Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. április) 4. szám, 217–286. p.

A lehetetlenségek, a fantasztikum világába a dolgok természete szerint csak olyan kérdések tartozhatnak, amelyek valamely természeti törvénnyel állnak ellentétben. Minden dolog tehát, ami nem ütközik bele a természet szabta törvényekbe, legyen az akár technikai vagy tudományos természetű, megvalósítása elképzelhető. Mindössze csak idő kérdése, hogy fantasztikusnak látszó dolgok a megoldásra, a megvalósításra megérjenek. Csak agyunk befogadóképessége korlátolt, a megvalósítás lehetőségéé nem.

Avagy hányan hitték az akkor élt emberek közül – amikor Verne Gyula már megálmodta, s álmait ifjúsági regények alakjában meg is írta –, hogy valamikor tengeralattjáró hajók, úszó szigetek és repülőgépek lesznek? (Alig múlott el néhány évtized a nagy író halála óta, s íme annak valamennyi álma – az egy holdba utazás kivételével, amely irányban már szintén folynak kísérletezések – megvalósult.) A föld első körülhajózása tudvalevőleg három évig tartott, és ma?

Nincs lehetetlen többé. A természeti törvények az egyetlen tilalomfa, s csak idők kérdése már, hogy a holdba való repülés problémáját is megoldják.

S ha ez így van – aminthogy így van – a legnehezebbeknek látszó technikai problémákkal, mennyire így van ez olyan kérdésekben, ahol nem kell a természeti akadályokkal megküzdeni a tisztán elméleti tudományok terén, ahol valaminek elfogadása, vagy elvetése tisztán emberi meggondolásoktól függ.

– – –

De vajon az emberi meggondolás, az emberi elme, amely nagy alkotásai mellett is annyi szép és nagy eszmét hagyott már cserben, tagadott meg, és tette az ellenkezőjét annak, ami logikus, célszerű és igazság volt, ez az emberi elme nem nagyobb tilalomfája-e minden haladásnak, mint a természet szabta akadályok? Jézus keresztre feszítése, Giordano Brunó és a többiek mártíromsága, a francia forradalomban az emberi szabadság, egyenlőség és testvériség megcsúfolása: [219] nem jelentik-e mind az emberi elme gonoszságát, rövidlátását vagy legalábbis oly fokú konzervativizmusát, amely kerékkötője a haladásnak? Minden nagy eszmének hosszú kálváriát kellett járnia, amíg eljutott a megvalósuláshoz, minden prófétának nagy harcokat kellett vívnia, amíg lázadóból, hamis tanok hirdetőjéből az Eszme szentjévé vált. Sokat közülük megmosolyogtak, sokan csak haláluk után kapták meg az elismerés pálmáját, de lényegében az eszme, ha abban igazság volt: győzedelmeskedett.

– – –

A világot a háborúnál is jobban megrendítő gazdasági válság még folyton szedi áldozatait úgy az egyesek, mint az államok közül. A csődök, kényszeregyezségek, a munkanélküliség orgiáit üli, az emberi életstandard – még a gazdaságilag legjobban fejlődött kultúrországokban is – egyre lejjebb esik. Az általános elszegényedés, a pauperizmus felé halad a világ. S nincs semmi, ami ezt a folyamatot feltartóztatná. Azok a próféciák, amelyek dátumokra ígérték a krízis javulását, a mélypont elérkeztét, az európai és amerikai közgazdászok és politikusok rózsaszínű, optimista jóslatai, mind-mind hamisaknak bizonyultak. A krízis, mint a megáradt folyó, rohan tovább, újabb és újabb károkat okozva kultúránkban, új és új gazdasági egyedeket söpörve el, tízmilliókra duzzasztva fel a gazdasági életből kirekesztettek számát. S a mélypontot még mindig nem értük el, és hogy hol lesz a konjunktúra felfelé ívelő fordulata, nem látja és nem tudja senki.

– – –

Minden nagy katasztrófánál – akár az egyén, akár a társadalom vagy annak egy részét éri is ez a katasztrófa – az első következmény az ijedtség. Ijedt dermedtség ül ki az emberek arcára, a csapásban mindenki csak a fájdalom, a kár nagyságát érzi, de senki sem gondol a mentésre. Csak amikor az első ijedtség percei elmúltak, csak amikor az első kábulatból felocsúdott az ember, jut eszébe a mentés; telefonálni a tűzoltóknak vagy a mentőknek, vagy kiütni az elvetemült ember kezéből a gyilkos fegyvert.

