megszervezhető lesz. Mikor?

Akkor, amikor az emberek akarni fogják. Amikor, ha talán nem is számbeli többségüknek, de tisztánlátásuk, erélyük, hatalmuk és befolyásuk révén mértékadó kisebbségüknek keblében a két ma egymással viaskodó lélek közül végképpen diadalmaskodik a fogyasztólélek. Nem hogy Káin módjára agyonverje a termelőlelket; ez már nem lenne jó, ez ismét rabló-portyázó, közben henyélő vadhordákra bontaná az éppen csak kialakult emberiséget. Hanem azért, hogy végre megegyezzék vele, hogy együtt uralkodjanak a gazdálkodó emberek munkája felett, mely azontúl minden ember kezével, fejével, valóban minden ember szája, szeme javára alkotna. Ez lenne az igazi világgazdaság, mely talán magával hozhatná az oly régen hiába áhított világbékét is. Azt, amelyik ugyan a világgazdaság megszervezése előtt is megszülethetnék, ha csak minden mérvadó ember lelke nemes indítékából vagy a körülötte élő világ nyomása alatt, de valóban akarná, vagy hogy szabatosabban fejezzük ki magunkat: inkább akarná, mint azokat az előnyöket, melyeket egyénenként és csoportonként a békétlensé[232]gek továbblángolásától remélhet. Amint ezt Coudenhove-Kalergi Páneurópára nézve várja, bár nézetünk szerint kevesebb joggal, mint mi a világgazdaságot.

Máról holnapra, minden zökkenés, küzdelem és áldozat nélkül a világgazdaság még úgy sem lehet valósággá, a reá irányzott, bármely jó és erős akarat előtt még a nehéz feladatok sokasága várna legyőzésre. Nem is indulhat ki sem a világgazdaság, sem a világbéke egyedül a tudományos felismerésből, belátásból, hanem csakis egy erkölcsi föllendülésből, melyet viszont csak a sok ember mélyreható, személyes lelki élménye, talán Georg Günthner kijelentése szerint: a szenvedés, nyomor, nélkülözés valóban általánossá, még az eddig aránylag megkíméltek számára is tűrhetetlenné válása hozhat meg.

(Vége)

⁹) Tehát nem a Kant által egymással szembeállított, békés kereskedelmi és harcos foglaló szellem az, mely egymással szemben áll.

¹⁰) Weltkrise – Weltwende.

¹¹) Planwirtschaft und Verkehrswirtschaft.

¹²) Wandlungen der Weltwirtschaft seit dem Kriege.

¹³) Neue Freie Presse, 1931.