Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. június) 2. szám, 65–134 p.

Amióta a múlt tavasszal, az új gvardián átépíttette a muszafirhanát, és még jobban elválasztotta a kolostortól, a rendtartást és vezetést teljesen Fra Markónak engedte át.

Fra Marko Krneta unokaöccse volt a megboldogult Fra Marian Bogdanovics püspöknek, s mivel ő volt a család egyedüli férfi tagja, a püspök még mint kis fiút felvette a kolostorba, hogy tanuljon és szolgáljon. Ámde az ifjú a püspök védelme és pártfogása ellenére sem haladt előre. Makacs és önfejű volt, dadogott és köpdösve beszélt, se hangja, se hallása nem volt, a fiatalabbakat megverte, az idősebbek szavára meg rá sem ügyelt. Úgy káromkodott, mint egy kanász, és erről senki emberfia nem tudta leszoktatni. Az öltözéke azonban minduntalan szűk lett, a csuhája meg rövid.

„Tompa karót nehéz a földbe verni, de Fra Markót még nehezebb a szerzeteséletre szoktatni.” Ezt izente a püspök nőtestvérének, aki afölötti bánatában, hogy ezek után fiából aligha lesz püspök, nemsokára meg is halt.

Az elkeseredett püspök még egy utolsó kísérletre határozta el magát: elküldi majd Rómába, hátha magába száll, és megjavul az idegenben.

Szembeszállva a tudatlan és szívósan ellentálló szerzetestársaival, a nem éppen biztos bosnyák utakkal és az önfejű, mindig éhes török hatóságokkal, mint egy álomra, úgy emlékezett a Rómában töltött ifjú éveire. Ugyanabba a vörös téglából épített Ferenc-rendi kolostorba küldte most unokaöccsét a via Merulanán, amelyben fiatalon, tudásszomjjal és nagy tervekkel ő maga is három teljes évet töltött. Olybá tűnt ez neki, mintha saját életének folytatását látná.

Ámde ezúttal is csalódott. Hiába ajánlgatta őt ismerőseinek.

– Semmihez sem mutat hajlamot. Csak folyton nő és erősödik széltében-hosszában. Fellépésében is bármihez inkább hasonlít [81] mint egy szerzeteshez; ha szabad így kifejeznem magam, főtisztelendő atyám – így írtak a püspöknek Rómából.

– Tiszta és szerény; istenfélő a maga módján. Az is igaz, hogy a földi élvezetek és hiúságok a legcsekélyebb vágyat sem ébresztik benne, de annál sajnálatosabb, hogy a tudományhoz és kontemplációhoz, valamint az idősebb iránti szent alázatossághoz, továbbá a társak iránti béketűréshez semmi érzéke sincs – így irt az intézet igazgatója.

Fra Markótól magától pedig egymásután érkeztek a szarkaláb betűkkel telerótt és helyesírási hibáktól hemzsegő levelek, melyekben kétségbeesetten kéri nagybátyját, hozná őt vissza Kresevóra.

„Váltsatok ki; én ezzel a népséggel nem tudok összebarátkozni!” Csak láthatná Kresevót, mint Rósa Iván, az a haramia, akit szülőfalujából kitiltottak, és aki a honvágytól űzve a hegy csúcsára kapaszkodott, hogy legalább messziről láthassa viszont szülőföldjét.

Így irt minduntalan.

A püspök csak azt várta, hogy elmúljon az év, és remélte, hogy ezalatt az ifjú vagy megszokik és megjavul, vagy pedig visszahozza Kresevóra. De a püspök még azon a télen megfázik, és hirtelen meghal. Fra Markót azonnal visszahívták Rómából, és helyére az ambiciózus, de gyengélkedő ifjút, Szubasity Mijót küldték.

Fra Marko pedig már vagy két éve, hogy vikáriusa lett a kolostornak. Gondoskodik élelemről és borról, felügyel a munkásokra, és fizeti őket, fogadja és megvendégeli a törököket a muszafirhanában.

Naphosszat csak földművesek társaságában és nehéz munka közepette leszokik a legkisebb fegyelemről is, és elfelejt mindent, amit tanult. Keze kérges lett, a hangja pedig eldurvult. Amilyen magas és vállas volt azelőtt, most még jobban megerősödött, súlyban pedig gyarapodott. Dús bajusza nőtt, arca az egészségtől majd kicsattant. Most még több káromkodást kevert a beszédjébe, mint azelőtt.