Így volt ez a világgazdasági válságban is. A diszkonjunktúra első pusztításait kábult tétlenségben néztük, a veszélyt nem is tartottuk olyan nagynak, hiszen a gazdasági válságok a piacra való termelésnél periodikusan visszatérnek – mondották a gazdasági bölcsek. S csak, amikor az első ijedtségből magunkhoz tértünk, amikor a dátumra beígért mélypontok sehogy sem akartak beérkezni, amikor a gazdasági válság szennyes hullá[220]mai már nemcsak az agrárállamokat, s nemcsak a szerencsétlen, szétszabdalt Közép-Európát borították el, kezdték el a mentési munkálatokat Cunctatort megszégyenítő lassúsággal.

– – –

A mentési munkálatok kétfelé irányultak. Politikusok s ezek által befolyásolt hivatalos gazdasági szakértők az egyik oldalról, a világ szellemi nagyságai, gazdasági szakemberei másrészről igyekeztek megállapítani a betegség okát és megtalálni a gyógyító panaceát. A nagyobb reklámmal, óriási apparátussal a Népszövetség és az érdekelt hatalmak kezdték el a mentést. Megszámlálhatatlan és nagy költségbe kerülő konferenciákon tárgyalták le a kérdést, de a baj alapokának megkeresését óvatosan kerülték, csak a tünetek gyógykezelésére vállalkozva. De még a tünetek kezelésére vonatkozó határozatok is csak papiroson maradtak, a határozatok tényleges megvalósítására nem történt semmi. A legsúlyosabb ágyú – a világgazdasági konferencia – elsütésére pedig még csak vállalkozni sem mernek. Számtalan okot találtak ki annak elhalasztására, mert – úgy látszik – maguk is érzik, hogy tehetetlenek, hogy nincs egyetlen egészséges gondolatuk annak a pestisnek elhárítására, vagy akár csak csökkentésére is, amelynek neve: világgazdasági krízis.

A másik oldalon a nem hivatalos gazdasági szakemberek és szellemi kiválóságok, – mint H. G. Wells és Keynes – szolgálnak orvosszerekkel. De a világgazdasági diktatúra s más effajta orvosszerek nem bizonyultak nemcsak orvosságnak, de még megvalósíthatóknak sem.

– – –

Végre itt van egy komolynak látszó kísérlet. Egy javaslat, amely azt hirdeti, hogy ki tud vezetni bennünket a gazdasági krízisből. Howard Scott amerikai mérnök és társai az új javaslat szerzői. A javaslat neve: »Technokrácia«, és Howard Scott javaslata azt hirdeti, hogy az élet értékeinek mérője csak az lehet, ami az életet közvetlenül mozgatja. Ez pedig az energia, illetve az ezt mérő egység: a lóerő. Scott azt javasolja, hogy a pénz mai fedezetét, az aranyat, ezüstöt és a devizákat detronizáljuk, és ezek helyett a pénz fedezetévé a HP-t, a lóerőt tegyük. Minden ország annyi pénzt bocsáthat ki ezen elmélet alapján, amennyi lóerő energiával rendelkezik. Minden újonnan berendezett energiagép tehát új fedezet, minden elpusztult vagy nem dolgozó gép, amely már regisztrálva volt pedig csökkenti a fedezetet.

– – –

[221]

Mielőtt áttérnénk Howard Scott rendszerének taglalására, megkíséreljük felvázolni a jelenlegi gazdasági világkrízis természetét. A krízisnek van egy elindító és több kimélyítő oka.

A krízist elindító, tehát alapok: a termelés válsága. A kapitalista termelési rendszer velejárója, természete, hogy csak akkor termel, ha a termelés következménye profit, azaz ha a termelés haszonnal jár. A kapitalista termelési rendszer tehát nem valóságos szükségleteket akar kielégíteni, hanem hasznot akar elérni, a piacra termel. Ha a termelést nem követi haszon, azaz olyan fokú termelés következik be, amelyet a piac felvenni nem tud, a gyárak és üzemek a termelést csökkentik, esetleg – legalább egy időre – meg is szüntetik.