A tudományokban lemaradt, a nagybácsi pártfogása megszűnt, hirtelen haragú és önfejű lett, így azután nem volt könnyű élete a kolostorban.

A legrosszabb volt reánézve az, hogy szerzetestársairól sohasem tudta, mikor gúnyolódnak, és mikor beszélnek komolyan vele, és így néha, éppen amikor haragja ok nélkül lobbant lángra, még nevetségesebbé vált, néha meg szelíden beszédbe elegyedett valakivel, és nem vette észre, hogy az ebédlőterem mélyén hangosan kacagnak rajta.

A szakadék közte és szerzetestársai között mindig nagyobb lett. A közös étkezés és imádkozás kötelessége alól felmentették. [82]

Napjait a mezőn vagy a muszafirhanában tölti. Vitatkozik és veszekszik a parasztokkal, majd maga is megfogja a kapát, és kapál mindnyájuk élén, míg csak a verejték el nem borítja testét, úgy hogy hűvös alkonyatban úgy gőzölög, mint a hegy eső után. Máskor meg bort fejt a dohos pince mélyén, hordókat gurít ide-oda, és kénnel füstöli ki azokat. Búzát lapátol naphosszat, a úgyhogy utána két napig sem tudja a torkából és füléből kimosni a port.

Mindamellett vannak kellemes órái is, amelyekről senki sem tud, még csak nem is sejt. Ő maga sem tudja, hogyan és mikor adódik ez így.

Így, valamely nehéz munka után leül egy fatönkre, verejtékét törli, és nagyokat fúj s egyszerre csak érzi, mint pezsdül a vér ereiben, a tarkóján meg a fejében, mind erősebben és erősebben, míg a fejében, amelyet eltölt ez a bizsergés kábulást nem érez és ez a bizsergés elviszi őt valahová. Ül, fejét kezére támasztva, tágra meredt szemmel, de úgy tűnik, mintha nyílsebességgel repülne valahova. És ekkor ő is, aki se szépen írni, se okosan beszélni nem tud, valahogy megért mindent, és ilyenkor mintha magával a Jóistennel is világosabban és szabadabban tudna beszélni.

De máskor is minden munkáját halk imádsággal kíséri. Néha meg csak úgy a maga módján tart számadást az Úristennel.

Esős nap után így ülteti át a káposztát. Előrehajol, egymás után fúrja a gödröcskéket a porhanyó talajba, és ujjaival nyomkodja a földet a vetemény köré. Minden káposztacsemeténél imát mormol, és unos-untalan ismételgeti:

– Adjon Isten jó szerencsét, adjon Isten!

Verejtékcsepp hull a homlokáról. Mikor egy sort elvégzett, egyet nyögve kiegyenesedik (szinte ropog minden porcikája). Sáros keze másik felével letörli homlokáról a verejtéket, és nagyot sóhajtva dünnyögi:

– No, Uram Isten, ezt is elültettem, most csak a hernyót küldd rá, hogy mind megegye, úgy, mint tavaly!

Néha minden látható ok nélkül lepik meg ezek az áldásos percek. Megérinti a rügyező fát vagy ruháján a varrást, és ujjain át gyönyörrel érzi ugyanazt a bizsergést, amely eltölti egész valóját. Úgy marad mozdulatlanul, nyitott szájjal és távolba meredő tekintettel. Jó kis idő telik el így, és mire feleszmél, már nem emlékszik, hogy bármi határozottat látott vagy halott volna.

Az utóbbi három napon senki sem tért be a muszafirhanába. Fra Marko mindennap szellőztetett, és tömjént füstöltetett, hogy a faggyú–, hagyma–, pálinka– és izzadságszag, ami az utolsó vendégek után maradt, kimenjen. De harmadnap, szombaton, estebéd előtt, éppen a vecsernye idején újra feltűnt néhány török. [83]

Fra Marko éppen a tűzhely mellett volt, és parazsat szedett a füstölőbe, amelyet egy gyerek tartott. Meglátva a törököket, amint begynek felfelé jönnek, a fele parazsat a füstölő mellé hinti, és megégeti a fiút, aki erre futásnak ered. Már-már káromkodásra áll a szája, de erőt vesz magán, és csak a sapkáját húzza mélyebben a szemére.

A törökök lassan haladnak felfelé. Fra Marko gyorsan megfelezi a kávé- és cukorkészletet, és siet ezt jól eldugni. Fújva tért vissza a muszafihanába, lábát szétvetve megáll az ajtóban, és letekint a hegyoldalon. Hárman voltak csak mindössze. Ketten vezették a harmadikat, a hóna alatt támogatva. Az egyiket ismerte: Kezmo volt az, a janicsár. A másik kettő, úgy látszik, idegen volt. A beteg még fiatalnak látszott.

Amint leértek, pokrócot és párnát követeltek, és lefektették beteg társukat. Citromot keresnek. Fra Marko habozik, majd utánanéz, de fél, hogy nem lesz.

– Nézz csak jobban körül, ne várd, hogy én kezdjek keresni – kiált oda neki Kezmo.

Ez a Kezmo már egynéhányszor csúnyán ráijesztett a kolostorbeliekre, és már büntetést is fizettek miatta.

A fráter megjött a citrommal. A betegnek limonádét adnak.

– Most pedig vedd le a serpenyőt, hadd akasszam fel a puskámat – élcelődik Kezmo.

Fra Marko leveszi az edényt, és munkához lát, hogy rántottát készítsen. A törökök leülnek, és dohányoznak. A beteg kipihente magát, és jól teleitta magát limonádéval. Most könnyebben érzi magát, lassan kiegyenesedik a párnák közt, és ő is beszélget, bár reszket a hangja, a szemei pedig fénylenek a láztól. A fráter tojásétellel és pálinkával kínálja őket, és felszolgálja a kávét. Azok csámcsogva esznek, és kínálgatják a beteget, aki kéreti magát. Majd kinyújtózkodnak, és nagyokat büfögnek.

– Ejnye már, csak nem tartottál sertéshúst ebben a serpenyőben? – évődik Kezmo, és orrához emeli az üres edényt.

Fra Marko a parázs fölé hajlik, és a kávé körül foglalatoskodik, csak úgy magában mormolja:

– Ez is jókor jut eszedbe! Amikor már jóllaktál!

– Mondtál valamit?

– Semmit, aga, semmit, nálunk nem találsz sertéshúst.

– Kávéval szolgálja őket. Kezmo meg nézi nagy, zöld szemeivel.

– Hallottam, hogy a kádi húsz garas büntetést szabott rátok, mert tyúkfejet talált a rizses aprólékban; Allahra mondom, ha annak a gazembernek húszat adtatok, akkor csak a ti érdeketek, hogy nekem negyvenet fizessetek.

– Én a pénzről semmit se tudok. [84]

– Hé, hé, mindnyájan ilyenek vagytok: „Semmit sem tudok”, vagy: „Nincs egy garasom se”, közben annyi a pénzetek, mint a pelyva, csak meg kell kicsit szorítani benneteket.

De a végén mégiscsak tréfa lett az egészből.

Éjszaka lett. A törökök a háborúról és a janicsárok zsoldjáról beszélgetnek, és folyton isznak. A beteg hol elszundít, hol meg újra felébred, és hallgatja a beszédet. Fra Marko a sarokban ül, könyökét a térdére támasztotta, a fejét meg a keze közé fogja, és szótlanul hallgat. A beszélgetésből lassan a következőket hámozza ki: A beteg török Osmo Mameledzsija Szarajevóból, az a másik pedig Mehmed, plévlyei. Mindkettő janicsár, épp úgy, mint Kezmo. A szarajevói táborból valók. Most lopják a napot, csavarognak, és várják, míg a zsoldjuk megérkezik, hogy azután Vidin felé vegyék útjukat.

Kezmo fáradtra beszéli magát arról, hogy mekkora a híd Mustafa-Pasánál, a „Karaván-Serail” Drinápolyban, milyenek a nyilvános házak és a benn levő görög és zsidó nők Konstantinápolyban.

– Hej, amilyen hófehérek azok, még Fra Marko is kísértésbe esne látásukra, he, mit szólsz hozzá, Fra Marko?

– Hm, ilyen dolgokhoz nem értek.

– Erídj már, ne beszélj ilyet!

– Nem nekünk való ez, és ha tehetnők, levegőbe röpítenénk az ilyen házakat.