A mai helyzetet a piacra való dolgozás azon előrelátható periódusa okozta, hogy – Közép-Európa lerongyolódottsága, Oroszország, India és Kína vásárlóerejének csökkenése folytán – a piac nem képes felvenni a különösen Nyugat-Európa és Amerika által termelt ipari cikkeket és az ugyancsak Amerika és Közép-Európa által termesztett agráriákat. Kiderült, hogy a piac túlzsúfoltsága folytán eddig is gyakran előállott válság olyan mélyrehatóvá és nagy kiterjedésűvé szélesedhetik, amely alapjában képes megingatni az egész termelési folyamatot.

A piacra való dolgozás az indító oka tehát a gazdasági válságnak. A termelés folytonosságának felborulása természetesen fokozta a fogyasztási válságot is. Az a sok tízmillió embermunkás, tisztviselő, mérnök, valamint üzemét feladni kényszerült iparos és kereskedő, aki elvesztette a gazdasági életben helyét, és az utcára került, megszűnt fogyasztó lenni. S amint a munkabeszüntetések fokozták a fogyasztási válságot, úgy fokozta most már a fogyasztás csökkenése a termelést. Egy folyton ismétlődő circulus vitiosus ez, amelynek vége előrelátható: az általános elszegényedés. A termelés válságát kiegészítette és fokozta a fogyasztás mindinkább növekedő válsága.

– – –

A válság elindító alapokéhoz azután jöttek a védekezés által előidézett okok, vagyis a rossz gazdasági politika.

Az egyes államoknak termelésük leromlása folytán megcsökkent a kivitelük. A lecsökkent kivitel rendkívüli hatóerővel mutatkozott még oly gazdag államokban, mint Anglia is, azok külkereskedelmi mérlegében, aminek következménye pénzük stabilitásának megromlása lett. Az egyes államok, hogy a kivitel mérlegét javítsák, ráléptek az autarchia, az elzárkózás politikájára. Behozatali tilalmakkal, mesterségesen és drágán termelő mezőgazdasággal vagy üvegházi iparral igyekeztek a behozatalt lecsökkenteni vagy teljesen kiszorítani, amiben a [222] gazdasági talpra állítás lehetőségén kívül egy elfogult, kicsinyes nemzeti politika céljait is látták. Természetesen egy állam részéről történt minden ilyen intézkedést nyomon követett a szomszédos érdekelt államok hasonló intézkedése, és ma már egész Európa egy szörnyű, áthatolhatatlan vámfal, amelynek következtében ismét csökkent a fogyasztás, tehát a circulus vitiosus elvénél fogva a termelés is. Minezek hatását kiegészítették a devizarendelkezések és az útlevélmegvonások.

Teljessé lett az autarchia érvényesítésével a gazdasági anarchia, amelynek »áldásait« nyögi ma az egész világ.

– – –

Mi sem természetesebb ebben a lehetetlen helyzetben, mint a segíteni akarás, hiszen az ijedtség első percei már régen elmúltak, a veszély nagyságát már fel tudjuk mérni. A segíteni akarás vezette Howard Scottot is, amikor hosszú számítgatások és töprengések után nyilvánosságra hozta elméletét.

Az új elmélet az első látásra, az első elgondolásra fantasztikusnak látszik. Hogyan, az évezredek óta imádott arany helyett egy még csak meg sem fogható valami legyen pénzünk alapja, fedezete? Pedig maga az elmélet – már annyiban legalább, hogy letér a pénz eddigi legelfogadottabb alapjáról és fedezetéről – nem is új. A háború alatt és után tanúi voltunk annak a kísérletnek, hogy a búzát akarták megtenni a pénz fedezetének, s a búza valutának eleinte igen jól is ment, abban kötöttek hosszabb lejáratú szerződéseket, egyes helyeken abban fizették az adót, és sok helyen abban kapták tisztviselők és alkalmazottak is fizetésüket. Amikor azonban kiderült, hogy a búza s vele együtt minden szemes termény ára, értéke mennyire ingadozó, sőt lefelé tendáló —, megbukott a búzavaluta, de egyben megmutatta, hogy – habár rövid időre is – nemcsak nemesfém vagy az erre szóló deviza lehet a pénzrendszer fedezete. Scott elmélete tehát, – ha az újszerűség varázsával hat is, – nem egészen új elgondolás.