A törökök nevetnek. A beteg halkan nyög álmában. Ők is már álmosak az úttól és a pálinkától. Fra Marko felemelkedik, és vízzel eloltja a megmaradt parazsat a tűzhelyen. Másnap a beteg rosszabbul van. A törökök, miután újra megettek egy tucat tojást, tanácskoznak, hogy vajon mitévők legyenek. A gvárdián szabadulni szeretne tőlük. Fra Marko révén el akarja hitetni velük, hogy mily káros a betegre a muszafirhanában való fekvés. Azok lovat keresnek. Tudva azt, hogy a lovat úgysem adnák vissza, azzal a kifogással hogy nincs lova, de mindegyiknek öt garast ígér. A pénz mellett döntöttek, a szerzetesek pedig őrizzék a beteget, de csak holnapig. Ők majd lovakkal jönnek vissza érte. S így eltávoztak.

Fra Marko zsörtölődött, amiért a gondjára hagyták a törököt.

– Éppen ide jött, hogy kiheverje magát. Mintha nem volna elég bajom az egészséges török atyafiakkal!

A gvárdián türelemre intette, és igyekezett megnyugtatni őt. Az első nap rá sem hederített a törökre, kenyeret tett melléje, és kiment.

Elmúlt három nap, de a törökök nem jöttek vissza a betegért, aki egész nap csak nyögött, és mind sűrűbben kért vizet. Fra Marko már megszokta, hogy vizet nyújtson neki, hogy kínálja [85] tejjel és édességgel. Napjában egynéhányszor otthagyja a munkát a muszafirhanában, hogy a beteg után nézzen. Veszekszik a szakáccsal, hogy a jobb falatokat válogathassa ki, és az ápoltjának vihessen. A szerzetesek észrevették nagy gondját a beteg körül, és elkezdtek évelődni vele.

– Hogy van a beteged, Fra Marko?

Ő meg arramenőben csak úgy félvállról:

– Ott döglődik. Erídj és nézd meg, ha annyira érdekel!

A valóságban minél inkább rosszabbodott a török állapota, Fra Marko annál nagyobb gonddal vette körül, ha igyekezett is ezt mások előtt eltitkolni, sőt saját maga előtt is bevallani.

A török legtöbbször hallgatott. Egy este Fra Marko éppen tüzet rakott, hogy ostyát süssön. Miközben arra várt, hogy a forma a parázson megmelegedjen, ott ült a tűzhely végében, nagyokat pislogva a parázs melegétől.

– Fra Marko, – szólal meg Mameledzsija az ágyon fekve a sötét sarokból.

– No, mi kell?

– Nem volt itt Kezmo?

– Nem.

Mindketten hallgattak.

– Oh, csak Szarajevóba tudnának vinni, akkor…

Az elégett alsó fahasábok meglazultak, a tűz sűrűje összébb roskad, és csak úgy ripeg-ropog, Fra Markóra a szikrák csak úgy pattogzanak. A láng ellobban, és a szoba megtelik sötétvörös fénnyel.

– Ne gondolj te Szarajevóra és a naplopókra…

És egyszerre csak (ezen ő maga is meglepődött) az ő szokásos hebegése nélkül nyugodtan folytatta:

– Hanem miért ne vehetnéd te fel a kereszténységet, kedves Oszmo? Hát, ha már úgyis meg kell halnod, legalább mint keresztény halj meg, és ha netalán életben maradnál, hogy úgy élj, amint emberhez illik, és nem mint az oktalan állat.

A török nem felel semmit, fekszik némán, mozdulatlanul, lehunyt szemmel.

Attól kezdve minden nap igyekezett őt rábeszélni, nem is gondolva arra a veszélyre, ha a törökök netalán visszajönnének, és Mameledzsija elmondaná, hogy Fra Marko meg akarta őt keresztelni. Szándékát még a szerzetestársai előtt is titkolta, félve a gúnyolódásuktól, de Oszmo Mameledzsija lelkét mindenképpen meg akarta menteni.

A török minden beszédre hallgatással felelt, még csak az arcáról sem lehetett leolvasni, mit gondol. Fra Markónak olykor úgy tűnt, mintha megpuhította volna, máskor meg mintha a török makacs és hajthatatlan maradt volna. [86]

Egy szép reggelen bejön a muszafirhanába egy aratólány. Parázsért jött. Amint a tűzhely mellett leguggolt, hogy a parazsat összeseperje, csupa redő lett a rajta levő dimija, és hullámos kört képezett körülötte. A lázas Mameledzsija, aki az előbb még kifejezéstelen arccal hallgatta Fra Marko szavait a bűnbánat gyönyöréről és a keresztény halál szépségéről, egyszerre csak felemelkedik a párnájáról, kinyújtja kezét a pokróc alól, és reszketve igyekszik elérni a leány dimijáját. Erre belép Fra Marko, aki csak egy pillanatra ment ki. Megpillantja Mameledzsiját, akit mintha kicseréltek volna, a szemei tűzben égnek, a keze reszket, a takaró lecsúszott róla, ő maga meg a csupasz padlóra kúszik.

Kiáltani akart, de hangja elhagyja, és csak felhördül, és szisszen egyet, megragadja a sarokban heverő törött baltanyelet.

– Takarodj kifelé, ebadta, ördög unokája!

A fehérnép felugrik, még ki akarja vinni a tüzet, de ő ezt nem engedi, hanem lökdösi kifelé. Hiába forgolódik az, mit sem értve a dologból, és hiába védekezik, hogy őt tűzért küldték, az csak tovább hadonászik a baltanyéllel feléje.

– Csirkefogó, ördög porontya, a hátadon töröm ezt dirib-darabra, csak még egyszer gyere ide, hogy itt rázd ki poros dimijádat a szobában!

Mameledzsijára rá sem akart nézni, az pedig csendesen feküdt. Már csak úgy délfelé, megmelegítette a tejet, odatette melléje, és mindjárt utána morogva kiment a szobából:

– Huh, pokol virága, sohasem fogod Isten arcát meglátni.

De másnap már újra jókedvű volt. Ápolja Mameledzsiját, és minduntalan a hitről és a keresztségről beszél neki. Még éjjel is azt álmodja, mint harcol az ördögökkel, akik közrefogták Mameledzsiját. Ugyanazzal a törött baltanyéllel kergeti őket széjjel, de mint rendesen, ha az ember álmában verekszik, nem tudja magát teljes erőből kitombolni. Azok meg mind többen vannak, testük szőrrel borított, és csak a hajlatokban látszik színtelen és inas bőrük. Felébredt. A szoba közepén találja magát. Világosságot gyújt. Fáj a keze. A polcról leütötte a rituálét és a porcelán angyalt, amelynek jobb szárnyáról letört egy részecske.

Hányja a keresztet magára, és újra lefekszik.

Mameledzsija mind gyengébb lesz. Már nem is eszik. Folyton csak nyög, csukott szemmel. Kezmo csak nem jön. A gvardián gondokban van, hogy a török valahogy ott ne haljon meg a kolostorban.

Egy este Mameledzsija jobban érzi magát. Derűs hangulata támadt, és szinte feléledt, és mindutalan ő kezdi a beszédet Fra Markóval, aki éppen a gyertyához való fonalat csavargatta. Fra Marko hallgatva, milyen görcsösen akarja elhitetni, hogy jobban [87] van, arra gondol, hogy ez már a halál közeledését jelenti, odamegy az ágyhoz, és elkezdi élénken rábeszélni.

Mind jobban belemelegedett, ő maga is csodálkozott azon, honnan támadt benne egyszerre ez a könnyedség. Hol emlékezetből idézett a prédikációkból és a könyvekből, hol meg elhagyta emlékezőtehetsége, és újra csak a maga módján igyekezett őt rábeszélni.

– Hát te szerencsétlen, a másvilágra is azzal a mihaszna Kezmóval akarsz menni? Hát nem látod, hogy a sok italtól és paráznaságtól már egészen felfújódott? Már életében hasonlít az ördöghöz. Bárhová megy, lába alatt van a pokol csapóajtaja, és ha az egy szép napon kinyílik, ott találja magát, a kazán közepén! Te meg vele!

Itt dühös lesz, és cifra káromkodásba kezd, de hamar helyreigazítja szavait, és kéri, hogy gondoljon „a szép Jézuskára és annak anyjára”, és válogatva szavait élénken ecseteli, hogyan hal meg a keresztény, és a túlvilágon hogyan várják kürtszóval, fényben és dicsőségben, és hogy ahhoz képest mennyire üres minden földi öröm.