– – –

Az első, ami szembeötlő Scott elgondolásánál, hogy a pénz fedezete nem egy holt anyag – tehát nemesfém, búza stb. –, hanem maga az emberi munka. Mert ha a fedezet a lóerőben kifejezett energia is, ezt az energiát emberi erő hozza létre, tehát magát az emberi munkát teszi meg »arany«-fedezetnek. Az elmélet ezen része rendkívül tetszetős. Tényleg legjobb fedezete bármely állam pénzének lakossága szorgalma, munkaképessége és munkakészsége.

– – –

[223]

A legsebezhetőbb része az amerikai elméletnek, hogy az – bár szerinte a valutakérdést tökéletesen megoldja – nem oldja meg magát a gazdasági krízist. Scott abba a tévedésbe esett, hogy a mai szomorú helyzetet a pénz és annak értéke állandóságába vetett hit megingása okozta. Pedig, mint azt fentebb már kimutattuk, a gazdasági krízist nem a pénz bukása okozta, hanem a gazdasági válság elhatalmasodása rendítette meg a pénzrendszerünket. A pénz csak eszköze és nem célja gazdasági életünknek, tehát annak meggyógyítása nem a gazdasági válságot mint ilyent szüntetné meg, hanem a gazdasági válság egyik kísérő jelenségét, egyik tünetét, az általános értékmérőt, általános csereeszközt és általános forgalmi eszközt, mint azt valaha a közgazdaságok tudományában tanultuk.

Fontos részletkérdés a pénz betegségének eliminálása, és Scotték nagy szolgálatot tesznek a világ közgazdasági életének, ha ezt a fontos részletkérdést sikerül javaslataik alapján megoldani, enyhíti is talán valamennyire a válságot, de meg nem oldja azt, mert a baj sokkal mélyebben gyökeredzik, és egy tünet eliminálásával még nem múlott el maga a betegség is.

– – –

A világ napi- és szaksajtója visszhangzik a Scott-elmélettől, de ezek jórészt csak ismertetések, komoly bírálatát az elméletnek még nem láttuk. Pedig a kritikának is elég támadási felületet mutat az amerikai elmélet. Például: a pénz egyik legfontosabb eleme az értékállandóság. Már-pedig ezt a Hp-pénznél nem látjuk. Az új pénzegysége, a lóerő, illetve egy lóerőnyi energia. De akkor ennek a lóerőnyi energiának mindenütt ugyanazt az értéket kell képviselni, Amerikában éppúgy, mint Indiában. Egy lóerőnyi energiának értéke pedig az a társadalmilag szükséges munka, amely előállításához kellett, és az ahhoz felhasznált anyag. De ez a munka nem mindenütt egyforma érték. Ha ugyanazt az energiát kínai kulikkal készítem, el, vagy jól díjazott angol munkásokkal – más és más eredményt kapok. A felhasznált anyag – pl. szén – értéke, ára is különböző országonként. Tehát egy lóerőnyi energia előállítása lényegesen más összegbe kerül aszerint, hogy hol állítom elő, tehát a lóerő – egységnyi energia értéke is változik ennek arányában. Márpedig a pénz értékének állandósága olyan kritériuma a pénznek, amelynek hiányában a pénz – nem pénz, mert nem lehet általános értékmérő. Ezt tartom az új elmélet legfőbb hibájának.

– – –

[224]

De mi is a technokrácia? Fogalmazói szerint megdönti a kapitalizmust, de nem kommunizmus, még csak nem is demokrácia. Amennyiben ez igaz is lehet, hogy az új elgondolás nem szociális-politikai, hanem gazdasági-pénzügyi természetű.

– – –

Sok csábító van a technokraták azon ígéretében, hogy elméletük megvalósítása esetén mindenki 20. 000 dollárt keres és költ majd évente. Ebben is igazuk lehet a technokratáknak, csak az a kérdés, hogy egy dollárt hány erg-be számítanak majd.

– – –

Mindent összevetve meglehet, hogy nem fantasztikum az, miszerint a pénz betegségét meg tudják gyógyítani a technokraták, viszont, hogy az új elmélet a gazdasági válságot egész bizonyosan nem oldja meg – az valóság.