A török elnémult, és csak néha rezdül csukott szemhéja; Fra Marko egészen föléje hajol, feszült figyelemmel mered rá, de nem jön rá, hogy mit gondol. Ugyanaz a változatlan arc, keskeny és hosszúkás. Felbiggyesztett szája olyan, mint a duzzogó gyermeké.

– Csak mondd: „Megváltó, légy segítségünkre!” Mondd, Oszmo!

Ezt súgja Fra Markó amily halkan és behízelgően csak tudja.

A török csak hallgat. Csak nehezen lélegzik, az ádámcsutkája meg néha rándul egyet.

Abban a hitben, hogy talán nem tud beszélni, előveszi azt a kis keresztet, amely a rózsafüzéren ott függött az oldalán, és a beteg ajkához közelíti.

– Csókold meg, Oszmo! Ez a Megváltó, a tiéd is, meg az enyém; csókold meg, hogy bűneidet megbocsássa, és magához vegyen.

A török arca alig észrevehetően félrefordul, a szemhéjai megrezdülnek, a száját pedig úgy mozgatja, mintha mondani akarna valamit, majd összébb húzza az ajkát, és nem kis erőfeszítéssel – köp egyet. A nyál az állán folyik lefelé.

A fráter villámgyorsan elkapja a keresztet, felugrik, és mormogva kiszalad. A nyári éj terebélyes és egyforma zsongása várta odakünn. Csak nyár utóján ilyen alacsony a mennyboltozat, és ily nagyok a csillagok.

Kezével a kerítésbe fogódzik. A lécek recsegnek. A vér a fejébe szorul a haragtól, és nem akar visszajönni onnan, hanem [88] mindig újabb lüktetéssel igyekszik odatódulni. A sötétlő fatörzsek között a távolba néz, egészen az ég peremére, ahol a csillagok kezdődnek, és mint rendesen, most is önmagához beszél:

– Nincs gonoszabb fráter nálamnál, sem pogányabb török ennél az Oszmónál. Én meg akarom őt keresztelni, és ő… huh!

Kínjában a kerítést rázza.

De lassan megnyugszik. Beletemetkezik a csendes éjszakába, a számtalan csillag láttán önfeledt lesz. Reszkető testének rezgő hullámait mindenre átviszi maga körül, és úgy tűnik neki, mintha villámgyorsasággal hajózna a sötétségben valamely tengeren. Az ég ringani látszik felette. Mindenünnen halk zsongás. Görcsösen fogódzik a kerítésbe.

Minden rajta van Istennek ezen a nagy hajóján, amelyen utazik: a városka, a mezők, a kolostor és a muszafirhana.

–Tudtam én, hogy te senkit se feledsz el, a hebegő Fra Markót épp oly kevéssé, mint a bűnös Mameledzsij Oszmót. Még ha valaki rá is köp a Te keresztedre, csak annyi az, mintha valaki rosszat álmodik. A Te hajódon mégiscsak elfér mind. Még az a bolond Kezmo is elfért volna, ha el nem megy…

Elragadtatásában azt sem tudja, hogy valóban mondja-e ezt, vagy csak gondolja. De íme: mindennek és mindenkinek van helye az úrnak ezen a hajóján, mert az Úr nem mér rőffel vagy súllyal. Most már megérti, hogy miért „rettenetes” az Isten, és miként kormányoz világokat; mindent megért, de nem talál hozzáillő szavakat. Csak azt nem érti, hogy miért éppen ő, Fra Marko Krneta, az ügyetlen és szófogadatlan vikárius tartja íme kezében az Úr e hajójának kormányt. És újra önfeledten merül el önnönmagába. Csak azt tudja, hogy minden ami van, kering és utazik, és hogy minden a Megváltó felé halad.

Órák múlnak el így.

Hideg éjjeli szél fúj. A vér megnyugszik. Először arra eszmél, amint zsibbadt kezével a kerítésbe kapaszkodik. A kéz lassan leválik arról, és kezd magához térni. Hideg és fáj, mint mikor noviciátusa idején, hajnal előtt még álmosan ébresztették fel. Alig tudja a kerítést elengedni, és végigsimítva csuháján, bizonytalan léptekkel meg vissza a muszafirhanába.

A kiégett gyertya olvadozva pislákol. A török arccal a fal felé fordult, és szemére húzta a takarót. Eloltja a gyertyát. Tüzet éleszt, és felmelegíti a tejet, és a beteghez megy. Kétszer is szólítja, és amikor nem felel, odamegy hozzá, hogy kitakarja, de Malemedzsija már megmerevedett és kihűlt.

A halott feje mellé teszi a gőzölgő bögre tejet, és kimegy, hogy hívja a gvárdiánt. A hajnal már nagyban pirkad.

Az ajtókat csapkodva végigfut a refektóriumon és az udvaron. Bemegy a sekrestyébe. A gvárdián éppen a kazulát igyekezett magára [89] ölteni. Amint az ajtócsapódást hallja, megáll, és úgy, ahogy éppen van, feje felett kiterjesztett karokkal, pápaszemén keresztül rápillant:

– Mi történt?

Jobb kezével dacosan intve, Fra Marko csaknem kiáltva veti oda:

– Ott van ni, meghalt az a… az a török a muszafirhanában

– És miért ordítasz, hallgass!

Súgja halk dorgálással a gvárdián, és kezével az oltár felé mutat.

A gvárdíánnak ez gondot okozott. Amint befejezte a misét, és megitta kávéját, lement a városba, hogy jelentse a hatóságoknak Mameledzsija halálát, és hogy meghívja a törököket, vinnék és temetnék el a törvény előírása szerint. Már tudta, hogy gyanúnak teszi ki magát, és büntetés nélkül nem megy majd a dolog.

Fra Marko nem akart a muszafirhanába visszatérni, hanem Márton diákot küldte, hogy legyen a halott mellett, ő pedig a munkásokkal kiment a mezőre, ahol azoknak vörösrépát kellett kapálniok.

Álmosan és szomorúan, nehéz és széles lépéssel taposott a szántáson keresztül.

A legények és leányok elkezdtek kapálni. Fra Marko elébük ment, és tépegette az alsó leveleket, hogy a répa jobban fejlődjön. Előregörnyedt, és tépegetett szétterpesztett lábakkal, és ha már volt egy marokra való levél, azt oldalt lerakta a földre. Mögötte egyenlő távolságra maradtak el a kis levélhalmok. És ahányszor kiegyenesedett, lepillantott a mező lankáján, ahova ellátszott a nagy és sötét kolostor, míg mögötte a fehér és alacsonyabb muszafirhana tűnt szembe. Benne van most az a halott, akinek lelkét nem tudta megmenteni. És újra gyorsan továbbhaladt, és tépte a levelet.

És minden szárat simogatva átcsúsztatott a markán, miután már alul letépte leveleit, és jól megrázta.

– Hej, csak nőj Isten segítségével!… Tejfelt és pálinkát zabált, de a keresztet és a bűnbánatot nem akarta elfogadni;… Ej haj, csak nőj, növekedj! Isten nevében!

Egy kis idő múlva látja a gvárdiánt jönni, és vele az imám még két törökkel, mint a légy, oly feketék. Amint meglátja, hogy a halottat kiviszik, újra lehajol, és még gyorsabban tovább tépi a levelet:

– Hej, csak dolgozzunk jószerencsével. Isten nevében…

Ismételte gépiesen, de gondolatban újra visszatért a halottra. Üdvőzül-e, nem-e, ő úgy ápolta, és úgy megszerette, akárcsak a testvérét![90]

Amint lehajolt, vér tódult a fejébe. Szuszogó lélegzettel és sóhajtozva imádkozott Oszmo Mameledzsija lelkéért, bárhol legyen is az!

Csak időnkint emeli fel fejét, és rákiált a legényekre, akik a lányokkal csintalankodtak:

– Kapálj, semmirekellő! Nem hagyod őket békén! Nézze meg az ember!

Majd újra nekilátott a munkának és az imádságnak.

¹) Török időkben, a kolostoroknak el kellett szállásolniuk azokat a törököket, akik oda betértek.

Megesett, hogy egyes erőszakos törökök soká tartózkodtak egy ilyen kolostorban, ittak, és dorbézoltak.

Hogy megőrizhessék a kolostori fegyelmet és csendet, a szerzetesek rendszerint egy tágasabb és elválasztott szobát építettek a vendégek részére a kolostor mellett. Ezt a helyiséget nevezték muszafirhanának.

Fordította: Müller Béla